| Wartofsky szerint az emlékezet a képzelettel társulva túlvisz a konkrét észlelési folyamatokon, de mindkettő kötődik még az érzéki észlelés közvetlen képzetanyagához. Egészen más absztrakciós folyamat kapcsolódik azonban az érzékileg észlelt vonások szimbólummal, kóddal való megjelenítéséhez, mint például a képi ábrázoláshoz vagy a nyelvhez. Egyes szerzők analógiát állítanak fel az idegrendszerben lejátszódó észlelési folyamat és a nyelvi leképezés között: szerintük a fogalmi kódoláshoz hasonlóan alakul át elektromos vagy kémiai jellé az érzéki inger is. Az élő nyelvekben a nyelvi struktúrák fejlődése során a szimbólumrendszer régen elkülönült azoktól a közvetlen észlelési helyzetektől, amelyeket ábrázol. Ez a folyamat - a közvetlen külső észlelési vagy motorikus tevékenységből való absztrahálás - odáig jutott el, hogy a dolgok helyett már szimbólumokkal dolgozunk. Az észlelt dolgot és helyzetet szó és mondat helyettesíti - a szimbolikus nyelvi absztrakció a közvetlen észlelés és cselekvés összefüggéseivel szemben bizonyos önállóságra tett szert.52
Rövid és szükségképpen elnagyolt filozófiatörténeti kirándulásunkat zárjuk egy napjainkban egyre növekvő táború filozófiai módszer bemutatásával. Az egyes filozófiai irányzatok közötti párbeszédre törekvést, a korábbi eredmények átvételét, az adott kor filozófiai problémáival való szembesülést tűzi ki célul a B. Lonergan által a megértés megértésének definiált transzcendentális módszer. Három alapkérdése: “Mit teszek, amikor megismerek? Miért megismerés ez a tevékenység? Mit ismerek meg, amikor ezt teszem?” Először csodálkozunk, majd kérdezünk, később kutatunk. Az ember kutató szelleme mindenről mindent tudni akar. A kérdést megértés követi, majd ezt a fogalom, a definíció. Az emberi szellem megkülönbözteti az érzékelhetőtől az érthetőt, a gondolkodástól a létet. A transzcendentális elemzés kétfajta tudatosságot tételez föl; a kifejtett, objektivált, illetőleg az implicit, nem tárgyiasított tudást. A tudati tevékenység elemzése arra a következtetésre juttat bennünket, hogy a kérdésfeltevésben, a megértésben és az ítéletben egyaránt az “objektív valóság előzetes ismerete mutatkozik meg” - sőt, a kérdés önmagában hordozza a lehetséges válaszok mikéntjét.53 (Vö. Ryle Dilemmáival a 2.2 sz., A sokarcú kép c. fejezetben)
1.13 A vizuális érzékelés folyamata
A vizuális érzékelés meghatározott korlátok között mozog: az ember számára az ún. látható színek hullámhossza 0,35-0,7 mm között található (ezek tulajdonképpen hangmagasságnak felelnek meg). A látást a fényerősség, a fényintenzitás és a telítettség befolyásolja. Az ember által érzékelhető fényerősség dimenziója néhány fénykvantumtól (10-6 lumen) az ún. telítettségi küszöbig terjed. Ez az óriási különbség az ingerület vezetésében azonban csak látszólagos, a recehártya érzékenysége a nagyságrendi eltérésre nem tud reagálni.
A színérzéklet három monokromatikus szín: a kék, a zöld és a vörös kombinációjára vezethető vissza, a látóhártya ugyanis csak ezt a három főszínt képes szétválasztani. A színlátás elsősorban az agykéregben zajló folyamatok eredménye: az agykéreg a már említett három alapszín kombinációjából akár 160 színárnyalatot is képes elkülöníteni egymástól. A színlátás képessége egyénenként jelentős eltéréseket mutat: a színek érzékelésében a tanulási folyamat szerepe egyértelműen kimutatható: egy képzett és gyakorlott ember akár több tízezer színárnyalatot is fel tud ismerni.54
Valamely fizikai objektum helyét a térben a következőképpen érzékeljük: az egyes tárgyak külső felületeiről a fényhullámok egyenes vonalban terjedve jutnak a szembe, ahol a térkoordináták a recehártyán mintegy vetületben jelölik meg az egyes fénykibocsátó pontok helyzetét. A domborulatok érzékelését a két szem parallaktikus koordinátája járulékos módon fejezi ki.
