• 1.11 Az érzékeléselmélet történeti fejlődése
  • Az országos széCHÉnyi könyvtár füzetei a képi informáCIÓ




    Download 6.4 Mb.
    bet5/21
    Sana25.03.2019
    Hajmi6.4 Mb.
    #4514
    1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   21


    1.1 A vizuális érzékelés


    Az emberi érzékelés komplex folyamata az érzékszervek köré csoportosítható. Az érzékelés úgy is felfogható, mint egy kapocs a valóság és a valóságot tükröző tudat között. A meg­ismerést a legfontosabb érzékelési folyamat, a látás vezérli azáltal, hogy a valóságból nyerhető információk mintegy 90%-át a szem veszi föl. Valamennyi érzéki működés begyakorolt tevékenység, melynek időbeli lefolyása van és korábban kialakult struktúrákon alapul. Az észlelési folyamatok éppen ezért kumulatív jellegűek, természetük pedig belülről vezérelt.22

    Evolúciós szempontból a különböző érzékelő “rendszerek” nem egy időben alakultak ki. Mint Richard L. Gregory írja, a tapintásnak, ízlelésnek és hőérzetnek előbb kellett kifejlődnie, mint a látásnak. Gregory - anélkül, hogy eldöntené, az agy vagy a szem létezett-e előbb, kijelenti: “Az intelligens agy nem fejlődhetett volna ki a szem nélkül...”, majd így folytatja: “a szem szabadította meg az idegrendszert a reflexek zsarnokságától, ő vezette el a stratégiailag megtervezett viselkedéshez s végül az absztrakt gondolkodáshoz”.23 Míg a szaglás, ízlelés és hőérzet főleg a létfenn­tartásban játszik szerepet, addig a tapintásnak - legalábbis egy filo­genetikailag korábbi időszakban nagy jelentősége volt a térérzékelés kialakulásában - az emberiség csak fejlődésének későbbi fokán jutott el oda, hogy pusztán a vizuális észlelet alapján is képes legyen a teret érzékelni. Neurológiailag a vizuális érzékelés mechanizmusa a következő: a fényenergia fiziológiai folyamatot idéz elő a retina látósejtjeiben, ahonnan ezeket az ingerületeket a látóideg rostjai az agy látóközpontjába vezetik, ahol azután az egyes ingerületek feldolgozása végbemegy.

    A szem úgy működik, mint egy “műszer”: egy adott tárgyegyüttesről a retinára minden ember szeme lényegében ugyanazt a képet vetíti. Ebből viszont az következne, hogy ugyanazon körülmények között minden embernek pontosan ugyanazt és ugyanúgy kellene látnia. Az empirikus vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy ez koránt sincs így. Attól a pillanattól kezdve, hogy a retináról az információ (ingerület) az agyba jut, már nem ugyanaz az észlelet van jelen az egyes emberek tudatában. Éppen ez az oka annak, hogy egész önálló tudomány­ágak alakultak ki, amelyek a vizuális percepcióval foglalkoznak - vagy úgy, hogy az idegélettani folyamatokat tanulmányozzák, vagy úgy, hogy ezeket modellezik.

    A lélektan egyik dinamikusan fejlődő ága, az érzékeléspszichológia az egyik legnehezebb kérdést, az érzet gondolattá alakulásának menetét vizsgálja. Mind mostanáig az érzékelés - észlelés - gondolkodás folyamatának kutatására megbíz­hatónak tartották a formális logika módszerét; új megközelítést és kérdésfeltevést csak a XX. század utolsó harmadának fiziológiai és pszichofizikai eredményei tettek lehetővé.

    A következőkben vázlatszerűen ismertetem a vizuális érzékelés elméletével foglalkozó legjelentősebb korábbi filozófiai és pszichológiai téziseket, majd a ma általános érvényűnek elfogadott érzékeléselméletet, illetve a legutóbbi évek néhány neurológiai kutatási ered­ményét. Ez utóbbiak hatása valószínűleg hamarosan érvé­nyesül az érzékelés­pszicho­lógiában és más, ún. alkalmazott szakterületen, így előbb-utóbb az információközvetítésben is.

