ábra - Az IRCAM épülete a felszín felett

Az IRCAM keretein belül elkészült első jelentősebb visszhangot keltő kompozíciót, Pierre Boulez Répons című művét 1981-ben mutatták be. A darab nagy kamaraegyüttest, hat szólistát és a 4X gépre épülő élő elektronikát alkalmaz. A cím – Válaszok – a szólisták és a zenekar dialógusaira, valamint az akusztikus forrásokra adott elektronikus válaszokra utal. Néhány további mű az IRCAM-ban készült jelentősebb darabok közül:

• 
  John Chowning: Stria (1977, ismertetését lásd a 13. fejezetben),
  
• 
  Jean-Claude Risset: Songes (1979),
  
• 
  John Cage: Roaratorio, an Irish Circus on Finnegans Wake (1980),
  
• 
  Luciano Berio: Chemins ex V (klarinétra és számítógépre, 1980),
  
• 
  Jonathan Harvey: Mortuos Plango, Vivos Voco (1980, ismertetését lásd a 13. fejezetben),
  
• 
  Tristan Murail: Désintégrations (1982–83),
  
• 
  Luciano Berio: Orpheo II, opera for voice, orchestras, and tapes (opera, 1984),
  
• 
  Karlheinz Stockhausen: Kathinkas Gesang als Luzifers Requiem (1985),
  
• 
  Trevor Wishart: VOX-5 (1986, ismertetését lásd a 13. fejezetben),
  
• 
  Harrison Birtwistle: The Mask of Orpheus (1986),
  
• 
  David Wessel: Contacts Turbulents (szaxofonra és elektronikára, 1986),
  
• 
  Philippe Manoury: Jupiter (fuvolára és elektronikára, 1987),
  
• 
  Marco Stroppa: In cielo, in terra, in mare (rádióopera, 1992),
  
• 
  Kaija Saariaho: Lonh (1995–96),
  
• 
  Iannis Xenakis: Psappha (elektronikus verzió, 1976/1996),
  
• 
  Jonathan Harvey: Speakings (zenekarra élő elektronikával, 2008).
  

Az IRCAM-ban fejlesztett szoftverek közül az egyik legfontosabb Miller Puckette (1959–) amerikai matematikus és zeneszerző 1988-ban megalkotott Max nevű programja, melyet Max Mathews tiszteletére nevezett el így – ez a hivatkozás azért is helyénvaló, mert a Max a Mathews-féle MUSIC-N programok utódjának tekinthető. Legszembeötlőbb különbsége a MUSIChoz képest az, hogy programszerkesztő felülete az elektromos áramkörkészítésre emlékeztető grafikus metaforára épül: minden egyes funkciónak egy egyszerű grafikus objektum felel meg, s ezeket „vezetékekkel” kell a megfelelő sorrendben összekötni, s az így létrejött programot, áramkörszerű megjelenéséhez híven patchnek (kapcsolás) szokás nevezni (12.8. ábra). A Max megalkotásának célja főképp az volt, hogy megkönnyítse a valós idejű előadói beavatkozást a programok működésébe.

1996-ban Puckett elkészítette a Max nyílt forráskódú, szabadon fejleszthető változatát, a Pure Datát, mely bár néhány alapvető eltérést mutat a Maxhez képest, alapkoncepciójában lényegében azonos vele. Mind a program fejlesztése, mind pedig alkalmazása köré kiterjedt internetes közösség szerveződött.