1.1 A vizuális érzékelés
Az emberi érzékelés komplex folyamata az érzékszervek köré csoportosítható. Az érzékelés úgy is felfogható, mint egy kapocs a valóság és a valóságot tükröző tudat között. A megismerést a legfontosabb érzékelési folyamat, a látás vezérli azáltal, hogy a valóságból nyerhető információk mintegy 90%-át a szem veszi föl. Valamennyi érzéki működés begyakorolt tevékenység, melynek időbeli lefolyása van és korábban kialakult struktúrákon alapul. Az észlelési folyamatok éppen ezért kumulatív jellegűek, természetük pedig belülről vezérelt.22
Evolúciós szempontból a különböző érzékelő “rendszerek” nem egy időben alakultak ki. Mint Richard L. Gregory írja, a tapintásnak, ízlelésnek és hőérzetnek előbb kellett kifejlődnie, mint a látásnak. Gregory - anélkül, hogy eldöntené, az agy vagy a szem létezett-e előbb, kijelenti: “Az intelligens agy nem fejlődhetett volna ki a szem nélkül...”, majd így folytatja: “a szem szabadította meg az idegrendszert a reflexek zsarnokságától, ő vezette el a stratégiailag megtervezett viselkedéshez s végül az absztrakt gondolkodáshoz”.23 Míg a szaglás, ízlelés és hőérzet főleg a létfenntartásban játszik szerepet, addig a tapintásnak - legalábbis egy filogenetikailag korábbi időszakban nagy jelentősége volt a térérzékelés kialakulásában - az emberiség csak fejlődésének későbbi fokán jutott el oda, hogy pusztán a vizuális észlelet alapján is képes legyen a teret érzékelni. Neurológiailag a vizuális érzékelés mechanizmusa a következő: a fényenergia fiziológiai folyamatot idéz elő a retina látósejtjeiben, ahonnan ezeket az ingerületeket a látóideg rostjai az agy látóközpontjába vezetik, ahol azután az egyes ingerületek feldolgozása végbemegy.
A szem úgy működik, mint egy “műszer”: egy adott tárgyegyüttesről a retinára minden ember szeme lényegében ugyanazt a képet vetíti. Ebből viszont az következne, hogy ugyanazon körülmények között minden embernek pontosan ugyanazt és ugyanúgy kellene látnia. Az empirikus vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy ez koránt sincs így. Attól a pillanattól kezdve, hogy a retináról az információ (ingerület) az agyba jut, már nem ugyanaz az észlelet van jelen az egyes emberek tudatában. Éppen ez az oka annak, hogy egész önálló tudományágak alakultak ki, amelyek a vizuális percepcióval foglalkoznak - vagy úgy, hogy az idegélettani folyamatokat tanulmányozzák, vagy úgy, hogy ezeket modellezik.
A lélektan egyik dinamikusan fejlődő ága, az érzékeléspszichológia az egyik legnehezebb kérdést, az érzet gondolattá alakulásának menetét vizsgálja. Mind mostanáig az érzékelés - észlelés - gondolkodás folyamatának kutatására megbízhatónak tartották a formális logika módszerét; új megközelítést és kérdésfeltevést csak a XX. század utolsó harmadának fiziológiai és pszichofizikai eredményei tettek lehetővé.
A következőkben vázlatszerűen ismertetem a vizuális érzékelés elméletével foglalkozó legjelentősebb korábbi filozófiai és pszichológiai téziseket, majd a ma általános érvényűnek elfogadott érzékeléselméletet, illetve a legutóbbi évek néhány neurológiai kutatási eredményét. Ez utóbbiak hatása valószínűleg hamarosan érvényesül az érzékeléspszichológiában és más, ún. alkalmazott szakterületen, így előbb-utóbb az információközvetítésben is.
