Molyneux Condillac gondolatát viszi tovább, amikor azon elmélkedik, hogy ha egy vak ember tapintással megtanulja megkülönböztetni a kockát és a gömböt - vajon tudna-e köztük disztinkciót tenni, ha hirtelen látni kezdene? Mint a következőkben látható, mind Hume, mind Berkeley válasza erre határozott nem lenne. Molyneux 1692-ben publikált Dioptrika Nova című műve lett Berkeley empirikus elméletének alapja, bár Berkeley és Hume működése az empirista irányzat zsákutcájaként is felfogható. Berkeley szubjektív idealista álláspontja, a híres “Esse est percipi” a Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről című értekezésében jelent meg 1710-ben. Híres-hírhedtté vált megállapítása a következő: “Az érzéki objektumok csak akkor léteznek, amikor észleljük őket: a fák tehát csak addig vannak a kertben vagy a székek a szalonban, amíg van, aki észleli őket. Amint becsukom a szememet, a szobában lévő bútorok semmivé válnak, és alighogy kinyitom, újrateremtődnek.”30 Berkeley később tovább okoskodott, melynek eredményeként álláspontján módosított annyiban, hogy Isten mindig gondolja a tárgyakat, így azok mégiscsak léteznek akkor is, ha az ember nem is észleli őket. Berkeley filozófiai gondolkodásának máig érvényesülő hatása azonban nem ebben, hanem a következőkben rejlik: “A szellem egyetlen egyszerű, osztatlan, aktív létező; amikor észleli az ideákat, akkor értelemnek hívjuk, amikor pedig létrehozza őket vagy egyéb műveleteket végez velük, akkor akarat a neve.”31 Mára a kifejezések ugyan kissé módosultak, de Berkeley óta meggyökerezett az érzéki (emocionális) és a tudati (racionális) tevékenység szétválasztása, sőt gyakran szembeállítása.
Hume briliáns elmével kritizálja az Arisztotelész óta logikai axiómaként elfogadott ok-okozati viszonyt, mely véleménye szerint csak a gyakori ismétlődés adta megszokás és egy téves logikai következtetés (“post hoc, ergo propter hoc” - merthogy utána, ezért miatta) eredménye. “Az, hogy elménk működik, nagyon is függ bizonyos okoktól, de az, hogy az okok működnek, nem függ az elmétől.” - írja Értekezés az emberi természetről című munkájában.32 Hume szerint a külvilágról szerzett benyomásaink legföljebb támpontot nyújtanak a gyakorlati életben való eligazodáshoz, de arra már nem elegendőek, hogy a külvilág viszonyairól kellő tudáshoz jussunk. Hume agnoszticizmusa ösztönzi Kantot egy merőben új, antidogmatikus filozófia kidolgozására.33
E korszak vázlatos ismertetésének méltó lezárása lehet Condillac Értekezés az érzetekről című munkájából két részlet, melyből az első az észlelet-emlékezet viszonyáról, a második pedig a tudatos észlelésről vallott felfogást mutatja be: “Érzőképességünk... megoszlik korábbi és jelenlegi érzetünk között: mindkettőt egyszerre vesszük észre, ám különféleképpen: az egyiket múltbelinek látjuk, a másikat meg jelenleg is meglévőnek... a jelenleg nem ható érzet úgy jelentkezik számunkra, mintha most is hatna. Az emlékezet tehát nem más, mint átalakult érzet.”34 “Nem állítom tehát..., hogy szemünknek meg kell tanulnia látni, hiszen a szem szükségképpen lát mindent, ami benyomást gyakorol ránk; de mivel nem elegendő látni ahhoz, hogy ideát alkothassunk, azt állítom, hogy szemünknek meg kell tanulnia nézni.”35
Descartes közvetlen követőinél, Geulincx-nél és Malebranche-nál még szükség van az állandó isteni beavatkozásra a világ dolgainak irányításában, de már náluk is felbukkan a később Leibniz által képviselt monadológia alaptétele, mely szerint a lélek és a test egymástól független szubsztanciák, csak a harmadik szubsztancia, Isten létezése kelti a közvetlen kapcsolat látszatát.36
A tudományos fejlődés egyik virágkora volt a XIX. század dereka, amikor a természettudományok eredményei a korábbiaktól eltérő világszemlélet, a materializmus kialakulását és elterjedését tették lehetővé. A fő magyarázó elv már nem elsősorban a harmadik szubsztancia, az isteni jelenlét lett - ennek helyét elfoglalta a klasszikus mechanika, az energia-megmaradás elve és az elektromágneses térszemlélet.
