| 2. A konkrét zene
2.1. A konkrét zene kezdetei, első darabjai
Míg az 1-2. és 5. fejezetben a vezetékes távközlés, illetve a rádiócső egyes zenetörténeti hatásairól írtunk, ebben a fejezetben a hangrögzítés zenei felhasználásának speciális módjairól számolunk be. A fejezet kulcsfigurája a francia mérnök, író és zeneszerző, Pierre Schaeffer (1910–1995; 6.6. ábra): az ő elméjében találkoztak az 1940-es évek végén a hangrögzítés eszközei a hangzástér kitágítását megcélzó szellemiséggel, melyről a 3. és 4. fejezetekben esett szó – s e találkozás által született meg könyvünk központi tárgya, az elektroakusztikus zene.
6.6. ábra - Pierre Schaffer
Pierre Schaeffer gyerekkorában hegedűs apja és énekes anyja példáját szerette volna követni, szülei azonban eltanácsolták a zenei pályáról. Mérnöki végzettséget szerzett a rádióadás-technika területén, ám a zene és a hangok továbbra is foglalkoztatták – s ennek a kettősségnek – mint látni fogjuk – igen termékeny következményei lettek.
Schaeffer 1936-ban képzettségének megfelelően a Francia Rádióban helyezkedett el. Emellett széleskörű társadalmi, filozófiai és vallásos érdeklődése is megmutatkozott: mint elkötelezett katolikus, 1938-ban keresztény regényt írt Clothar Nicole címen, 1940-ben pedig kulturális-politikai szervezetet alapított La Jeune France (A Fiatal Franciaország) néven. A szervezet szellemiségében az azonos nevű, 1936-ban alakult zenei társaság örököse volt – e korábbi egyesülést André Jolivet kezdeményezte, s az alapítók között maga Schaeffer és Olivier Messiaen is szerepelt. A zenei társaság humanista és misztikus felfogást képviselt a különböző avantgard irányzatokkal szemben, a politikai szervezet célja pedig a francia kulturális megújulás volt a német megszállás idején – míg a Vichy-kormányzat 1942-ben fel nem oszlatta.
Schaeffer 1942-ben a Francia Rádión belül Jaques Coupeau színházi rendezővel megalapította a Studio d’Essai-t (később Club d’Essai; Kísérleti Stúdió, illetve Klub), mely a háború alatt a francia ellenállási mozgalom rádiós központja volt. A háború sötét napjaiban, 1943–44-ben szürreális költőiségű, nyolc egyórás epizódban sugárzott rádió-opera készült itt La coquille à planètes (kb. Bolygók héja) címmel, Schaeffer szövegére, Claude Arrieu zenéjével, prózai szereplőkkel, énekes szólistákkal és kórussal, a szimfonikus zenekarban négy ondes Martenot-val. A stúdióban ezen kívül még számos más hangjáték is készült, történetünk szempontjából azonban fontosabb, hogy Schaeffer itt alkotta az elektroakusztikus zene legelső kompozícióit 1948-ban, Cinq études de bruits (Öt zaj-etűd) címen. 1948. október 5-én mutatták be őket egy Concert de bruit (Zajkoncert) című rádióműsor keretében. A darabok a következők:
Étude aux chemins de fer, azaz vonat-etűd, mozdonyhangokkal és más vasúti zajokkal;
Étude aux tourniquets, azaz etűd forgatós-zenélő gyerekjátékra (és ütőhangszerekre);
Étude violette, azaz lila etűd, zongorahangokkal;
Étude noire, azaz fekete etűd, zongorahangokkal;
Étude pathétique, azaz patetikus etűd, fazekak, hajók, harmonika és zongora hangja, valamint ének és beszéd felhasználásával.
Magnetofonokat csak 1951-től alkalmaztak a Francia Rádióban, így Schaeffer a zaj-etűdök idején még hanglemez-metsző és -lejátszó készülékeket használt a munkájához. Ezek segítségével vette fel hangalapanyagait (a zaj-etűdök zongorahangjait Pierre Boulez játszotta föl számára), melyeket azután az alábbi technikák segítségével dolgozott fel:
keverés, azaz több hanganyag egyszerre történő megszólaltatása és az eredmény felvétele;
folyamatos ismétlés a lemezen önmagába visszatérő, úgynevezett zárt barázda kialakítása által; mai kifejezéssel loop (hurok) létrehozása;
sebességváltoztatás, mely a hangmagasság változását is elkerülhetetlenül magával vonja;
rákmenet, a felvétel hátulról előre történő lejátszása;
elhagyás, mely segítségével beavatkozhatunk a hang „életébe”, apró változásaiba. Leggyakrabban a hang első tizedmásodperceit, a hang felépülésének idejét szokás elhagyni, mert ez feltűnő változást idéz elő a hang karakterében.
