• 2.1 A látható kép
  • Az országos széCHÉnyi könyvtár füzetei a képi informáCIÓ




    Download 0.73 Mb.
    bet5/13
    Sana25.03.2019
    Hajmi0.73 Mb.
    1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13

    2. Kép, jel, kommunikáció


    A szó, ha nem jel, puszta hang.

    Anatole France

    A kép image a latin imago = képmás, szobor, illetve az imitari = utánozni szóból származik. A kép mint az objektív valóság egy létező darabja képmás-ként, tehát a látható világ egy részletének megtestesítőjeként funkcionál, de létezik egy bel­ső, mentális képmás is, amely a vizuális érzékelés folyamán, a megismerő tudat­tevékenység erőterében a fogalomalkotással azonos értékű folyamat eredménye­ként jön létre.82 A fogalmi-nyelvi rendszerben a külvilágból érkező információkat meg­testesítő szimbólumrendszer elkülönül azoktól a közvetlen észlelési helyzetektől, ame­lyeket ábrázol, “az észlelt dolgot vagy helyzetet szó és mondat helyette­síti”.83 Ezzel szemben a vizuális-képi ábrázoló rendszer (valamilyen mértékig) analógiás hason­lóságot mutat a valóságos észlelettel.

    A jel mindig helyettesít valamit; a jelnek és helyettesítőjének (representamen) rendeltetését és tartalmi megfeleltetését mindig egy adott kulturális közösség kon­vención alapuló megállapo­dása határozza meg. A jelek a társadalom tagjainak egymás közti kapcsolataiban, kommuni­kációjában funkcionálnak. Kommunikáció természe­tesen nemcsak az emberi társadalomban zajlik, az állatok is kommunikálnak egy­mással - bár az ő jelzéseik alig lépnek túl a létfenntartáshoz szükséges közlések szintjén. Az emberi kommunikáció - amelynek jelentős része a nyelv közvetítésével folyik - állandóan fejlődik, mégpedig nemcsak az adott nyelvet használó népcsoport, de az individuum szintjén is. A kisgyermek eleinte fogalmakat, mentális sémákat alkot magának, és ahogy szocializálódik, úgy alakul ki megkülönböztető, majd elvonatkoztató képessége. A XX. század civilizációja azonban megköveteli, hogy tagjai már ne csak a verbális, hanem a vizuális kommunikáció alapjait is sajátítsák el, hogy értsék és megértsék az egyik legfontosabb kulturális jelenség, a képek üzenetét. Ebben a feje­zetben ezt a kérdéskört próbáljuk meg nagy vonalakban körüljárni.


    2.1 A látható kép


    “Korunk vizuális kor” - ezzel az axiomatikus megállapítással kezdi Ernst Gombrich fenti című tanulmányát, majd így folytatja: “... olyan történeti korszak kez­detén vagyunk, amelyben a kép átveszi az írott szó helyét.” Ez a megfigyelése egybeesik McLuhan jóslatával a Gutenberg-galaxis végéről - nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a két mű időben igen közel jelent meg egymáshoz. De Gombrich tovább kérdez: “...mit tud jobban, és mit tud kevésbé a kép, mint a beszéd vagy az írott nyelv?” Majd indokolja a válaszadás fontosságát: “Erre a kérdésre - jelentőségéhez képest - elkeserítően kevés figyelmet szentelnek.” 84

    Mit jelent tulajdonképpen a vizuális? Miért teszünk különbséget írás és kép kö­zött, hiszen mindkettőt a szemünkkel érzékeljük? Mi is az a kép, mitől válik azzá, és meddig az?

