ábra - Edison-féle hengeres fonográf (1899 körül)

A rádiótechnika forradalmát lehetővé tevő elektroncsövek aztán az 1920-as évek közepére a hangrögzítés forradalmát is elhozták. A hangokat ettől az időtől kezdve már mikrofonokkal vették fel, s a vágótűt nem maga a hang, hanem az annak megfelelő elektromos rezgések hozták mozgásba. A mikrofonok érzékenysége és az elektronikus jelerősítés révén a felvételek sokkal hűbben adták vissza az eredeti hangzást, a rögzített tartomány a mély és a magas hangok irányába egyaránt jelentősen kitágult. A nagyobb barázdasűrűségű, alacsonyabb fordulatszámú, és ezért nagyobb játékidejű LP lemezt 1948-ban vezették be.

A rezgő elektromosság mágneses hatásait fémdróton rögzítő magnetofont (6.3. ábra) az 1890-es évek végén találták fel, ám ez a technológia csak az 1940-es és 50-es évek fordulójára fejlődött ki annyira, hogy a gyakorlatban is elfogadható eredménnyel lehessen használni.

6.3. ábra - Fémdróton rögzítő magnetofon (Webster-Chicago 228-1, 1951)

A drótos magnetofont hamarosan leelőzte a 30-as évek elején feltalált szalagos társa (6.4. ábra). A stúdiók az 1950-es évek elejétől kezdték alkalmazni a szalagos technikát, s a következő három évtizedben minden felvételt ennek segítségével készítettek – a hanglemezek gyártása is magnószalagra rögzített mesterfelvétel felhasználásával történt.