1.11 Az érzékeléselmélet történeti fejlődése
Az ókori görög filozófia egyik alapvető jellegzetessége: az általuk “felfedezett” logika adta lehetőségeket vaskövetkezetességgel vitték végig - akkor is, ha nem igaz, vagy nem szabatos premisszákból indultak ki, és ennek következtében ugyan abszurd, de logikailag hibátlan következtetésekre jutottak. Parmenidész például azt állította: a létező egy és oszthatatlan. Változás nincs; az érzékek világa: látszat. Az egész filozófia történetét végigkísérte Parmenidésznek az a gondolata, miszerint gondolni valamit, és a gondolat tárgyának létezni ugyanaz. Azt a szellemi irányzatot, amely az érzékeken keresztül szerzett ismeretek igazsága ellen tiltakozik, antiszenzualizmusnak nevezzük. Ez a filozófiai irányzat végül oda vezetett, hogy Gorgiasz levonhatta a végső következtetéseket:
“Semmi sem létezik;
de ha léteznék is, nem lenne megismerhető;
de ha megismerhető lenne is, nem lenne közölhető.” 24
A klasszikus antikvitás nagy összefoglaló lángelméjének, Pliniusnak szinte ma is érvényes a következő megállapítása: “Az értelem a látás és a megfigyelés igazi eszköze, a szem csak mint csatorna működik közre, amikor továbbítja a tudathoz a láthatót.” Az arab tudósok elsősorban az optikában és egyes fizikai számításokban haladták túl a görögök teljesítményét. Alhazen (más néven: Ibn al Haiszam) volt az első, aki leírta többek között a szem működését, valamint a camera obscura elvét. Ő volt az, aki megtanította a középkori Nyugatnak, mi a különbség az érzékelés, a tudat és a következtetés között. Alábbi megállapítása ma is megállja helyét: “Semmi láthatót nem értünk meg pusztán látással, csak fényt és színeket érzékelünk.”25
A fényre vonatkozó ismeretek - amelyeket Ptolemaiosz is összefoglalt, majd Alhazen kiegészített, illetőleg továbbfejlesztett - lényegüket tekintve egészen a XVII. század elejéig változatlanok maradtak. A távcső feltalálása ekkor tette lehetővé mind a geometriai, mind a fiziológiai optika jelentős előrelépését. Kepler volt az első középkori tudós, aki helyesen fogalmazta meg a szemlencse szerepét. Értékes vizsgálatokat, és a maga korában merész kísérleteket végzett az emberi szem szerkezetével kapcsolatban Sheiner páter, akinek munkásságát Descartes is nagyra értékelte. Sheiner volt az, aki egy kioperált szem segítségével megállapította, hogy a szemben a retinán keletkezik az optikai kép. Descartes, aki azzal az igénnyel lépett föl, hogy saját világképével teljes egészében helyettesítse Arisztotelész világszemléletét, Sheiner vizsgálatait továbbfejlesztve meglehetős pontossággal állapította meg, hogy a szem elé helyezett lencsék hogyan befolyásolják a fénysugár menetét. A fényérzet keltését ő annak tulajdonította, hogy a mindenséget kitöltő finom anyagrészek örvénylő mozgásából adódó nyomás a térben tovaterjed.26 La dioptrique című munkájában már 1649-ben leírta, hogy a szemből látóidegek vezetnek az agyba, ahol a gondolatok is fészkelnek. A tárgyak nemcsak a szemmozgással láthatók, de az ember a látványt a lelkében is képes felidézni.27
A XVII. század nagyszerű tudósai közül is kiemelkedik Huygens és Newton, akik egymástól függetlenül, de egymást kölcsönösen nagyra értékelve önálló kötetekben publikálták az optikáról vallott nézeteiket. Mind a mai napig Huygens nevéhez fűződik a fény hullámelmélete: “a fényt kibocsátó test meglöki a körülötte levő igen finom agyagnak, az éternek a részecskéit, majd ezek a meglökött részek rugalmas golyók módjára mozgásállapotukat továbbadják, és így a fény - ugyanúgy, mint a hang... - továbbterjed. Ahogy a levegő a hang hordozója, úgy az éter a hordozója a fénynek.”