    Az érzékelés alapján megkülönböztethetünk látott (vizuális), hallott (auditív), tapintott (taktilis) érzeteket, illetve gyakran ezek valamilyen kombinációját. Eddig a dolog nagyon egyszerű, de amint az egyes jelenségeket eszerint kell(ene) tipizálni, kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű. Az írást például nem szoktuk a vizuális kate­góriába sorolni, holott a betűket is a szemünkkel érzékeljük. Ha az írást jellemezzük, inkább a verbális címkével illetjük, gyakran (helytelenül) szembeállítva a vizuális kö­zeggel. Rögtön látszik az ellentmondás, ha nem az általunk megszokott betűírásra, hanem például a hieroglif írásra gondolunk: az egyiptomi hieroglifák a mi számunkra sokkal inkább a vizuális, mint a verbális kategóriába tartoznak.

    “Mi az írás? Nyelvileg kifejezett gondolatok maradandó rögzítésére szolgáló, kisebb-nagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere.”85 Ehhez viszont tisztáznunk kell, mi a nyelv: “...olyan történetileg kia­lakult verbális jelrendszer, mely a megis­me­rés folyamatában a gondolatok meg­formálását, valamint a gondolatok és a velük kapcso­latos érzelmi, esztétikai, akarati élmények közlését (kommunikálását) szolgálja.” A nyelv viszont “nem egyszerűen a jelrendszerek egyik típusa, hanem maga az alapvető, elsőd­le­ges jelrendszer”, amely egyben tevékenységforma is.86 Ha a nyelv, mint verbális jelek rendszere, elsődleges-nek minősíttetett, akkor kell lennie egy másodlagos-nak is. Ez a felfogás a másod­lagos jelrendszerekbe a származékos jeleket sorolja, a természettudományok mester­séges jeleitől a művészi kifejezésformákig.

    Érdemes felfigyelni Kelemen előző bekezdésben idézett megfogalmazásában ar­ra, hogy a nyelvnek mint jelrendszernek a meghatározásában fontosnak tartja a “ver­bális” jelzőt. Ugyanakkor tanulságos felhívni a figyelmet arra is, mennyire egy­oldalúak azok a definíciók, amelyek a nyelvet csak és kizárólag a beszéd és az írás eszközének tekintik. Ha ez utóbbira példaként elemezzük az 1989-ben kiadott Akadémiai kislexikon szócikkét, talán más következtetésre is juthatunk, mint a lexikon szerkesztősége. Az eredeti szócikk: a Nyelv... a gondolatközlést megvalósító beszéd (és írás) legfőbb eszköze, olyan sajátos jelrendszer, amely az emberi társadalomban alakult ki az emberek közötti érintkezés során. Anyaga a tagolt emberi hang; meghatározott szabályok szerint kapcsolódó nyelvi kifejezőeszközök alkotják.87

    Az első megállapítás: a nyelv az emberek közti érintkezés során alakult ki. Az emberek közti érintkezés, a kommunikáció viszont nemcsak a beszéd révén zajlik - sőt, a gondolatközlést sem csak a beszéd valósítja meg. Emiatt a leegyszerűsítés miatt arra a következtetésre juthatnánk, mintha képi, zenei vagy más eszközökkel nem lehetne gondolatokat közölni. Ha azt elfogadjuk, hogy a nyelv egy sajátos jelrendszer, az emberi társadalom terméke, az emberek közötti kommunikáció és gondolatközlés legfőbb eszköze, akkor ennek megfelelően a szócikk második felét ki is bővíthetjük: a nyelvet meghatározott szabályok szerint szerve­ződő kifejezőeszközök alkotják, amelyek a beszélt nyelvnél a beszédhangokból, a vizuális nyelvnél a képi összetevőkből, az írott nyelvnél az írásjegyekből, a zenei nyelvnél a zenei hangokból áll. Ebbe a rendszerbe természetesen a többi társadalmi kommunikációs folyamatot is beilleszthetjük, mint például a testbeszédet és minden más, az emberek között a gondolatokat közvetítő jelrendszert.



