| 3. Japán
Japánban az elektroakusztikus zene meghonosodásának technikai feltételét az 1946-ban alapított Tokyo Tsushin Kogyo KK (Tokyói Híradástechnikai Vállalat) jelenléte biztosította. A cég – miután 1954-ben licencet szerzett a tranzisztorgyártásra – Sony néven vált világszerte ismertté. 1950-ben kezdték gyártani „G-típusú” (G, mint government, azaz kormányzati) magnetofonjukat, mely hamarosan nemcsak a kormányzati hivatalokban, de az elektroakusztikus zenei műhelyekben is otthonra talált. Ezt követte 1951-ben a „H-típusú” magnó (H, mint home, azaz otthoni).
Ugyanebben az évben alakult a Jikken Kobo (ejtsd: dzsikken kobo), azaz Kísérleti Műhely, melynek Toru Takemitsu (1930–1996), Kuniharu Akiyama (1929–1996), Joji Yuasa (1929–), Kazuo Satoh (1926–), Hiroyoshi Suzuki (1931–) és Takahiro Sonoda (1928–) zeneszerzők is tagjai lettek. A Sony alapítói, Masaru Ibuka mérnök és Akito Morita fizikus tisztában voltak a magnó kreatív zenei alkalmazásának lehetőségeivel, ezért együttműködésre hívták a Jikken Kobót: a kísérleti műhelynek az akkori legfejlettebb magnótechnikát biztosították és demonstrációs zenéket vártak cserébe. Az együttműködés 1960-ig tartott, a stúdió ezután a Sogetsu Művészeti Központba került, ahol 1966-ig szolgálta ki a zeneszerzőket.
Az első japán szalagzenék Kuniharu Akiyama 1951-es művei, a Toraware no Onna (Bebörtönzött nő) és a Piece B voltak. Joji Yuasa az elektronikus zenét diavetítéssel kombinálta, a Sony erre a célra kifejlesztett készülékét egy 1955-ös koncerten mutatták be. Ezek a korai kísérletek nem keltettek különösebb visszhangot, aminek oka részben az lehetett, hogy a japán zenei életet ekkor még nem sikerült bekapcsolni Európa és Amerika elektroakusztikus kezdeményezéseinek áramába. A felsorolt zeneszerzők hallottak ugyan a musique concrète-ről, de 1957-ig az irányzat egyetlen zeneműve sem jutott el hozzájuk.
Igaz, közvetve már korábban is találkozhattak a francia stílussal, Toshiro Mayuzumi (1929–1997; 8.6. ábra) révén. Ő párizsi tanulmányainak idején, 1952-ben hallotta Schaeffer egyik koncertjét, és a konkrét zene élményét Les Ouvres pour musique concrète x, y, z című három darabjában örökítette meg. A mű, melyet 1953. november 3-án sugárzott a JOQR, a Japán Kulturális Rádió, nagy meglepetést váltott ki Takemitsuból és más zeneszerzőkből. Ők a konkrét zenét valami sokkal rendszerezettebb, megtervezettebb dolognak képzelték. Pedig Mayuzumi darabjai nem is voltak mind annyira „fésületlenek”, mint Schaefferéi: a sorozat „z” darabjának csellóanyagában a dodekafónia elemei is megjelennek. A tizenkétfokúság és a szeriális komponálás több más korai japán elektroakusztikus műben is szerepet kap.
8.6. ábra - Toshiro Mayuzumi
A német elektronische Musik a Japán Rádió (NHK, Nipon Hoso Kyokai) működése révén jutott el a szigetországba. A rádió munkatársai 1954-ben lefordították japánra a Kölni Rádió stúdiójának egy kézikönyvét és ez alapján kezdték saját stúdiójuk berendezését. Makato Moroi (1930–) zeneszerző 1955-ben Kölnbe látogatott, hogy személyes tapasztalatokat gyűjtsön. Visszatérése után Mayuzumival irányították a japán stúdió berendezését. A műhely első vezetője Wataru Uenami (1925–) lett, első használói pedig Mayuzumi, Shibata, Yuasa, Moroi és Ichiyanagi. Takemitsu az 1950-es évek végétől lett a stúdió állandó használója.
A Japán Rádió Stúdiójában alkotott első művek német darabok mintájára készültek.. Mayuzumi 1955-ös Music for Sine Wave by Proportion of Prime Number című darabja Stockhausen Studie I-ének mintáját követi, az 1956-os, Moroival együttműködésben készült Shichi no Variation (Hét variáció) pedig a Studie II-ét, azzal a különbséggel, hogy nem az 5-ös, hanem a 7-es számot teszi a konstrukció alapjává.
A Jikken Kobo és az NHK-stúdió által követett európai minták helyett Cage nyomdokába lépett Takehisa Kosugi (1938–; 8.7. ábra). Társulatával, a Group Ongakuval létrehozott élő, rögtönzött előadások a Fluxus csoport happeningjeivel rokonak: a figyelmet az esetleges zenei eredményről a létrehozás akciójára terelik. Anima 7 című 1964-es műve például csupán arra szólítja az előadót, hogy tegyen bármit a lehető leglassabban.
Kosugi 1969-es Catch-Wave című darabjában is a létrehozás akciója, a fizikai történés válik hangsúlyossá: a színpadra vitt fogócska során két ultraszonikus (az emberi hallástartomány alatti) hangot kibocsátó szinuszgenerátor közeledik és távolodik egymástól, és eközben egymást modulálva a hallástartományba eső hangokat hoznak létre.
1977-ben Kosugi az Egyesült Államokba emigrált, John Cage és David Tudor mellett a Cunningham Dance Company zenei munkatársa lett. Cage halála óta ő a társulat zenei vezetője.
8.7. ábra - Takehisa Kosugi
|
