AZ INFORMÁCIÓ FELFEDEZÉSE
Ezerkilencszáznegyvennyolc jelentős évszám a tudomány történetében. Egy könyv és egy tanulmány jelent meg abban az esztendőben, két új tudomány születési bizonyítványa. A könyv: Norbert Wiener Cybernetics or Control and Communication in the Animal and the Machine című könyve (Wiener, 1948), a tanulmány pedig Claude Shannon műve: A Mathematical Theory of Communication (Shannon, 1948). Megszületett a kibernetika és a matematikai információelmélet, a majdani információtudomány első fejezete. Az emberiség “felfedezte” az információt. (Idekívánkozik egy megjegyzés: Shannon nem az információ, hanem a kommunikáció szót használta).
Történelme folyamán az ember mindig megteremtette azokat a kommunikációs eszközöket és viszonyokat, amelyekre fejlettsége adott szintjén szüksége volt. Az állati létből való kiemelkedésének bizonyítékaként “kidolgozta” az információkódolás legbonyolultabb módját, a beszédet, s rendre felfedezte a szervezetén kívüli, exoszomatikus információtárolás egyre tökéletesebb eszközeit: a rajzot, az írást, a nyomtatást, a mágneses buborékot és a digitális videolemezt. Az emberi civilizáció fejlődését előmozdító nagy találmányok vagy az energia átalakításával, vagy az információátvitellel kapcsolatosak.
A társadalmi haladás és az információátvitel - kommunikáció - fejlődése a történelem folyamán mindig szorosan összefüggött egymással. Hogy csak néhány példát említsünk, a könyvnyomtatás feltalálása hozta létre a polgári átalakulás, a polgári forradalmak leghatásosabb eszközét, a röplapot, az újságot. A polgári forradalom Franciaországában a hatalom centralizálásának lehetőségét Chappe optikai távírója teremtette meg. Az Egyesült Államok egységbe kovácsolásának fontos eszköze volt Morse távírója.
Miért kellett mégis évezredeknek eltelniük, amíg az ember eljutott magának az információnak a felfedezéséhez? Az ok elsősorban abban rejlik, hogy a fejlődés alacsonyabb szintjein azokban az időkben, amikor az emberiség sokkal kevesebb információt termelt és használt fel, az információcsere és -feldolgozás eszközei és módszerei természeti adottságként jelentkeztek, s a különböző társadalmi célok megvalósításának segédeszközeiként mintegy egybemosódtak más, könnyebben megragadható emberi cselekvésekkel. Az információs kapcsolatokat elfedték a kézzelfoghatóbbak: az ember és természet, az ember és munkaeszköz, az ember és ember alá- és fölérendeltségi kapcsolatai.
Természetesen a tudás, az információ birtoklása mindig előnyt, sőt hatalmat biztosított azoknak, akik hozzáférhettek. “Ha kimondom az Információ szót, mi a második szó, amire azonnal asszociálok? Ez a szó a hatalom.” (Ágoston, 1989). Az egyiptomi papok például annak köszönhették hatalmi pozíciójukat, hogy csak ők rendelkeztek pontos információkkal a Nílus áradásairól. Vagy egy újkori példa: a londoni Rotschild bankár “különtudósítója” révén elsőnek értesült a waterlooi csata kimeneteléről, s ezt az információt a tőzsdén hatalmas vagyonná alakította át. A tétel fordítva is igaz: az anyagi hatalom birtoklása a tudás birtoklását, az információhoz való hozzájutás eszközeinek a birtoklását nagyon megkönnyítette.
A társadalom a huszadik században jutott el a fejlettségének és a bonyolultságának arra a fokára, amelyen az információs kapcsolatok a társadalom “tudatalattijából” a felszínre törtek. Megnőtt és megváltozott az információ szerepe, robbanásszerűen megnőtt az információ termelése és felhasználása, s nyilván ennek következményeként fejlődésnek indult az információtovábbítás, a hírközlés technikája. A föld felszínén, a tengerek mélyén kígyózó, világrészeket összekötő telefon- és távíróvezetékek, a szikratávíró, majd a rádió ésszerű, gazdaságos kihasználásának igénye napirendre tűzte a hírátvitellel kapcsolatos jelenségek alaposabb tanulmányozását, a műszaki alkalmazások elméleti megalapozását. S azt se felejtsük el, hogy a negyvenes évek elején a világ több pontján kezdetét vette a számítógépek intenzív fejlesztése.
