| 2. Élő elektronikus zene
15.3. ábra -
Élő elektronikus zenéről akkor kezdhetünk beszélni, ha a felállás két eleme összekapcsolódik. A legegyszerűbb esetben (15.3. ábra) a hangrögzítő a helyszínen felvett hanganyagot játssza vissza valamekkora időeltolással – így tehát az elektroakusztikus rész már reagál az élő előadó megnyilvánulásaira, mégha egy papagáj merev hűségével is. A szalagos magnót ilyen módon először Mauricio Kagel (1931–2008) Kölnben élt argentin zeneszerző használta Transición II című 1958–59-es művében. Egy normál játéktechnikával és egy ütőhangszeres eszközökkel megszólaltatott zongora hangját két magnó veszi föl és játssza vissza a kívánt időpontokban, miközben az élő előadók is folytatják a zenélést – ezáltal háromrétegű szövetek hozhatóak létre.
15.4. ábra -
Az elrendezés egy másik változatát a 15.4. ábra szemlélteti, s Karlheinz Stockhausen Solo című műve (1964–1966) példázza. A hangrögzítő itt nemcsak az akusztikus forrás hangját veszi föl és játssza le bizonyos idő elteltével, de a saját megszólalásait is, ezáltal visszacsatolást hozva létre. Az ábra vonalainak szaggatottsága azt fejezi ki, hogy a két forrás rögzítésének hangerő-aránya az előadás közben változtatható – ezáltal kerülhető el, hogy a folyamatos visszacsatolások végül túl vaskos szöveteket hozzanak létre.
Stockhausen művét egy fuvola, illetve egy harsona változatban mutatták be 1966-ban, de bármilyen dallamhangszerrel előadható. A premieren olyan magnót használtak, melyen módosítani lehetett a távolságot a felvevő- és lejátszófej között, s ezáltal változtatni a rögzítést és visszajátszást elválasztó időtartamot. A visszacsatolási folyamatot négy technikus szabályozta.
A fenti elrendezés harmadik változatára épül Alvin Lucier I am sitting in a roomja 1970-ből, melyet a 10. fejezetben már bemutattunk. A Lucier (vagy más előadó) által felolvasott szöveg első elhangzását a 15.5. ábra bal oldala, minden további elhangzását pedig jobb oldala szemlélteti. Az elektroakusztikus készülékbe történő visszacsatolás nem jel formájában, hanem akusztikus módon történik.
15.5. ábra -
Az imént ismertetett három változat nagyjából ki is meríti az élőben készült felvétel egyszerű visszajátszásán alapuló technikák lehetőségeit. Közülük inkább csak a harmadik vezet olyan eredményre, mely a voltaképpeni elektroakusztikus zene fogalmával kapcsolatba hozható: a teremrezonanciák átalakító hatása ennek esetében avatkozik be olyan jelentősen a hangszínekbe, hogy az eredményt már csak a kiterjesztett hangszíntér fogalmaival tudjuk jellemezni.
A fentiekből láthatóak a tisztán visszajátszást alkalmazó eljárások korlátai: ha komplex hangzást nyújtanak, akkor nem rugalmasak, ha rugalmasak, akkor viszont nem elég „elektroakusztikusak”, azaz nem lépnek ki a mellettük használt akusztikus instrumentumok hangzásköréből. A kilépés lehetőségével az elektroakusztikus készülékek egy másik lehetséges funkciója kecsegtet: a hangátalakítás. E mechanizmusra az átalakított hangot jelképező cikcakkos vonallal utalunk a 15.6. ábrán.
15.6. ábra -
Stockhausen Mikrophonie I címet viselő, 1964-es művében a hangátalakítás legegyszerűbb módja, az erősítés, valamint egy összetettebb módja, a szűrés kap szerepet. Az erősítés azért sorolható az átalakítás eszközei közé, mert – hétköznapi tapasztalatunkkal szemben – képes egy hangforrás ismert hangkarakterétől eltérő hangzásokat is felmutatni azáltal, hogy alig hallható hangokat tesz jól érzékelhetővé, illetve a megszólalás olyan részleteit mutatja meg, amelyek egyébként csak az akusztikus hangforrás közvetlen közelében észlelhetőek. A Mikrophonie I-ben két ütőhangszeres különféle technikákkal szólaltat meg egy tamtamot, melynek hangját másik két előadó precízen „becélozható” mikrofonokkal veszi, különböző távolságokból. További két előadó a közönség soraiban foglal helyet, és a mikrofonokból érkező jeleket szűrőkkel módosítja, illetve egy kvadrofón rendszer hangszóróira osztja szét.
Stockhausen Mantra című műve (1970) ringmodulátorokat használ a hangátalakításhoz. E modulátorok nevüket a modulációt végző diódák gyűrűszerű áramköri elrendezéséről kapták. Egy ringmodulátorral két tetszőleges hangfrekvenciás jel keverhető egymáshoz – az egyik szokás szerint fix hangolású szinuszjel – olyan módon, hogy a kimenet az összetevő hullámok mindenkori különbségi és összegfrekvenciája lesz. A kapott hang spektrumának jellege – harmonikus vagy inharmonikus – a bemenő frekvenciák viszonyától függ.
Stockhausen művében két zongorát alkalmaz – játékosaiknak időnként antik tányérokat, wood blockot és rövidhullámú rádiót is kezelniük kell, de a ringmodulátorok csak a zongorák hangját módosítják. A mű egy tizenhárom hangból álló dodekafon sorra épül (csak az első hang ismétlődik meg a végén), s tizenhárom szakaszból áll. A ringmodulátorok minden szakaszban a sor megfelelő hangjára állított szinuszhanggal modulálják a zongorák hangját (az 5. részben például végig az 5. hanggal), a kromatikus skála egyes hangjainak hangszíne ekképp szakaszonként másképpen változik meg.
| 