    1.11 Az érzékeléselmélet történeti fejlődése


    Az ókori görög filozófia egyik alapvető jellegzetessége: az általuk “felfedezett” logika adta lehetőségeket vaskövetkezetességgel vitték végig - akkor is, ha nem igaz, vagy nem szabatos premisszákból indultak ki, és ennek következtében ugyan abszurd, de logikailag hibátlan következtetésekre jutottak. Parmenidész például azt állította: a létező egy és oszthatatlan. Változás nincs; az érzékek világa: látszat. Az egész filozófia történetét végigkísérte Parmenidésznek az a gondolata, miszerint gondolni valamit, és a gondolat tárgyának létezni ugyanaz. Azt a szellemi irányzatot, amely az érzékeken keresztül szerzett ismeretek igazsága ellen tiltakozik, anti­szenzualizmusnak nevezzük. Ez a filozófiai irányzat végül oda vezetett, hogy Gorgiasz levonhatta a végső következtetéseket:

    “Semmi sem létezik;


    de ha léteznék is, nem lenne megismerhető;
    de ha megismerhető lenne is, nem lenne közölhető.” 24

    A klasszikus antikvitás nagy összefoglaló lángelméjének, Pliniusnak szinte ma is érvényes a következő megállapítása: “Az értelem a látás és a megfigyelés igazi esz­köze, a szem csak mint csatorna működik közre, amikor továbbítja a tudathoz a láthatót.” Az arab tudósok elsősorban az optikában és egyes fizikai számításokban haladták túl a görögök teljesítményét. Alhazen (más néven: Ibn al Haiszam) volt az első, aki leírta többek között a szem működését, valamint a camera obscura elvét. Ő volt az, aki megtanította a középkori Nyugatnak, mi a különbség az érzékelés, a tudat és a következtetés között. Alábbi megállapítása ma is megállja helyét: “Semmi láthatót nem értünk meg pusztán látással, csak fényt és színeket érzé­kelünk.”25



    A fényre vonatkozó ismeretek - amelyeket Ptolemaiosz is összefoglalt, majd Alhazen kiegé­szített, illetőleg továbbfejlesztett - lényegüket tekintve egészen a XVII. század elejéig válto­zatlanok maradtak. A távcső feltalálása ekkor tette lehetővé mind a geometriai, mind a fiziológiai optika jelentős előre­lépését. Kepler volt az első középkori tudós, aki helyesen fogalmazta meg a szemlencse szerepét. Értékes vizsgála­tokat, és a maga korában merész kísérleteket végzett az emberi szem szerkezetével kapcsolatban Sheiner pá­ter, akinek munkás­ságát Descartes is nagyra értékelte. Sheiner volt az, aki egy kioperált szem segítsé­gével megálla­pította, hogy a szemben a retinán kelet­kezik az optikai kép. Descartes, aki azzal az igénnyel lépett föl, hogy saját világképével teljes egészében helyettesítse Arisztotelész világszemléletét, Sheiner vizsgálatait továbbfejlesztve meglehetős pontossággal állapította meg, hogy a szem elé helyezett lencsék hogyan befolyásolják a fénysugár menetét. A fényérzet keltését ő annak tulajdonította, hogy a mindenséget kitöltő finom anyagrészek örvénylő moz­gásából adódó nyomás a térben tovaterjed.26 La dioptrique című munkájában már 1649-ben leírta, hogy a szemből látóidegek vezetnek az agyba, ahol a gondolatok is fészkelnek. A tárgyak nemcsak a szemmozgással láthatók, de az ember a látványt a lelkében is képes felidézni.27

    A XVII. század nagyszerű tudósai közül is kiemelkedik Huygens és Newton, akik egymástól függetlenül, de egymást kölcsönösen nagyra értékelve önálló köte­tekben publikálták az opti­káról vallott nézeteiket. Mind a mai napig Huygens nevéhez fűződik a fény hullám­elmé­lete: “a fényt kibocsátó test meglöki a körülötte levő igen finom agyagnak, az éternek a ré­szecs­­kéit, majd ezek a meglökött részek rugalmas golyók módjára mozgásállapotukat tovább­adják, és így a fény - ugyanúgy, mint a hang... - továbbterjed. Ahogy a levegő a hang hordozója, úgy az éter a hordozója a fénynek.”

