5.1. ábra - Audion cső 1906-ból
Az elektroncsövek azonban nemcsak erősítésre használhatók, hanem immár mechanikus alkatrész nélküli, tisztán elektronikus oszcillátorok előállítására is. Lee de Forest 1915-ben maga építette a trióda felhasználásával az első olyan hangszert, mely csak elektronikus oszcillátorokat tartalmazott, és az instrumentumot audion pianónak nevezte el.
Laurens Hammond (1895–1973) 1934-ben a trióda erősítő képessége segítségével megvalósította azt az elképzelést, amire az 1. fejezet végén szintén utaltunk már, és ami Lee de Forestnek még nem jutott eszébe: összezsugorította Cahill hatalmas telharmoniumát. Így született a hammond orgona, melyben éppúgy különböző frekvenciájú váltóáramot előállító generátorok működnek, mint a telharmoniumban, csakhogy annyira kicsik, hogy mind elférnek egy, a harmóniuméhoz hasonlító hangszertestben. Az általuk keltett gyenge áramot triódás áramkör erősíti fel annyira, hogy egy hangszórót működtetni tudjon. A Hammond-orgonák egyik különlegessége az 1940-es évektől beléjük épített Leslie-féle forgó hangszóró, mely a hangnak változtatható sebességű remegést (apró hangerő- és hangmagasság-ingadozást) kölcsönöz.
1. Theremin
Az 1920-ban feltalált theremin volt az első nagy feltűnést keltő elektroncsöves hangszer, az első, amelyet tömegtermelésben kezdtek gyártani, továbbá az első – és gyakorlatilag egyetlen – olyan zeneszerszám az emberiség történetében, amelyen anélkül kell játszani, hogy a zenész hozzáérne. A különös hangszer feltalálójának életrajza is különös regény, melyben a technika és művészet motívuma mellett a 20. század nemzetközi politikája is kiemelt szerepet kap.
Lev Szergejevics Tyermen (1896–1993; 5.4. ábra), nyugatiasított nevén Léon Theremin orosz feltaláló regényes életéből és zenén kívüli működéséből e könyv lapjain csak egyetlen jellemző mozzanatot emelünk ki. 1945 augusztusában a Szovjet Úttörőszövetség küldöttsége ajándékot adott át az Egyesült Államok moszkvai nagykövetének, barátságos gesztusként a háborús szövetséges felé. Az ajándék, az USA nagypecsétjének fából faragott mása hét évig, 1952-ig lógott a nagykövet irodájának falán. Azért csak eddig, mert egy rádiós szakember ebben az évben véletlenül furcsa rádióhullámokat észlelt, melyek az irodában folyó beszélgetéseket közvetítették, és melyek forrását az „ajándék” belsejében sikerült lokalizálni.
A trójai faló elvén elhelyezett poloska zseniálisan egyszerű konstrukciója Tyermen találmánya volt. Nem igényelt áramforrást és nem tartalmazott olyan elektronikus alkatrészeket, melyek meghibásodhattak volna, így elvileg az örökkévalóságig közvetíthetett volna a követségi irodából. A készülék nem állt egyébből, mint egy apró, májkrémes dobozra emlékeztető fémhengerből, és egy ehhez csatlakozó rúdantennából. Ahogyan Helmholtz rezonátora egy adott frekvenciájú hanghullámra, úgy a kis henger egy adott frekvenciájú rádióhullámra rezonált – egy ilyen rezgésszámú, távolról sugárzott rádióhullám működtette a lehallgatót. A henger fedele membránként funkcionált, a hangrezgéseknek megfelelően változtatva a henger elektromos tulajdonságait, miáltal a belül rezonáló hullám modulálódott. Az antenna szétsugározta a modulált rádiójelet, amit aztán egy rádióvevő készülékkel ismét hangrezgésekké lehetett alakítani.