Newton és Huygens korszakalkotó munkásságához képest a XVIII. században a fénytanban nem történt előrelépés. Az első jelentős tudományos eredmény a XIX. század első éveiben született, amikor Thomas Young Newton elméletét továbbgondolva felfedezte az interferencia jelenségét, megalkotta a koherencia fogalmát és tisztázta a fény periodikus hullámtermészetét is. Newton szellemi hatása azonban még olyan erős volt, hogy hosszú évtizedekig szentségtörésnek tartották a korpuszkuláris elmélet tagadását. A fény hullámhosszának mérésére kifejlesztett interferométerrel ugyan fontos kísérleteket végeztek, de a periodikus hullámok továbbítására szolgáló szubsztancia újra csak “a mindent betöltő hipotetikus anyag, az éter” lett. Ennek a mechanikai közegnek a kutatásával telt el jóformán az egész XIX. század - annak ellenére, hogy születtek jelentős, ma is érvényesnek tekintett eredmények, amelyek létrejöttét nagyban elősegítette a technikai haladásnak köszönhető műszeregyüttes, a pontos mérések elvégzésének záloga. A kísérletek azonban hiába voltak pontosak, az eredmények újszerűek, az “éteri közeg” elmélete béklyót vert a fénytanra egészen addig, amíg a század utolsó harmadában meg nem született Maxwell alapvetően új gondolata, az elektromágneses fényelmélet. Rövid időn belül sikerült valamennyi jelentős optikai törvényt ehhez az egységes rendező elvhez igazítani.37
Időközben Helmholtz megalkotta Fiziológiai optiká-ját, amely a XIX. században önállósodott tudomány, a lélektan sarkköve lett. Helmholtz, aki már 1850-ben megállapította az ideginger haladási sebességét, leszögezte: az érzékelés, a stimulusok puszta regisztrálása nem azonos az érzéki benyomások felfogásának szellemi folyamatával. Az érzékletek nem célirányos feldolgozásából adódó öntudatlan következtetésről vallott felfogása már a XIX. század pszichológusai között is közhellyé vált.38
A Helmholtz és követői által végzett élettani, kísérleti, pszichológiai valamint pszichofiziológiai kutatások ellenére a XIX. század második felétől a XX. század első harmadának végéig az emberi érzékelés mechanizmusának felderítése meglehetősen lassan haladt előre. A kutatásokat gátolta a két ellentétes szellemi irányzat, a mechanikus materializmus és a szubjektív idealizmus kizárólagosságra törekvő érvényesülése is. Ebből a “patthelyzetből” a funkcionalizmus elve mozdította ki az érzékelés-lélektan kutatóit, akik ma már elfogadják, hogy az észlelés teljes egészében aktív, tudatos tevékenység - egyben önszabályozó rendszer is - és mint ilyen, jól beilleszthető a XX. század második felének paradigmatikus elméleti keretei: a kibernetika és a rendszerelmélet közé. Eszerint a felfogás szerint “az észlelő alany - mint önszabályozó rendszer - a perceptív alrendszerével specifikus módon leképezi, reprodukálja, modellezi a tárgyi környezetét, illetve ennek bizonyos elemeit, egységeit, s így közöttük és az észlelés eredményeként létrejövő saját belső állapotváltozásai között meghatározott szempontból megfelelési egyezés jön létre.” 39
Eddig a viszonylagos konszenzust jelentő álláspont elfogadásáig azonban meglehetősen hosszú volt az út. Sokáig tartotta magát a klasszikus pszichofiziológia “érzet” fogalma, amely ebben a felfogásban tulajdonképpen egy elemi, pontszerű, a receptortól (az érzékszervtől) az agykéreg felé ható ingert jelent. Az “érzet” - mint elemi fizikai paraméter, amely ráadásul egy-egy érzékszervhez kötődő, önálló látási, hallási, tapintási stb. érzet - meglehetősen hosszú ideig érvényes fogalom volt a marxista gnoszeológiai elméletben, bár az utóbbi években itt is hangsúlyozták, hogy az érzet önállóan, az észlelettől függetlenül nem lelhető fel.