A legfontosabb kérdés - nagyon leegyszerűsítve - így hangzott: hogyan lehet egy üzenetet egy csatornán a leggazdaságosabban és a legmegbízhatóbban továbbítani? Válaszként - részeredményeket hozó kutatások után - megszületett a shannoni információelmélet. S mint nagyon sokszor a tudomány történetében, most is kiderült, hogy az elmélet sokkal átfogóbb, mint ahogy első látásra tűnne, és egymástól távol eső jelenségekre is alkalmazható.
Paul Constantinescu szerint az információ objektív vonásának felismerése a század legnagyobb felfedezése (Constantinescu, 1982).
Hogy mennyire megérett az emberiség erre a felfedezésre azt bizonyítja az a - mondhatnánk - mohóság, amellyel a legkülönbözőbb tudományágak kutatói rávetették magukat az információelméletre. A távközlési szakemberek mellett matematikusok, statisztikusok, nyelvészek, biológusok, pszichológusok számoltak be közleményeikben az elmélet továbbfejlesztéséről, újabb és újabb alkalmazásáról. 1950-ben, Londonban megrendezték az első szimpóziumot, s alig fél évtized leforgása alatt a közlemények száma elérte az ezres nagyságrendet. 1953-ban megjelent az új tudományág első folyóirata: The Transactions of Information Theory, majd 1958-ban a második: IRE Information and Control. A lelkesedésnek ez a fellángolása, amely sokszor a shannoni elmélet félreértéséből fakadt, s kellően meg nem alapozott tételek, elméletek felállításához is vezetett, késztette Shannont arra, hogy The Bandwagon című cikkében (Shannon, 1956) figyelmeztessen: elméletét kezeljék nagyobb körültekintéssel. [A bandwagon szóról az angol-magyar szótár a következőket írja: zenekari kocsi (felvonulásokon); jump on the bandwagon = (opportunista módon) csatlakozik a diadalmaskodó mozgalomhoz].
A nagy lelkesedést, mint ahogy lenni szokott, a kiábrándulás korszaka követte. Amikor kiderült, hogy a matematikai információelmélet (vagy az információ matematikai elmélete) nem az a kaptafa, amelyre rá lehet húzni minden információs-kommunikációs jelenséget, sokan átestek a ló túlsó oldalára, arra a - szintén helytelen - következtetésre jutottak, hogy Shannon elmélete kizárólag csak a híradástechnikában érvényes, következésképpen méltatlanul viseli az információelmélet címkét. Ma már világos, hogy Shannon munkássága korszakalkotó volt, s hogy elmélete, amelyhez hasonló jelentőségű Abraham Moles szerint minden évszázadban csak néhány születik, egyike lévén azoknak a nagy elméleteknek, amelyek a világ látszólagos sokféleségét néhány alapentitásra akarják redukálni (Moles, 1975), általános érvényű, de csak rész, része a még ki nem dolgozott teljes, átfogó információelméletnek, amely nem mellette, hanem rá alapozva fog kifejlődni.
Az évek során a matematikai információelmélet döntő befolyást gyakorolt új diszciplínák kialakulására (kódoláselmélet, játékelmélet, automaták elmélete, rendszerelmélet stb.), s ugyanakkor egyre több szaktudomány képviselői tették magukévá az információs szemléletet. Ez lehetőséget teremtett régi kérdések újszerű megközelítésére. Különösen termékenyítően hatott az információelmélet - s ez természetes - azokra a területekre, amelyek közvetlenül az információ különböző formáival foglalkoznak: a kommunikációelméletre, nyelvészetre, szemiotikára, informatikára.
Az információt sok szempontból lehet vizsgálni, sokféleképpen lehet megközelíteni. Kiindulhatunk például - a szemiotika mintájára - abból a felfogásból, hogy minden információt három aspektusból értékelhetünk, s ezek egyben az általánosítás különböző fokozatait is jelentik:
szintaktikai szempontból vizsgálva teljesen eltekintünk az információ tartalmától, jelentésétől, s csak, mint továbbítandó illetve feldolgozandó jelsorozatot tanulmányozzuk, a matematika eszközeivel;
szemantikai aspektusból vizsgálva az információ tartalmát, valósághoz való viszonyát tesszük a kutatás tárgyává;
pragmatikai szempontból pedig azt vizsgálhatjuk, milyen hatással van az információ a befogadóra, hogyan változtatja meg magatartását, viselkedését.