    Horányi Özséb már 1975-ben publikált egy kísérletet Adalékok a vizuális szöveg elméletéhez címmel. Mint tanulmányában kifejti, semmi sem indokolja, hogy az ere­dendően ugyan nyelvészeti fogalom, a szöveg elemzését csakis “nyelvi anyagon, illet­ve az irodalomra korlátozva végezzük”. A szemiotika oldaláról nézve a legelemibb, legkisebb elem is vizsgál­ható szövegként, a kódtól a szöveget egyedül a bennük lévő rendszer érvényessége különbözteti meg, Amíg a kód a jelölő egy meghatározott szerveződési szintjén érvényes rendszer, és a szövegek egész csoportjára (osztályára) érvényes, addig a szöveg rendszere egyedi, tehát csak partikulárisan érvényes - írja Horányi. Ha ez igaz, akkor viszont nemcsak vizuális nyelvről, de vizuális szövegről is indokolt beszélni. Korábban azt tartották, a nyelvi szöveg lineáris, tehát dekódolásnál szegmentumonként előrehaladva, fokozatosan kapjuk meg a jelentést, de ezt az állítást a transzformációs nyelvészet már megcáfolta. A vizuális jelölő rendszerek viszont természetükből adódóan nem-lineáris jellegűek.88

    Gombrich a bevezetőben idézett kérdéseire úgy próbál választ kapni, hogy összeveti a beszéd és a kép funkcióját. Ehhez Bühler felosztását veszi át a nyelvi funkciókról: kifejezés (szimptóma), felhívás (jelzés vagy szignál), leírás (szimbólum) - majd rámutat, hogy milyen fontos a szimptóma és a szignál: vagyis az érzelem kifejezésének, illetve kiváltásának a meg­külön­böztetése. A beszédnek a tónusa lehet egyrészről dühös vagy jókedvű (ekkor szimpto­matikus), másrészről viszont a célja is lehet a düh vagy a jókedv kiváltása. Természetesen az is előfordulhat, hogy e két funkció egybeesik. Ha a vizuális üzenetet a nyelvi felosztás szerint vizsgáljuk, elsőként föltehetjük a kérdést: vajon egy kép a fent vázolt három funkció közül melyiket képes betölteni? A kép a felhívó szerepet nagyszerűen, a kifejezőt prob­lematikusan, a leírót pedig egyáltalán nem tudja ellátni. Mint ahogy a szóról képre való fordítás is lehe­tet­len, ugyanúgy nem adható vissza egy képben egy állítás. Gombrich egy példával is illusztrálja ezt: ahelyett az egyszerű mondat helyett, hogy “a macska a szőnyegen ül”, hiába rajzolunk le egy szőnyegen ülő macskát, ez akár azt is jelentheti: “a szőnyegen nincs elefánt”, vagy: “a macska éhes”. A vizuális közeg a nyelvnél kevésbé absztrakt, viszont érzelemkiváltó ereje nagyobb. Ezt az erőt már az ókorban fölismerték: bizonyíték rá az előző fejezet élén Horatius mottóként idézett Episztolá-ja. Később a keresztény egyház számára nagy dilemmát jelentett, hogy a bálványimádástól való féltében miként viszonyuljon a vallásos jelenetek képi ábrázo­lásához. Végül Nagy Szent Gergely pápa így oldotta meg a kétségeket: “a képek ugyanazt jelentik az olvasni nem tudók számára, amit a betűk az olvasni tudók számára”.89 Más részről viszont az is igaz, hogy aki nincs birtokában annak a tu­dásnak, amelynek ismerete elenged­hetetlenül szükséges a vallásos képek értelme­zéséhez, ahhoz éppen a kép mondanivalója, üzenete nem jut el.