A szem ún. megkülönböztetési képessége az optikai tengely körül 1 szögperc, a látómező szélei felé haladva ez az érték 1 szögfokra növekszik. A két szem által alkotott látómező közel ellipszis alakú, melynek nagytengelye 180-200, kistengelye 120 körüli szöget zár be. A látómezőből érkező fényingerek a retinán olyan centrális optikai rendszerbe szerveződnek, amely a látómezőben lévő tárgyak hű tükörképének felel meg. A retinán létrejövő kép azonban csak mint potenciális kép van jelen.55 A képi információk észleléséhez és feldolgozásához bizonyos időre van szükség: az ún. küszöbvizsgálatok eredményei szerint ez az érték 10-20 bit/sec közé esik. Az érzéki ingerek terjedési sebessége az idegrostokon 1-100 m/sec lehet.
Mai tudásunk szerint az emberi látórendszer vázlatos működése a következő: a szembe jutó fény a retinát ingerelve elektromos impulzussá alakul, majd a látóidegen át az agyba jut. Az idegrendszert felépítő idegsejtek, a neuronok három részből: a sejttestből, a dendritekből és az axonokból állnak. Az axonok az egyik sejtből a másikba kapcsolódó hosszú nyúlványok (hosszuk akár a 2 métert is elérheti), a dendritek pedig a rövidebb nyúlványok. A neuronok közötti tér ingerületátvivő anyaggal van kitöltve, amely idegimpulzus esetén a kémiai hírvivő szerepét tölti be. A neuronok közötti kapcsolódást biztosító helyeket szinapszisoknak nevezzük. Az idegsejt különleges tulajdonsága, hogy az axonok egész hosszában képesek idegimpulzusokat továbbítani. Az idegimpulzus pedig nem más, mint a sejt belső elektromos potenciáljában beálló lokális változás, amelynek oka a sejtmembrán ionáteresztő képességének gyors megváltozása. Ez a folyamat - amelyet depolarizációnak nevezünk - kb. 1 milliomod másodperc alatt megy végbe, az így keletkezett impulzus pedig (mint az előzőekben már említettük) az idegroston 1-100 m/sec sebességgel terjed. Az axon végén beérkező impulzus kémiai vivőanyagot szabadít fel, amelynek hatása a következő idegsejt membránjára kétféle, mégpedig egymással ellentétes lehet: vagy depolarizálja a sejtet és ezzel saját impulzus kibocsátására készteti, vagy növeli a membrán potenciálját, amely a következő depolarizáció során képes továbbítódni a vele kapcsolatban álló sejtekhez. A depolarizáló hatás a serkentő, a potenciálnövelő pedig a gátló szinapszisokon keresztül jön létre.56
A retina szerkezetét kutatja R.H. Masland, aki a retinát nemcsak fényérzékeny sejtek gyűjtőhelyének, hanem ennél jóval többnek: a központi idegrendszer kihelyezett részének tartja. Az egymással összeköttetésben lévő idegsejtek, a neuronok már egyfajta képelemzést is végeznek: ennek eredményeképpen a nyers vizuális jelek egyes vonásai már a látókéregbe jutás előtt hangsúlyt kapnak. A korábbi kutatások kiderítették, hogy a retinát felépítő idegsejtek öt fő típusba sorolhatók. Közülük három típus - a fényérzékelő sejtek: csapok és pálcikák, a bipoláris, illetve a ganglionsejtek - a retinából közvetlenül az agyba futó pályát alkotnak. Két típus viszont - a horizontális és az amakrin (ti. nem hosszú rostú) sejtek keresztirányú pályát alkotnak a retinán, így ellenőrizve és módosítva az agyi pályákra jutó üzeneteket. Masland újabban bebizonyította, hogy a fent vázolt öt sejttípus oly sok, egymástól eltérő altípust foglal magába, hogy az elemek száma akár az ötvenet is elérheti. A neurobiológia előtt - az eddigi, a kisszámú alapelem közötti kölcsönhatás felderítése helyett - álló legnagyobb kérdés: miért van szükség ennyi sejttípusra? A látóideget a ganglionsejtek axonjai alkotják, melyek többsége fény hiányában is aktív, tehát axonjaik mentén idegi impulzus, más szóval akciós potenciál mutatható ki. A fényhatásra kisülési sebességük jelentős növekedésével vagy csökkenésével reagálnak. Minden egyes ganglionsejt a látótérnek csak egy, pontosan körülhatárolható részére reagál. Ezt a meglehetősen kis területet az adott sejt receptív mezőjének nevezik. A receptív mező és környezete egymással fordítottan reagál (serkentő, illetve gátló hatás lép fel) - ennek következtében ez a fajta ganglionsejt már bizonyos egyszerű kontraszt-kiemelésre is képes. Egy más típusú ganglionsejt a fényinger mozgásának tényére és a mozgás irányára érzékeny - úgy is mondhatnánk: irányszelektív. Ha a fényinger nem mozog, az egész receptív mező egyforma választ ad, ha mozog, akkor viszont egy meghatározott irányban hosszantartó akciós potenciál-sorozattal reagál, míg más irányokra kevéssé, vagy egyáltalán nem válaszol.57
