| 5. ábra Szabályozási kör
Bár a visszacsatolást a gyakorlatban évszázadok óta alkalmazták, Wieneré az érdem, hogy felismerte jelentőségét és egyetemes voltát az élő és élettelen rendszerekben.
A kibernetika fő kutatási módszere a modellalkotás. “Mindenki állandóan modelleket használ. Az embert körülvevő világ mentális képe, amit a fejében hord, modell. A kérdés az, hogyan válasszunk az alternatív modellek között” - írja J. Forrester (Forrester,1968).
A modellezés elve azt jelenti, hogy egy folyamatot vagy egy rendszer működését más léptékben és más eszközökkel is meg lehet valósítani, mint amilyenek az eredeti rendszerben szerepelnek, feltéve, hogy a modellt alkotó elemek egymással ugyanolyan (vagy eléggé hasonló) funkcionális kapcsolatban vannak, mint az eredeti rendszer megfelelő elemei. Az ilyen modellt azután fel lehet használni a rendszer viselkedésének tanulmányozására. Amikor kommunikálunk például, a mentális modellt a nyelv segítségével szimbolikus formává alakítjuk át, s a beszédben az implicit modellt - az éppen megkívánt pontossággal - egy explicit modellel fejezzük ki.
A rendszerelemzésben gyakran alkalmaznak matematikai modelleket, amelyekben a változók és egyenletek írják le a rendszert. Ezek a modellek természetesen a céltól függően leegyszerűsítik és szelektíven ábrázolják a valóságot. Használhatóságuknak az a feltétele, hogy a kiválasztott változókkal homomorfok legyenek. A modellek lehetővé teszik bonyolult, komplex biológiai, műszaki, gazdasági, társadalmi rendszerek tanulmányozását, működésük megértését, előre látását. A modelleken vizsgálni lehet, milyen következményekkel járnak egyes változók módosításai stb. Az elektronikus számítógépek elterjedése óriási lehetőségeket nyitott meg ezen a téren. Olyan bonyolultsági fokú modellkísérleteket lehet most már elvégezni, amilyeneket emberi erővel a világ végéig sem lehetett volna.
A modelltechnikát azonban csak kellő óvatossággal lehet alkalmazni. A modell a valóságnak mindig csak nagyon leegyszerűsített ábrázolása. Nagyon gondosan kell kiválasztani azokat az elemeket, amelyeket figyelembe vesznek, s még inkább azokat az elemeket, amelyeket elhanyagolnak, s az eredmény kiértékelésekor, amikor a modelltől visszatérnek a valósághoz, szintén nagy óvatosságra van szükség. A rendszerek fent említett viselkedésbeli tulajdonságai miatt a modellek tulajdonképpen csak viszonylag egyszerű rendszerek tanulmányozására alkalmasak. Bonyolultabb rendszereknél csak feltételesen, nagyon erős kritikával fogadhatók el. Ahogy Neumann János feltételezte a látás mechanizmusával kapcsolatban: nem írható le egyszerűbb modellel, mint ahogy az a természetben megvalósult.
Az információ és kommunikáció a kibernetika másik két alapfogalma. Wiener megfogalmazása szerint a kommunikáció és vezérlés virtuálisan szinonimák, hiszen mindkettőnek a lényege az információcsere, információátadás. A pragmatika szintjén nézve minden információközlésnek az a célja, hogy valamilyen változást idézzen elő a címzettben. A kibernetikát azonban nem csak ez köti össze az információelmélettel, hanem az is, hogy mindkettő olyan eseményekkel foglalkozik, amelyeknek számos kimenetele s valószínűségi jellege van. A vezérlés, szabályozás mindig választást jelent különböző lehetőségek között. Kiinduló adatai és eredményei is egy sokaságra, halmazra vonatkoznak, nem a halmaz valamely konkrét elemére. A már idézett Ross Ashby, akinek a könyvét (Bevezetés a kibernetikába) sok szakember még ma is a legjobb szakkönyvnek tartja, az információt a változatossággal azonosítja, s teszi a kibernetika központi fogalmává (Ashby, 1970).
A kibernetika úgy született, mint a rendszerek szabályozásának általános elmélete, és alaptételei közé tartozott, hogy nincs tekintettel a rendszerek konkrét megvalósulási formájára. Ennek ellenére az általános kibernetika mellett nagyon hamar kialakultak a különböző szakkibernetikák: biokibernetika, neurokibernetika, műszaki, gazdasági stb. kibernetika, s “árnyékában” új diszciplínák sarjadtak: szervezéstudomány, döntéselmélet.
Hogy csak néhány példát adjunk a kibernetika konkrét kutatási témáiból, a neurokibernetika az idegsejt és a neuronhálózatok modellezésében olyan eredményeket ért el, amelyeket mind a neurobiológia, mind a számítógép-tudomány hasznosítani tudott. Bár az az elképzelés, hogy ilyen alapon meg lehet magyarázni a magasabbrendű idegtevékenységet és a tudat mibenlétét, naivnak bizonyult, mint ahogy az is, hogy belátható időn belül a számítógépet az emberi agy szintjére lehet emelni.
A gazdasági kibernetika a gazdálkodó szervezetek, rendszerek működésének tanulmányozásában, az irányítás módszereinek tökéletesítésében ért el eredményeket. Itt viszont a rendszerek irányíthatósága és a modellek korlátaira vonatkozó - már említett - felismerések jelentik a legfontosabb eredményt.
A vegyes, ember-gép rendszerek vizsgálata az a terület, amelyen a kibernetikai szemlélet egyértelműen pozitív eredményekkel jár. Az alapprobléma: hogyan lehet ezeket a rendszereket úgy megszervezni, a feladatokat úgy elosztani ember és gép között, hogy a rendszer működése optimális legyen.
Itt is, mint ma már szinte minden tudományágban, az átfedéseknek, a “határsértéseknek” se szeri, se száma (Vámos Tibor idézett cikkében azt írja a kibernetikáról: “elég rosszul meghatározott tudományterület”). Egyes vélemények szerint az információelmélet a kibernetika fejezete, mások szerint éppen fordítva, nagyon bizonytalan a határ a kibernetika és a rendszerelmélet, kibernetika és a számítógép-tudomány között stb. Végeredményben mindez másodlagos jelentőségű. A lényeg az, hogy a kibernetika a maga sajátos eszközeivel és módszereivel tud olyasmit mondani kutatása tárgyáról, amit más tudományágak nem tudnak.
|