    Soren Kjorup egész tanulmányt szentelt Gombrich azon kijelentésének elem­zésére, miszerint egy képre sohasem lehet azt mondani, hogy állítás. Kiindulásul J.L. Austin terminusát veszi kölcsön, aki egy állítás szavakkal, szó-láncokkal meg­tételének aktusát illokúciós aktus végre­hajtásának nevezte. Lehetetlen a párhuzamot nem észrevenni egy állítás szavakkal vagy képpel való megtétele között - ugyanúgy megteszünk valamit a képpel is, csak éppen nem verbálisat, hanem képit.90 Kérdés, milyen illokúciós aktust hajtunk végre képekkel? Vagy talán olyan is van, amelyet csakis képekkel tudunk megtenni? Kjorup rögtön válaszol is rá: metaforikus érte­lemben ugyan szavakkal is illusztrálhatunk valamit, de az illusztrálás aktusát csakis képekkel hajthatjuk végre.

    Igen érdekes Kjorup azon fejtegetése, amikor a verbális nyelv, illetve a képek ál­tal végre­hajtott illokúciós aktusok közötti alapvető eltérést elemzi. Egy szóbeli közlés elhangzásakor ugyanabban a közegben lehet kérdezni, majd válaszolni - tehát egy­azon közegben folyik az illokúciós aktus. Ha viszont egy képi beszédaktus illokúciós értékével kapcsolatban merül föl kérdés, ezt már vizuális környezetben nem, csakis verbális közegben tudjuk kifejezni. Azt, hogy vannak olyan illokúciós aktusok, amelyeket nem tudunk képekkel végrehajtani, Kjorup nem tartja elegendő bizo­nyítéknak arra, hogy ezeket nem is lehet megtenni - ennek oka szerinte inkább empirikus, mintsem logikai. Az a tény, hogy bizonyos illokúciós aktusokat nem ké­pekkel, hanem verbális szövegekkel folytatunk, nem abból adódik, hogy a képek eleve alkalmatlanok lennének erre a funkcióra, hanem csak azt, hogy ezek végrehajtására nincsenek szabályok. Lehet, hogy a képek önmagukban nem állítások, de alkalmasak az állítások hordo­zá­sára. Éppen ezen kérdések tisztázására tartja Kjorup szükségesnek a képi nyelvek filozó­fiájának kidolgozását, mely megteremtené az alapot a képi beszédaktusok tanulmányozására, rendszerezésére.



    Egy kép megértését három változó: a kód, a kontextus és a felirat biztosíthatja. Ha egy képen van felirat, ez önmagában fölöslegessé teheti a másik kettő meglétét, de vannak olyan esetek is, amikor a kontextus (az összefüggés) önmagában is biztosítja a képben foglalt üzenet értelmezését. Vegyünk két példát: egy absztrakt kép alatt ezt a feliratot olvashatjuk: Madonna a kisdeddel. Abban, hogy a képen Mária van a gyermek Jézussal, még akkor sem kételkedünk, ha nem látjuk őket, vagyis nem tudjuk dekódolni a kép üzenetét. Ha viszont egy ismeretlen országban egy utca­sarkon egy kerek piros táblát látunk, középütt vízszintes fehér csíkkal, akkor is tudjuk, hogy egyirányú utcához érkeztünk, ahová ebből az irányból behajtani tilos, ha nem beszéljük az ország nyelvét. Az első esetben a felirat önmagában értelmezi a képet, míg az utóbbi­ban a kontextus, tehát a közúti jelző­táblák nemzet­közileg egységes rendszere és az utcasarkon való elhelyezés között lévő össze­függés biztosítja a kép értelmezését. (Ugyanez a tábla például egy szoba falán már valami egészen más jelentést hordoz.)

    Ez utóbbi példával érdekes területhez érkeztünk. Az útjelző tábla egy sajátságos jel, amely kizárólagos üzenetet hordoz, mégpedig egy adott szituációban. Mindaz megtestesül benne, ami jellemző a mai, XX. század végi civilizációra: a színeknek tulajdonított szerep (ti. hogy a vörös a veszély jele) mellett az a közmegegyezés, hogy elegendő egy ilyen tábla felszerelése ahhoz, hogy az autós más irányba induljon, továbbá az a feltételezés, hogy csak az vezet autót, aki ismeri a közlekedési jelzőtáblák közvetítette üzeneteket stb. Könnyen belátható azonban, hogy ezeket a jelzéseket csak akkor tudjuk értelmezni, ha tanulási folyamattal elsajátítjuk a jelentésüket.

