ábra - Az ondes Martenot hangszórói

Az elektronikus hangszerek közül a 20. századi klasszikus zenében leginkább az ondes Martenot nyert polgárjogot, főképpen Franciaországban. Edgard Varèse 1918–21-es Amériques című művében eredetileg sziréna szerepelt, ám a szólam megnevezését a zeneszerző a darab 1928-as variánsában ondes Martenot-ra változtatta, s ugyanezt tette 1932–34-es Ecuatorialja theremin-szólamainak esetében is a mű 1950-es első kiadásakor. Az ondes Martenot-t ekkor már sokkal könnyebb volt beszerezni, mint a theremint, különösen annak csellószerű változatát.

Az ondes Martenot hallható többek között Arthur Honegger Johanna a máglyán című, 1938-as oratóriumában, és kiemelten fontos szerepet kap Messiaen két monumentális művében, az 1946–48-as Turangalîla-szimfóniában és az 1975–83-as Assisi Szent Ferenc című operában – az utóbbi mű partitúrája három ondes Martenot-t ír elő. Egy hat ondes Martenot-ból álló együttest használ az 1937-es párizsi világkiállításra készült Fête des belles eaux (A szép vizek ünnepe), melynek Oraison szakaszát Messiaen négy évvel később a Kvartett az idők végezetére című művének egy tételeként hangszerelt újra.

3. Trautonium

Friedrich Trautwein (1888–1956; 5.8. ábra) német elektromérnök 1929 körül, a berlini Porosz Művészeti Akadémia alkalmazásában fejlesztette ki trautonium nevű hangszerét, melyen a fogólapos thereminhez hasonlóan kell játszani, azzal a különbséggel, hogy a fogólap vízszintesen fekszik, a szalagot pedig drót helyettesíti.

5.6. ábra - Friedrich Trautwein

Oskar Sala (1910–2002; 5.9. ábra) 1929-ben a berlini Akadémián Paul Hindemithnél (1895–1963) kezdett zeneszerzés- és zongora-tanulmányokat, és nyomon követte Trautwein kísérleteit. Sala, aki később fizikusi végzettséget is szerzett, a trautonium egyetlen virtuóza lett. 1930-ban Hindemith közreműködésével ő mutatta be a hangszert a nyilvánosságnak, és részt vett a hangszer továbbfejlesztésében. Kezdetben a Telefunkennel dolgozott együtt az instrumentum egyszerű, sorozatgyártott változata, a Volkstrautonium kidolgozásában. A vállalat kétszáz darabot készített belőle 1933 és 1935 között.

Sala dolgozta ki a hangszer legfejlettebb változatát, a mixtur-trautoniumot, melyet 1952-ben mutatott be (5.9. ábra). Ez a készülék két manuállal rendelkezik, ezáltal kétszólamú játékot tesz lehetővé. A hangerőt és a hangszínt módosító szűrők beállítását pedálok segítségével lehet szabályozni. A hangokhoz a karakterüket nagyban meghatározó, a hang felfutását és lecsengését jellemző úgynevezett burkológörbék adhatóak hozzá.

A legfontosabb többlet azonban, mely a mixtur-trautoniumot elődeitől és a korabeli más elektronikus hangszerektől megkülönbözteti, a szubharmonikusokból, azaz alhangokból álló összetett hangok létrehozásának lehetősége. Míg a rezgő húrokra és légoszlopokra jellemző harmonikus felhangsorban a részhangok az alaphang egész számú többszörösei, addig az alhangsor ennek éppen reciproka: az egyes összetevők a kiindulási hang egész számú hányadosai. Ez az akusztikus hangforrások esetében ismeretlen hangkeverék nem olvad egybe olyan módon, mint a felhangsor összetevői, inkább egyfajta akkord benyomását kelti. Két- vagy többféle, szubharmonikusokból álló összetett hang találkozásakor a konszonancia és disszonancia érzetét másféle törvényszerűségek határozzák meg, mint a természetes harmonikus hangok esetében.