A plugin-csomag egy példája, a GRM Tools

A digitális hangátalakítás speciálisabb módszereinek kutatása intézményes kereteket kíván: olyan műhelyt, melyben elektroakusztikus zeneszerzők és számítógépes szakemberek együtt alakítanak ki új eszközöket a kreatív igények és a technikai lehetőségek egymást vezető és tágító kölcsönhatása során.

Az ilyen műhelyek egyik kiemelkedő példája a Pierre Schaeffer által 1958-ban alapított párizsi Groupe de Recherches Musicales (GRM), melyről a 6. fejezetben már esett szó. A konkrét zene hagyományos eszközei mellett a technikai fejlődés nyomán otthont találtak a GRM stúdióiban az analóg szintézis eszközei is, majd 1978-tól a különböző számítógépek. Ezeket eleinte inkább csak nem-valósidejű adatfeldolgozásra használták: a hangfolyamatok létrehozásához szükséges számításokat a gép még a megszólalás előtt elvégezte, s ezért a folyamatot meghatározó paramétereket az elhangzás közben már nem lehetett módosítani. A valósidejű működésnek, azaz a számítások és a megszólalás egyidejűségének, a folyamatba való élő beavatkozás lehetőségének a processzorok teljesítménynövekedése volt az előfeltétele.

A GRM első számítógépén a Music V-öt kezdték használni. Mivel a különböző típusú processzorokat használó számítógépeket másképpen kell programozni, a zenei szoftvert újból el kellett készíteni az adott gép sajátságainak megfelelően. Ez a nagy munka eleinte nem igazán tűnt gyümölcsözőnek, a zeneszerzők ugyanis élesen elutasították az új eszközt. Megszokták azokat a készülékeket, amelyeken a manipuláció közvetlen, jól érzékelhető és azonnali – azaz konkrét – kapcsolatban állt a hallható eredménnyel, a számítógép ezzel szemben a programozás olyan elvont lépéssorozatait kívánta volna meg tőlük, amelynek eredményét ráadásul nem is hallhatták azonnal.

Két igény merült tehát fel, a szabályozás közvetlensége és a valósidejűség. Az első szempontnak Jean-François Allouis 1978 és 1985 között kifejlesztett Studio 123 nevű programcsomagja felelt meg először. A Music V-nél sokkal jobban leszűkítette a számítógép korlátlan flexibilitását bizonyos meghatározott feladatokra, eleinte csak a hangnyújtásra, transzpozícióra és szűrésre. Ezáltal a zeneszerzőknek már csak az adott feladatokhoz tartozó paramétereket kellett megadniuk szöveges parancsok segítségével, anélkül, hogy a feladatokat végrehajtó algoritmusok megalkotására kényszerültek volna – ez a szükséges matematikai és programozási ismeretek hiányában amúgy sem kecsegtetett sok sikerrel.

A Studio 123 programcsomag 1985-ig bővült, a felsorolt funkciók számos továbbival egészültek ki, végül mintegy harminc különböző program állt a zeneszerzők rendelkezésére. Ezek segítségével készült többek között François Bayle Erosphère (1979–80), Alain Savouret Don Quichotte Corporation (1981), Jean-Claude Risset Sud (1985) és Denis Smalley Wind Chimes (1987) című műve.

A második igénynek, a valósidejűséggel kapcsolatos elvárásnak a Syter nevű rendszer felelt meg, melynek fejlesztését szintén Allouis vezette. Legteljesebb formája 1985 és 1987 között készült el, neve a SYnthèse en TEmps Réel, azaz a valósidejű szintézis kifejezés rövidítése, algoritmusai pedig részben a Studio 123-ból származtak. A rendszer külön e célra készített, illetve összeállított hardver-elemekből – köztük grafikus bevitelt lehetővé tevő vezérlőegységből – és a SYG nevű valósidejű szintézis-szoftverből állt, mely képes volt a paraméterek grafikus megjelenítésére is. A létrehozott hangokat ennek az eszköznek az esetében is a hagyományos módon magnószalagra vették. A valósidejűség hátránya, hogy a számítógép kapacitásának korlátai miatt nem lehet olyan komplex algoritmusokkal dolgozni, mint a nem-valósidejű üzemmódban.

A Syter számítógépei még helyhez kötöttek voltak, csak a stúdió helyiségeiben lehetett használni őket. A kilencvenes évek elejére azonban elterjedtek a személyi számítógépek, melyek elméletileg akár az otthonokban is biztosítják a jól felszerelt stúdiók berendezéseinek funkcióit. Ehhez persze speciális szoftverek és nem ritkán speciális hardverek – elsősorban hangkártyák – is kellenek. A GRM 1992-ben készült el személyi számítógépekre tervezett, tizenöt hangátalakító algoritmusból álló programcsomagjával, a GRM Tools-szal. Első verziói az algoritmusokat még a Studio 123-tól és a Syter rendszertől örökölték, s ezek a személyi számítógépek szűkebb erőforrásai miatt valósidejű üzemmódban csak korlátozottabb eredménnyel működtek. A programcsomag 1998-as változatában azonban újraírták az algoritmusokat – ennek és a processzorok teljesítménynövekedésének köszönhetően ma már alig érzékelhető különbség a valósidejű és a nem-valósidejű működés között.

A GRM Tools programjai közé tartozik például a mikrovágás-, késleltetés-, rezonánsfilter- és térmozgás-modul.