    Azt a jelrendszert, amelynek megértéséhez valamilyen konvencióra van szükség, szimboli­kusnak, amely viszont a természetes hasonlóságra épül, azt analogikusnak is nevezik. Az analógiára épülő jelrendszereknél is fontosabb lehet esetenként a meg­különböztetés könnyedsége, mint a reprodukció hűsége. Gombrich ezt szelektív kód­nak nevezi, amely éppen azzal a céllal kódolja át a valóságos látványt, hogy a befogadó számára könnyebbé tegye a megértést. Példának Leonardo da Vinci ana­tómiai rajzait hozza fel, amelyek inkább funkcionális modellek az emberi test mű­ködéséről, mintsem valósághű ábrák. Ettől a szelektív reprezentációtól már nincs messze a térképekről jól ismert diagrammatikus leképezés, amely különös jelentőségű a kommunikációs folyamatokban. A térképek értelmezéséhez a szabvá­nyosított kódrendszer mellett a feliratra is szükség van: meg kell adni azt a léptéket, amely a valósághoz való viszonyt (pl. méretarányt) fejezi ki, valamint az egyes képi elemekhez (pl. vonalakhoz, színekhez) rendelt értékeket, amelyek segítségével értelmezni lehet a térképen ábrázoltakat. A térképektől újabb lépés az absztrakció felé a grafikon és a diagram, amely vizuális eszközökkel eredetileg más jellegű összefüggéseket ábrázol (pl. nagyságrendi viszonyokat, tér- vagy időbeli kapcsolatokat stb.).91



    A képi ábrázolás egy sajátságos csoportját alkotják a piktogramok, azok az egyszerű ábrák, amelyek a valóságból egyetlen alaki tulaj­don­ságot (többnyire a kontúrt) használják fel a hasonlóság fel­idé­zésére.92 Ezt a leegyszerűsített ábrázolást gyakran közkeletű szimbó­lummal is párosítják, innen tudható például, ha egy víz­szintes fehér hasáb egyik végénél egy függő­leges hullámvonalat látunk, akkor az a “Dohányzásra kijelölt hely”-et jelenti, míg ugyanez az ábra a tiltás szimbólumát jelentő piros vonallal ferdén át van húzva, akkor a jelentése éppen az ellenkezője: “Dohányozni tilos!”

    A piktogramokat - kissé önkényesen - tovább már nem bontható, elemi szintű képeknek is fel­foghatjuk. Ha a nyelvi elemekkel keresünk hason­lóságot, akkor a piktogram a lexéma szintje lehetne. Lefelé haladva ezen a skálán, a grafikai szimbólumok (pl. a nyíl) a morfémáknak, és a képi ábrázolás elemei (pl. a pont vagy a vonal) a fonémáknak lennének meg­feleltethetők.

    A piktogramoknak az információ szemantikai ér­tékét tekintve is különös jelentőséget tulajdonítunk - erről majd bővebben a 3.11 fejezetben lesz szó.

    De térjünk vissza a képekhez, mert még sok ér­dekesség mondható el róluk: “A képek kettős életet élnek” - a rajz, a festmény, a fotográfia önmagában véve is egy tárgy, elsősorban mégsem egy darab papírnak, vászonnak stb. tekintjük, hanem inkább az ábrázolt entitás alapján kezeljük őket. “A képek paradox tárgyak”, hiszen egy objektum nem lehet egyszerre két- és háromdimenziós: nem lehet egyidejűleg a síkban és a térben is. Annak ellenére, hogy a fizikai kép sík felületű és van saját nagysága, adott esetben mégis három­dimenziósnak látszik, gyakran az ábrázolt tárgyak viszonylagos nagyságát is tükrözi. “A képek lehetetlen tárgyak” - valóságnak tüntetik föl a nem jelenlévőt.93