    Newton - akinek korpuszkuláris optikai elméletét Huygens igen élesen bírálta - azt állította, hogy a fény sebesen mozgó részecskékből áll, és ezek meghatározott sebességgel terjednek tovább az üres térben is. E tézisének továbbfejlesztett változata és színelméletének számos megállapítása még ma is érvényes. Briliáns kísérleteivel például bebizonyította, hogy a fehér fény összetett szín, amelyet ha prizmával fel­bontunk, tovább nem bontható, ún. homogén színek jön­nek létre, ame­lyek keverésével számos különböző, nem homogén szín állítható elő (töb­bek között fehér is). Nagy jelentő­ségű volt Newton­nak az a feltéte­lezése, hogy a fény valamilyen térbeli periodicitással ter­jed - ez az elmélet már igen közel áll a XX. század elektromágneses rezgés-felfogásához.

    Newton barátja, Locke, az angol empirista iskola kiváló képviselője, tagadja a descartes-i filozófiában alapvető idea innata (velünk született eszmék) létezését. Szerinte születésünkkor elménk tabula rasa (fehér lap), amelybe az eszmék érzékeinken keresztül, tehát a tapasztalás útján kerülnek. Híres mondása: “Nihil est intellectu, quod non fuerit in sensu.” (Semmi nem volt az elmében, ami nem volt előzőleg az érzékekben.). A tapasztalatban azonban különbséget tesz a külső érzékelés (sensation) és a belső elmélkedés (reflexion) között. Locke tabula rasa-jához Leibniz tette hozzá, hogy legföljebb az elménk maga volt jelen az érzéki tapasztalatok előtt az elménkben - ez a gondolat lesz később a kanti filozófia alapja.28

    Locke rendkívüli hatással volt kortársaira. Szenzualista álláspontja - mely szerint az ember összes ismerete, a lélek valamennyi képessége az érzetekre vezethető vissza - a metafizikán kívüli ismeretelméleti vizsgálódások előterébe kerültek. Ráadásul az a következtetés, hogy az ember minden lehetősége az emberi természetből vezethető le, jelentős szolgálatot tett a bontakozó felvilágosodás eszméjének és a polgárosodásnak, hogy aztán éppen a nagy francia enciklopédista, Diderot fedje föl a szenzualista álláspontban rejlő ellentmondást Levél a vakokról című munkájában. Diderot szerint az igazi probléma az, miképpen lehetséges, hogy - annak ellenére, hogy érzeteink csupán mi magunk vagyunk - nemcsak saját magunkat ismerjük meg érzeteinkben. Akivel Diderot említett munkájában vitatkozik, Condillac problémafelvetése a követ­kező: ha minden ismeretünk az érzetekből származik, és érzeteink egyben a saját lelkünk módosulásai, miképpen lehetséges, hogy a dolgokat és azok tulajdon­ságait önmagunkon kívül vesszük észre. A francia felvilágosodás kiindulópontjaként szolgáló híres szoborhasonlatában Condillac azt fejtegeti, hogy az ember “természeti állapota” egy szoboréhoz hasonló, amely a különböző szag-, hang-, íz- és fényhatásra szagot érez, hall, ízlel, lát, de önmaga számára nem lesz más, mint illat, hang, íz, stb. A “szobor” életében a tapintás jelent fordulatot - ennek köszönheti, hogy nemcsak a saját, de más testekről is közvetlen tudomást szerez.29 A vita a XVII. század végétől kezdve tart arról, hogy a távolságérzékelés mennyiben köszönhető a látásnak, illetve a tapintásnak. A mi korunkban már elfogadott álláspont, hogy a taktilis érzéklet filo­genetikusan idősebb a látásnál, de a térérzékelésben betöltött szerepe igazából még ma sem pontosan körülhatárolt.





    Download 6.4 Mb.
    1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   21




    Download 6.4 Mb.

    Bosh sahifa
    Aloqalar

        Bosh sahifa



    Az országos széCHÉnyi könyvtár füzetei a képi informáCIÓ

    Download 6.4 Mb.