A ganglionsejtek két nagy típusa a színérzékelésben játszik eltérő szerepet. A nagy ganglionsejtek színvakok - tehát nem képesek a különböző színekre érzékeny csapokról érkező információt megkülönböztetni. Ezzel szemben a kis ganglionsejtek érzékelik a csapsejtek által továbbított színt is. Sikerült arra a régi megfigyelésre is magyarázatot találni, hogy vajon gyér megvilágításnál miért színvakok az emberek? Kiderült, hogy a színekről információt továbbító hullámhosszra érzékeny csapok csak egy bizonyos fényintenzitásszint fölött működnek; ha a megvilágítás ez alatt az érték alatt marad, a szem nem képes a színeket érzékelni. A csapsejtek három különböző típusa ismeretes, ezek más és más pigmentet (fényelnyelő molekulákat) tartalmaznak, amelyek a hullámhossztól függően érzékelik a színt.58
A bipoláris sejtek a retina külső részéből - ahol a horizontális sejtek vannak - vezetik az ingerületet a retina belső részébe, majd innen az agyba. A rendkívül nagy változatosságot mutató amakrin sejtek (eddig mintegy 30 féle alakot sikerült kimutatni) rendeltetése közül mostanáig egyet tudtak minden kétséget kizáróan bizonyítani: ez pedig egyes irányszelektív ganglionsejtek átmeneti akciós potenciáljának erősítése.
Marton Magda az állandó tér észlelésére irányuló kutatásai során a szemmozgás és a bioelektromos folyamatok együttes vizsgálatával mérte a vizuális információ feldolgozását. Miközben környezetünket másodpercenként 2-4 ugró (szakkádikus) szemmozgással nézzük, mégis folyamatosan látjuk. A szem ugrását saját magunkon nem észleljük, pedig látásunk szaggatott, diszkontinuus mintavételekből áll. A vizuális folyamat szakkádikus jellege az idegrendszeri feldolgozó folyamat következtében eltűnik, és a látási élmény folytonos lesz. Marton Gaarderre hivatkozik, aki megállapította, az ugró szemmozgásnak a látás fenntartásában homeosztatikus, szabályozó szerepe van. A látórendszer az átlagosan 300-500 msec időtartamú fixációk során egy-egy szemmozgás végén visszajelző (feedback) információt kap.59
Az 1981-es Nobel-díjasok egyike, Roger W. Sperry, az agyféltekék működése és egyes információ-feldolgozó folyamatok vezérlése között kimutatható kapcsolatok vizsgálatára kapta a kitüntetést. Kísérleteivel igazolta a két féltekének az információ-feldolgozásban játszott eltérő szerepét. A bal félteke szeriális, elemző képessége a beszéd értelmezésében, a matematikai jellegű feladatok megoldásában, a jobb félteke összegző tulajdonsága pedig a tér- és színlátásban, valamint a mintafelismerésben játszik elsődleges szerepet. Kimutatták azt is, hogy a bal félteke a nyelvi jeleket egészen atomizált formában, szekvenciális sorrendben dolgozza fel, de az írott szövegek betűit a két félteke mintegy “munkamegosztásban” érzékeli. A fonetikai és szemantikai értelmezés kizárólag a bal féltekében zajlik (erre a “néma” jobboldal képtelen), a betűk vizuális-geometriai jellegzetességeit, a görbék és vonalak által alkotott mértani alakzatokat viszont a jobb félteke érzékeli. Az írott szöveg olvasása közben két, közel szimultán folyamat zajlik: a jobb félteke a betűk, szavak geometriai sajátosságait, a bal pedig a szavak hangzását, jelentését hasonlítja össze és azonosítja a memóriájában tárolt képi, illetve nyelvi elemekkel. (vö. Neisser kognitív sémáival) Ez a felismerés magyarázatot ad arra a megfigyelésre, hogy a fonetikus ábécét használó népeknél a verbális, analitikus, lineáris információ-feldolgozásban a bal, a vizuális, térbeli, szintetikus folyamatokban a jobb félteke vesz részt. Ezzel szemben a képírásra épülő közösségeknél a verbális, analitikus, szekvenciális feldolgozásban a jobb félteke szerepe dominál.
