| Jakobson a nyelvi jel saussure-i értelmezésének magasztalásával szemben a sztoikus filozófusok elméletét hozza fel bizonyítékul: már tizenkét évszázaddal ezelőtt úgy tekintették a jelet (semeion), mint a jelölő (semainon) és a jelölt (semainomenon) viszonyából létrejött entitást. A sztoikusok elméletét Szent Ágoston fejlesztette tovább: nála a signumot a signans és a signatum alkotja.111
Morris a jel funkcionálását szemiózisnak nevezi, amelynek összetevői: jelölő, deszignatum, interpretáns, illetve interpretáló. A szemiózis hármas viszonyában a három korrelátum: a jelölő, deszignáló és interpretáló szemantikai, pragmatikai és szintaktikai dimenzióban egyaránt vizsgálható.112 C.S. Peirce a szemiotikát tulajdonképpen logikának tartotta, amely nem más, mint a jelek kvázi-szükségszerű vagy formális tudománya. Szerinte a jel valakinek a tudatában jelet hoz létre, ez a létrehozott jel az előző jel értelmezője. A jelnek helyettesítő funkciója van (representamen): valamit valaki számára valamely minőségben helyettesít. A jel azonban “csak helyettesítheti és értelmezheti a tárgyat”.113
A fenomenológia elvei és analógiái alapján Peirce a jeleket három trichotómia szerint osztja fel: eszerint a jel lehet:
-
minőségjel, egyszeri jel, törvényjel;
-
ikon, index, szimbólum;
-
réma, tétel, argumentum.
Az ikon a tényleges hasonlóság függvényében az általa jelölt tárgyra csak saját jellemzőivel utal, amely a tárgy lététől függetlenül is fennáll. Az index a tényleges érintkezéstől függ; az általa jelölt tárgyra utal, de a tárgy is hatást gyakorol rá. Éppen ezért nem lehet minőségjel. A szimbólum a jelölt tárgyra törvényjel segítségével utal, ezért mindig törvényjel. A szimbólum eszméket társít a “megtanult érintkezés” alapján. A szimbólum nem függ a hasonlóság vagy a fizikai érintkezés meglététől, illetve ennek hiányától. A harmadik felosztásból a réma a minőségi lehetőség, a tétel (propositio) a tényleges fennállás, az argumentum pedig a törvény jele.
A fent vázoltak alapján Peirce a jelek tíz osztályát alkotta meg:
-
minőségjel
-
ikonikus egyszeri jel
-
rématikus index jellegű egyszeri jel
-
tétel jellegű egyszeri jel
-
ikonikus törvényjel
-
rématikus index jellegű törvényjel
-
tétel + index jellegű törvényjel
-
rématikus szimbólum
-
közönséges tétel jellegű szimbólum
-
argumentum.114
M. Krampen a jelet a társadalom kommunikációs funkciójából eredő konvenciónak tekinti. A jel és a jelölt között lehet, illetve nem lehet hasonlóság; viszonyukban a kölcsönös megállapodás a meghatározó. Krampen felhívja a figyelmet a jel jelentésének történeti jellegére: ugyanaz a jel mást jelent/jelenthet ma és tegnap. A leképezés a történelem folyamán egyre adekvátabb lett. A leképezés során létrejövő képmás a visszatükröző funkció alapján több mint strukturalista hasonlóságot mutat a leképezett tárggyal. Krampen szerint fontos egymástól megkülönböztetni a visszatükröző, illetve a jelfolyamatot. A képmások az anyagi világ visszatükrözésére, a jelek viszont a visszatükrözések kommunikációjára szolgálnak. Gondolatsorát az építészeten, mint az emberhez szóló jelentést tartalmazó jelrendszeren vezeti le a következőképpen: az építészeti jelnek is megvan a kollektív értelmezésben kimutatható történeti jellege. Ha az építészetet kommunikációnak tekintjük, itt is észrevehető a gondolatok, mint az eszmék külsődleges, anyagi burkának, illetve mint ezek visszatükröződéseinek megléte. Egy adott társadalomban létrehozott épületek anyagi formája “beburkolja a társadalom saját valóságára vonatkozó gondolatait” és egyúttal ezek visszatükröződéseit, mégpedig azáltal, hogy a valóságnak e meghatározott szektoraira vonatkozó gondolatvilágot anyagi formával veszi körül.115 Victor Hugo a Gutenberg előtti kor “általános világírásának” nevezte az építészetet. Szerinte a XV. századig az építészet volt az emberiség átfogó kultúrtörténete.116
A szemiotikát az információelmélethez M. Bense hozta a legközelebb. Jel és információ című tanulmányában először a jel fogalmát és többszempontú triadikus felosztását adja meg. Bense szerint minden jel, amit jelnek nyilvánítunk, de csak az jel, amit annak nyilvánítunk, és amit jelnek nyilvánítunk, az többé nem tárgy, hanem hozzárendelés.117 Az első hármas felosztás: egy adott dolog eszközként egy tárgyhoz egy értelmező számára rendelődik hozzá. Ehhez a triadikus jelviszonyhoz egy hármas jelfunkció társul:
-
realizáció - tárgyviszony
-
kommunikáció - eszközviszony
-
kódolás - értelmező viszony.
A három jeloperáció a következő:
-
adjunkció - ez a jelek, jelsorozatok láncolata;
-
iteráció - a jel jelének vagy a jel jele jelének képzése;
-
szuperizáció - a jelek jelalakokká, jelstruktúrákká, illetőleg szuperjelekké való átalakítása.
A hármas jelviszonyhoz további három részviszony rendelhető hozzá:
-
tárgyviszony: ikon, index, szimbólum;
-
eszközviszony: minőségjel, egyedi jel, törvényjel;
-
értelmező viszony: réma, dicent, argumentum.
A triadikus jelfunkció részletfunkciói:
-
realizáció: konstruktív, prezentatív, reprezentatív;
-
kommunikáció: diszjunktív, szelektív, folytonos;
-
kódolás: analóg, digitális, kopulatív.
Egy további triadikus felosztás szerint minden jelnek van három összetevője:
-
szubsztancia,
-
forma,
-
intenzitás,
amelyek meghatározzák a jelek anyagi kategóriáit.
Bense az információ áramlásának bemutatására Meyer és Eppler sémáját alkalmazza:
ahol az Exp - expediens a kibocsátó, Cs - a kommunikációs csatorna, Perc - percipiens pedig a felfogó. Az információ kibocsátója és felfogója kommunikatív kapcsolatban van egymással. A kommunikáció hordozója, közvetítője a szignál (Szig), amely tér-idő függvényként is meghatározható.
|