    A fotók és reprodukciók tömegessé válása pozitív és negatív irányban egyaránt nagymér­tékben befolyásolta a civilizált társadalmak életét. Sok vita folyik arról, mi­lyen hatással van életünkre a sokszorosítás, a vizuális dömping. Roland Barthes szellemes megállapítása szerint “Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen...”94 Lewis Mumford előbb a kérdést fogalmazza meg: “Mi lett a művészeti szimbólumok tizenötödik században kezdődő tömegtermelésének a következménye?” Válaszában röviden felsorolja az ebből fakadó előnyöket, majd így folytatja: “Önmagunk és valóságos élményeink, valóságos környezetünk között ott hömpölyög a képek egyre emelkedő áradata, amelyet a legkülönfélébb források - a fényképezőgép és a nyomtatás, a film és a televízió - táplálnak. Régente a kép, a képi szimbólum ritka dolog volt, elég ritka ahhoz, hogy elmélyült koncentrációra tarthasson igényt. Mára azonban a valóságos élmény lett a ritka, és a kép mindennapossá vált.” Ennek következménye pedig: “A grafikai szimbólumok sokszoro­sítása a művészet hatásának csökkentésével jár... végül is a sokféle sokszorosító eljárás a szimbólum leértékelődését eredményezi...”95 H. Langer a nagyvárosi utcaképet vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy van egy bizonyos határ, amelyen felül hiába éri az embert szám­ta­lan vizuális inger, nem tudja őket felfogni. Egy vizsgálatot idéz, amelynek érdekes eredménye: az ember 1-2000 cselekvéssorozatból mindössze 80-at tud érzékelni, de ezek közül is csak 28-at képes tudatában regisztrálni. Ahogy Langer írja, a tudatos szint feletti vizuális ingerek szinte kioltják egymás hatását, és mintegy az “érzékelés peremére” kerülnek. Ezt a jelenséget egyenesen “vizuális inflációnak” nevezi.96 Balogh ezzel ellentétben nem a képi környezet inflálódásától, hanem az informatika devalválódásától tart. Szerinte a valóságos “vizuális tapasztalás elszegényedése miatt a közlések mind nehezebben felfoghatók” - hiába látszik a “roppant potenciájú gépi informatikai rendszer a vizu­alitás irányába” fejlődni. Az “érzéki megismerés rangja” éppen azért nem csökkenhet, mert valóságos élmények híján a képen (képernyőn) látottak nem léphetnek a tudatos megismerés szintjére.97

    A szociológusok is foglalkoznak a vizuális környezettel. Szóhasználatukban kép­sűrűségnek nevezik azt a mérőszámot, amely egy adott időpontban egy adott területen jelzi a képek számát. Magától értetődően az emberi civilizációtól távol eső természeti tájakon ez az érték nulla/kmis lehet, a legnagyobb városok bevásárló­központjaiban viszont több tízezer is jut egy km2 2-re. Vizsgálták azt is, mennyi idő jut egy kép szemlélésére: a skála elején néhány másodperc értékkel az újságok, folyóiratok illuszt­rációi, a sor végén pedig a múzeumi műalkotások állnak: ez utóbbiakra átlagosan 2-3 perc jut nézőnként. Az egyes képtípusok topológiáját is föl lehet rajzolni - ebből kiderülhet, mely környezetre milyen típusú képek a jellemzőek; a hirdetések például kifejezetten urbánus jelenségek. Az érzékelés időmérlegét vizsgálva megállapítható, hogy nagy különbségek vannak az életkor, a társadalmi réteg (ezzel összefüggésben az iskolázottság) és a földrajzi környezet szempontjából.98



    Katalog: 03100

    Download 0.73 Mb.
    1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13




    Download 0.73 Mb.

    Bosh sahifa
    Aloqalar

        Bosh sahifa



    Az országos széCHÉnyi könyvtár füzetei a képi informáCIÓ

    Download 0.73 Mb.