Bár egzakt mérésekre csak a mostani, az agy bioelektromos rezgéseit követni tudó műszeregyüttes ad lehetőséget, már a XIX. században is leírták az agy kétféle, egymástól eltérő működését. Jackson propozicionális gondolkodásnak nevezte az absztrakt, logikus, analitikus tevékenységet, amely beszéddel, írással fejezi ki magát, és oppozicionálisnak a holisztikus, szintetikus képességet, amely főleg a képek értelmezésében mutatkozik meg.60 A két félteke a kérgestesten keresztül van egymással összeköttetésben, az itt futó idegpályák biztosítják az állandó kapcsolatot és kölcsönhatást.
Végezetül még egy érdekesség: az agyban lévő oldalsó térdestestekben a kis méretű sejtekből álló ún. parvo-rendszer a színkontrasztról, a nagy méretű sejtekből álló magno-rendszer a fényerőkontrasztról hordoz információt. A magno-rendszer sejtjeiből a látókéreg meghatározott rétegébe, innen a látókéreg egy másik részének vastag sávjaiba kerülnek az idegimpulzusok. A jelek itteni elemzése a mozgásról, illetve a mélységről szolgáltat információt. A parvo-rendszer viszont a látókéreg ún. foltközeibe juttatja az impulzusokat, ezek a látókéreg halvány sávjaiba kerülve az alakról tájékoztatnak. A parvo- és a magno-rendszerből jövő információk összekapcsolása a belső látókéreg vékony sávjaiban történik, majd innen vetül a látókéreg szintetizáló munkát végző részére. E működési vázlatot Livingstone ismerteti, akinek felfedezései nyomán lett ismertté az a tény, hogy a vizuális jeleket nem egyetlen hierarchikus rendszer, hanem legalább három különálló rendszer elemzi az agyban. Egyelőre még csak valószínűsíteni lehet, hogy az alakról, a színről, illetve a mozgásról és térbeli szerveződésről egymástól elkülönítve folyik az emberi szembe jutó vizuális információk feldolgozása.61
A vizuális érzékeléssel kapcsolatos kérdésekre századunk második felében már nagyrészt választ adott a tudományos kutatás. Többek között fény derült egy igen érdekes jelenség, a vizuális illúziók létrejöttének hatásmechanizmusára is. Ennek alapja az a fiziológiai tény, hogy ismételt erős ingerek hatására az idegsejtek elfáradnak (nem csak a látásban résztvevők), illetőleg alkalmazkodnak az állandó ingerülethez. Az agykérgi irányérzékelő receptorok részbeni szelektív kifáradása, illetve adaptációja az oka érzékcsalódásainknak. (Például ha sokáig nézünk egy folyót, majd hirtelen a partjára pillantunk, eleinte a partot is mozogni látjuk. Hasonló mechanizmus miatt az alábbi ábrán egy háromszög vonalait “látjuk” ott, ahol sem vonal, sem háromszög nincsen.) Mind a mai napig nincs azonban kielégítő magyarázat a háromdimenziós térlátásra. Általánosan elfogadott vélemény szerint a két szemben önállóan létrejövő két retinakép közti kismértékű arányeltolódás érzékelésének a képessége, a sztereoszkópos látás biztosítja a térlátást. Ennek ellentmond az a tény, hogy mélységérzékelésre azok az emberek is képesek, akik csak egy szemmel látnak. Erre a jelenségre azonban egyelőre még nem tud választ adni a fiziológia.
Mint az előzőekben nyomon követhető, a látás nemcsak reprodukáló, hanem értelmezési folyamat is: a látvány értelmezése jóval magasabb szintű tevékenység mint a külvilágról alkotott képmás létrejötte. A retinán, de még az agy felszínén reprodukált kép is kétdimenziós, az észlelet viszont lehetővé teszi a háromdimenziós térben való biztonságos tájékozódást is. Az emberi érzékelést tehát végső soron az agysejtek aktivitása határozza meg. A vizuális érzékelés végeredményét ugyan már a retinában végbemenő információ-feldolgozó folyamat kezdi kialakítani, de az észleleti kép szintetizálása a magasabb rendű élőlényeknél a látókéregre hárul.
|