Newton - akinek korpuszkuláris optikai elméletét Huygens igen élesen bírálta - azt állította, hogy a fény sebesen mozgó részecskékből áll, és ezek meghatározott sebességgel terjednek tovább az üres térben is. E tézisének továbbfejlesztett változata és színelméletének számos megállapítása még ma is érvényes. Briliáns kísérleteivel például bebizonyította, hogy a fehér fény összetett szín, amelyet ha prizmával felbontunk, tovább nem bontható, ún. homogén színek jönnek létre, amelyek keverésével számos különböző, nem homogén szín állítható elő (többek között fehér is). Nagy jelentőségű volt Newtonnak az a feltételezése, hogy a fény valamilyen térbeli periodicitással terjed - ez az elmélet már igen közel áll a XX. század elektromágneses rezgés-felfogásához.
Newton barátja, Locke, az angol empirista iskola kiváló képviselője, tagadja a descartes-i filozófiában alapvető idea innata (velünk született eszmék) létezését. Szerinte születésünkkor elménk tabula rasa (fehér lap), amelybe az eszmék érzékeinken keresztül, tehát a tapasztalás útján kerülnek. Híres mondása: “Nihil est intellectu, quod non fuerit in sensu.” (Semmi nem volt az elmében, ami nem volt előzőleg az érzékekben.). A tapasztalatban azonban különbséget tesz a külső érzékelés (sensation) és a belső elmélkedés (reflexion) között. Locke tabula rasa-jához Leibniz tette hozzá, hogy legföljebb az elménk maga volt jelen az érzéki tapasztalatok előtt az elménkben - ez a gondolat lesz később a kanti filozófia alapja.28
Locke rendkívüli hatással volt kortársaira. Szenzualista álláspontja - mely szerint az ember összes ismerete, a lélek valamennyi képessége az érzetekre vezethető vissza - a metafizikán kívüli ismeretelméleti vizsgálódások előterébe kerültek. Ráadásul az a következtetés, hogy az ember minden lehetősége az emberi természetből vezethető le, jelentős szolgálatot tett a bontakozó felvilágosodás eszméjének és a polgárosodásnak, hogy aztán éppen a nagy francia enciklopédista, Diderot fedje föl a szenzualista álláspontban rejlő ellentmondást Levél a vakokról című munkájában. Diderot szerint az igazi probléma az, miképpen lehetséges, hogy - annak ellenére, hogy érzeteink csupán mi magunk vagyunk - nemcsak saját magunkat ismerjük meg érzeteinkben. Akivel Diderot említett munkájában vitatkozik, Condillac problémafelvetése a következő: ha minden ismeretünk az érzetekből származik, és érzeteink egyben a saját lelkünk módosulásai, miképpen lehetséges, hogy a dolgokat és azok tulajdonságait önmagunkon kívül vesszük észre. A francia felvilágosodás kiindulópontjaként szolgáló híres szoborhasonlatában Condillac azt fejtegeti, hogy az ember “természeti állapota” egy szoboréhoz hasonló, amely a különböző szag-, hang-, íz- és fényhatásra szagot érez, hall, ízlel, lát, de önmaga számára nem lesz más, mint illat, hang, íz, stb. A “szobor” életében a tapintás jelent fordulatot - ennek köszönheti, hogy nemcsak a saját, de más testekről is közvetlen tudomást szerez.29 A vita a XVII. század végétől kezdve tart arról, hogy a távolságérzékelés mennyiben köszönhető a látásnak, illetve a tapintásnak. A mi korunkban már elfogadott álláspont, hogy a taktilis érzéklet filogenetikusan idősebb a látásnál, de a térérzékelésben betöltött szerepe igazából még ma sem pontosan körülhatárolt.
|