Weaver a kommunikáció (= információátvitel) három szintjét különbözteti meg:
A./ technikai szint: hogyan lehet a jeleket a zaj ellenére hibátlanul továbbítani;
B./ szemantikai szint: hogyan lehet biztosítani, hogy a bemenőjelek jelentése megegyezzen a kimenőjelek jelentésével;
C./ pragmatikai szint: hogyan lehet biztosítani az üzenet hatékonyságát.
A három szint között szoros összefüggés van. Nemcsak az A szint határozza meg a B-t és C-t (a jelek megfelelő átvitele nélkül a tartalmat sem lehet átvinni, s hatékonyságról sem lehet szó), hanem a B és a C is visszahat az A-ra (a tartalom és cél befolyásolja az átvitel eszközeit és módját) (Weaver 1977).
Egyelőre csak a szintaktikai megközelítés vezetett jól kikristályosodott, egyetemesen elfogadott elméleti konstrukcióhoz, a shannoni alapon kifejlesztett elmélet formájában. Bár más területen is születtek részeredmények, az általános információtudomány még a jövő méhében formálódik, s a kutatók még az információ egyértelmű, pontos meghatározásával is adósak. Az információkutatás olyan helyzetben van, mint a múlt század közepén az energia kutatása: nagyon sok ismeretet sikerült már összegyűjteni a különböző energiafajtákról, de az energia fogalmát még nem tudták megragadni.
Másrészt parafrazálhatnánk Saussure-nek a szemiotikával kapcsolatos kijelentését: mivel az információtudomány még nem létezik, nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz; de van létjogosultsága, s helye előre meg van határozva; olyan interdiszciplináris tudomány lesz, amely az információ tulajdonságait, “viselkedését”, az információáramlást és -felhasználást tanulmányozza mindenfajta rendszerben. K. Otten és A. Debons metatudománynak nevezi, s mint a metatudományoknak általában, a következő célkitűzéseit jelöli meg:
az adott tudományok (jelen esetben az információorientált diszciplínák és technológiák) közös alapjainak leírása az absztrakció magasabb szintjén;
a közös nyelv és módszertan kidolgozása;
eszközök és lehetőségek megteremtése az ismeretek átadására, hídépítés az absztrakt és az empirikus elméletek közé.
Az információtudománynak - amit informatológiának neveznek - szerintük két fókuszpontja az információ jelensége és az ember kapcsolata ezzel a jelenséggel (Otten-Debons, 1970).
Ám egyelőre be kell érnünk az egész helyett a részletekkel.
INFORMÁCIÓ, VALÓSZÍNŰSÉG, BIZONYTALANSÁG A SHANNONI INFORMÁCIÓELMÉLET
Bár Shannont tekintjük - teljes joggal - a matematikai információelmélet atyjának, a tudomány általános fejlődéstörvénye az ő elméletére is érvényes: nem előzmények nélkül született. A kérdést, amelyre majd a legáltalánosabb érvényű választ ő fogja megadni, R.V. L. Hartley tette fel: hogyan lehetne mérni a távközlési rendszerekben továbbított információt? Válaszát 1927-ben egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatában adta meg (Hartley, 1928).
Döntő felismerése az volt - s ez a felismerés szolgált a shannoni elmélet alapjául is -, hogy az információról, ahhoz hogy mérni lehessen, le kell hámozni mindent, ami szubjektív, s ami végeredményben egy üzenetet az ember számára értékessé tesz: a jelentést s csak fizikai formáját kell vizsgálni. A közlési folyamat lényege - ezt is Hartley fogalmazta meg elsőként -, hogy az adó a rendelkezésére álló jelkészletből rendre jeleket választ ki, s azokból sorozatokat, “üzeneteket” állít össze. (Ha a jelkészletben a jelek között bizonyos sorrendet definiálunk, ábécéről beszélünk. Ezt a megkülönböztetést a gyakorlatban ritkán szokták figyelembe venni, s az ábécét a jelkészlet szinonimájaként alkalmazzák. Mint ahogy nagyon gyakran minden jelkészletet nyelvnek neveznek.)
Az összeállítható üzenetek száma a jelkészlet nagyságától és az üzenetek hosszától függ. Egy három jelből álló készletből a kombinatorika szabályai szerint kétjelű üzenetet állíthatunk össze:
|