5.2. ábra - Lev Szergejevics Tyermen a thereminen játszik (1927)
Az elektromossággal gyerekkora óta kísérletező, elektromérnök végzettségű Tyerment 1919-ben meghívta Abram Fedorovics Joffe orosz fizikus az egy évvel korábban alapított kutatóintézetébe. Tyermen különböző fizikai kísérleteket és méréseket végzett, többek között gázokkal kapcsolatban. Az egyik ilyen kísérlete során vette észre 1920-ban, hogy az általa épített, elektroncsöves hanggeneráló áramkörrel kiegészített mérőkészülék attól függően változtatja a hangmagasságát, hogy ő milyen közel tartja hozzá a kezét. Joffénak és a kollégáinak úgy mutatta be felfedezését, hogy a csellótanulmányai során elsajátított dallamokat játszotta el a készüléken. A játékmódból adódóan az egyes hangmagasságokat folyamatos glisszandó kötötte össze.
Az egyszólamú hangszert Tyermen hangerő-szabályozóval egészítette ki, mely a hangmagasságot változtató áramkörrel azonos elven működött. Az áramkör rúdantennára hasonlító alkatrésze valójában nem antenna volt, hanem egy kondenzátor egyik fele – úgynevezett fegyverzete –, míg másik fegyverzetét a játékos keze képezte, s közelítése-távolítása révén változott a kondenzátor kapacitása, ennek függvényében pedig az oszcillátor frekvenciája. Elisha Gray korai hangszóró-szabadalma óta ez volt az első olyan elektroakusztikus berendezés, amelyben az emberi test elektronikus alkatrészként működött.
A hangszernek Tyermen először az etherphone, majd a Tyermenvox nevet adta, s 1920 novemberében ő maga adta vele az első nyilvános koncertet Oroszországban. 1925-ben Németországba ment, itt az instrumentum Thereminvox néven vált ismertté. 1927-ben egy nyugat-európai turné után az Egyesült Államokba utazott, ahol a hangszer elnevezése thereminné egyszerűsödött.
Amerikai évei alatt Tyermen együttműködött az American Negro Ballet Company nevű tánctársulattal, és ekkoriban fejlesztette ki terpsitone nevű hangszerét, mely nem csak a kéz, de a táncos egész testének mozdulatai függvényében szólaltatott meg különböző magasságú hangokat. Az egyes hangmagasságokat ennél a készüléknél nem kötötte össze glisszandó. A táncosoknak egy fémlemezen állva kellett mozogniuk, ez helyettesítette a theremin „antennáját”. A hangerőt a táncmozdulatokkal nem lehetett befolyásolni.
Amerikában 1929-ben megkezdődött a hangszer sorozatgyártása: az RCA ötszáz darabot készített belőle. A feltaláló kifejlesztette hangszere fogólapos változatát is, mely játéktechnikájában és kinézetében a csellóra emlékeztetett. Egyetlen „húrja” elektromosan vezető szalag volt, ennek fogólaphoz nyomásával zárult az áramkör. Leopold Stokowski, a Philadelphia Orchestra vezető karmestere 1930-ban megkísérelte ezzel a hangszerrel megerősíteni a nagybőgő szólamot, de a zenészek tengeribetegségre panaszkodtak, ennek okozói a theremin és a nagybőgők hangjának találkozása során létrejövő, nagyon alacsony frekvenciájú különbségi hangok voltak.
Két cselló-típusú theremint írt elő Edgard Varèse 1932-34-es Ecuatorialja, egyike annak a több mint száz koncertdarabnak, melyben a hangszer valamelyik formája szerepelt. Harmincöt filmzenében is előfordul, köztük Alfred Hitchcock Elbűvölve (Spellbound) című 1945-ös filmjének Rózsa Miklós által komponált zenéjében.
Varèse reménykedett benne, hogy Tyermen segít neki a zenei álmai megvalósításához szükséges technika kifejlesztésével. Azonban csalódnia kellett, a feltaláló 1938-ban váratlanul visszautazott a Szovjetunióba. Itt hamarosan bebörtönözték, és több kiváló orosz tudóshoz hasonlóan a Gulag egy kutatólaboratóriumába került, csak 1947-ben engedték szabadon. A fogságban fejlesztette ki a fent bemutatott lehallgató készüléket.
|