Schaeffer stúdiójához 1949-ben csatlakozott Pierre Henry (1927–; 6.7. ábra), az első munkatárs, akinek zenei képzettsége volt. 1938 és 1948 között a párizsi Conservatoire-on tanult, Nadia Boulanger-től zongorát, Félix Passeronétól ütőhangszereket, Olivier Messiaentől pedig zeneelméletet.
6.7. ábra - Pierre Henry
Ahogy Schaeffer kreatív tevékenységének egyik alapja rádiós tapasztalata volt, úgy Henryé a film élménye. A korai hangosfilmek környezeti zajait a mai gyakorlattal szemben nem utólag, a stúdióban állították elő, hanem a kép felvételével egyszerre, a forgatás helyszínén. Henryra az így létrejövő hangsáv zajossága, eleven nyersessége volt nagy hatással, illetve az, hogy a hangban így megőrződött a forgatás eseményeinek lenyomata.
Henry és Schaeffer együttműködésének első és legfontosabb gyümölcse az 1949–1950-es Symphonie pour un homme seul. A címet, ha szigorúan meg akarunk felelni a francia zenei terminológiának, a Szimfónia szóló-emberre kifejezéssel magyaríthatjuk, de az eredeti szókapcsolat jelentéstartománya a Szimfónia egy magányos ember számára fordítást is lehetővé teszi, sőt Schaeffer alábbi megjegyzései a műről egyenesen megkövetelik:
„A magányos embernek saját magán belül kell megtalálnia a szimfóniáját, nem csak a zene elvont kigondolása által, de azáltal is, hogy ő maga válik saját hangszerévé. A magányos embernek sokkal több eszköz áll a rendelkezésére, mint a hangolt énekhang 12 fokú skálája. Kiabál, fütyül, jár, dörömböl, nevet, sóhajtozik. Dobog a szíve, felgyorsul a légzése, szavakat formál, megszólít és szólítására mások felelnek. Semmi sem visszhangozza jobban a magányos kiáltást, mint a tömegek lármája.”
A mű 1950. március 18-án tartott bemutatója volt az első nyilvános elektroakusztikus zenei koncert. Ez a darab is hanglemezekre készült, így az eredeti változat 22 tételének előadása nem kis technikai problémát jelentett. Az 1951-es rádióadáshoz 11 tételes változatot készítettek, ezt alakította tovább Henry 1966-ban, létrehozva a ma közismert 12 tételes verziót:
Prosopopée I,
Partita,
Valse,
Erotica,
Scherzo,
Collectif,
Prosopopée II,
Eroïca,
Apostrophe,
Intermezzo,
Cadence,
Strette.
Az utolsó tételben Schaeffer leírásának megfelelően valóban a tömeg lármája felel az egyéni emberi hangra, mely a 2., 7. és 11. tételek kivételével az összes korábbi tételben feltűnt. A darab hőse a legtriviálisabb értelmezés szerint a férfihang tulajdonosa, aki köznapi értelemben nem magányos: női társának hangja is feltűnik vagy önmagában (mint a például a 4. tételben), vagy a férfihanggal párbeszédben (mint például a 6. tételben). Értelmes szavakat a 9. és a 10. tételekben hallani („absolument”, azaz teljes mértékben, illetve „puissante”, azaz erőteljes). A mű másik fontos hangzó alapanyagát a Pierre Henry által megszólaltatott preparált zongora (és néhány más ütőhangszer) szolgáltatta.
Az alapanyag feldolgozásában az Öt zaj-etűdnél sokkal jelentősebb szerep jut a sebességmódosításnak és a rákfordításnak – ezek a technikák főleg az emberi beszédhangok átalakításánál járnak feltűnő eredménnyel. A megfordított beszéd kísérteties értelmetlensége a 8. tételben, a felgyorsított emberi hang komikuma a 6. tételben kap fontos szerepet – ezek az eszközök későbbi gyakori alkalmazásuk révén mára talán elcsépeltnek hatnak, ám ebben a műben még újnak és meglepőnek számítottak.
Figyelemre méltó a formálás kötődése a hagyományos zenei formákhoz. Ezt legjobban a 6. tétel illusztrálja, mely címének megfelelően valóban scherzo-formában áll: az elsőnek megszólaló anyag egy kontrasztáló középrész (trió) után pontosan megismétlődik.
|
