P = 0 esetében) valóban visszaadja a jólismert formulánkat, de nem ez a legfontosabb tulajdonsága. Az így definiált D

Bevezetőben még egyszer hangsúlyozzuk, hogy polarizációs töltésen azt a töltést értjük, amely szigetelõ felületén, avagy annak belsejében jön létre polarizáció révén. Ez a töltés nem vihető át más testre, ellentétben pl. a vezetõ felületén elhelyezkedõ töltésekkel, amely töltések az egyik testről a másik testre átvihetők. A dipólus-molekula megbonthatatlan egységnek tekintendõ, a benne lévõ pozitív illetve negatív töltéseket egymástól szeparáltan nem vihetjük át egy másik testre. A töltéseket ennek megfelelően két nagy csoportra oszthatjuk: az egyik tesről a másik tesre az ellentétes töltéstől függetlenül átvihető, vagy vezetési, a helyükrõl elvezethetõ töltésekre, és polarizációs, azaz egy dielektrikum polarizációja révén létrejövõ, és ezért ehhez a testhez kötött, onnan külön el nem vezethetõ töltésekre. (Az anyag kémiai átalakításával, pl. egy elektronnak egy molekulából való kiszakításával természetesen lehetséges egy dipólusmolekula töltéseit egymástól elválasztani, de ilyen kémiai átalakulásokkal itt nem foglalkozunk.)

Kiindulási pontunk az elektrosztatika elsõ alaptörvénye vákuumban, felületi töltéseloszlás esetén. A levezetés alapgondolata az lesz, hogy amennyiben a felület két oldalán vákuum helyett egy-egy dielektrikum van, akkor a vákuumbeli tér azért módosul, mert az eredeti, avagy valódi felületi töltéshez most még a két dielektrikumtól származó felületi polarizációs töltések is csatlakoznak.

Az elsõ alaptörvény, ha a felület mindkét oldalán vákuum van, részletesen az alábbi formába írató:

Úgy képzeljük, hogy a fenti alaptörvény akkor is igaz, ha a felület két oldalán szigetelõ közegek vannak, csak ekkor  egy eredõ töltéssûrûségnek tekintendõ, ami nem más, mint az átvihető és a polarizációs töltéssûrûség algebrai összege, azaz

ahol