A XX. század elejének nagyhatású irányzata volt a Gestalt-pszichológia (alaklélektan), amelynek elméleti alapját von Ehrenfels vetette meg még 1890-ben. A Gestalt-elmélet szerint a pszichikum akkor is megőrzi az érzékelt információ egészét, teljességét, megtartja alapvető struktúráját, ha esetleg egyes részei módosulnak, megváltoznak. Ez az alak (Gestalt) mint agyi képmás rögzül és a továbbiakban transzpozíciónak is alávethető. A Gestaltosok a tárgyi egészet posztulátumként kezelték, és feltételeztek olyan velünk született képességeket, amelyekkel az egész alakját, belső struktúráját az evidencia szintjén (megkomponáltan) fogjuk fel.40 A Gestalt-elmélet volt az első, amely szakított a több évszázados empirikus beállítottsággal, de jelentősége nemcsak ebben rejlett: az alaklélektan lett az alapja az összes XX. századi érzékeléselméletnek. Legjelentősebb képviselői Wertheimer, Köhler és Koffka voltak.
Az ókori görög filozófiától a XIX. századig a vizuális érzékelésről szóló vita - a számottevő fejlődés ellenére - a valóság és a látásérzet között feszülő ellentétről, diszkrepanciáról folyt. A képi ábrázolás sok látványos eredménye - mint például a reneszánsz festők bravúrja, amellyel a domború kupolák belsejében úgy tudtak oszlopokat és más térbeli tárgyakat ábrázolni, mintha azok valóságosak lennének - végső soron hosszú időre zsákutcába vitte az érzékeléselméletet. Hiába született meg a camera obscura, ez a maga idejében zseniális felfedezés - ennek azonosítása a szem működésével megint csak évszázadon át fékezte a vizuális érzékelés elméletének fejlődését. Mint az előzőekben már olvashattuk, a camera obscura elvét Alhazen már a XI. században leírta, a megszerkesztett készülékbe G. Cardano 1550-ben41 már el is helyezte az első lencsét is, Kepler az 1600-as éves elején a szem és a camera obscura működését még mindig azonosnak tekintette - sőt, az egész optika kérdését a szemen belüli kép létrejöttére egyszerűsítette le. A Gestalt éppen ezzel a szemlélettel szakított, amikor bebizonyította, hogy az emberi érzékelés nem korlátozható a fizikai törvényekre; az érzékelési folyamat elválaszthatatlan a megismerő alanytól, az érzékelő személytől.
A Gestalt-elmélet érvényességét megerősítette az akkoriban fellépő német Ganzheit (“egészlegesség”) iskola és az amerikai strukturalizmus-irányzat is. Álláspontjaik találkoztak abban, hogy a funkciók egészlegessége, totalitása iránti fogékonyságot veleszületett tulajdonságnak tartják és ezeknek elsődleges helyet tulajdonítanak az érzékelésben is. Wertheimer 1925-ben publikált, a Gestalt-elmélet egyik alapműveként számon tartott munkája a perceptuális szerveződés törvényeiről hosszú évekre meghatározta az érzékeléspszichológiai kutatásokat. Koffka az alaklátás, a színkontraszt és a színkonstancia terén ért el jelentős eredményeket. Piaget megalkotta a mentális képmás (image) fogalmát és praxeológiai irányba vitte tovább a Gestalt-elméletet. Ennek értelmében a perceptuális folyamatok eredetileg az ember gyakorlati tevékenységének szerves komponenseiként alakultak ki, ebből következik fejlődésük is. Piaget híres kísérleteiben a gyermeki tevékenységet és ezzel párhuzamosan az észlelési képességek fejlődését vizsgálta. Megállapítása szerint ahogy a gyermek tevékenységének bonyolultsága növekszik, ahogy egyre összetettebb kognitív feladatokkal találja magát szemben, úgy fejlődik perceptuális képessége is.
Az alaklélektan elméletén ugyan túllépett az idő, de jó néhány alapelvét továbbfejlesztették. E. Rosch például bebizonyította, hogy vannak olyan öröklődő pszichikus mintázatok, amelyek valamennyi történelmi korszakban és civilizációban fellelhetők. Ezek a prototípusok bizonyos alapszínekből és egyszerű mértani alakzatokból álló közös agyi mintázatok. A Gestalt érvényességét igazolja az is, hogy az ember absztrakciós képességének két fő rendező elvét a következőkben látják:
1. a koherencia-elv alapján az amorf, szétszórt látási-hallási-tapintási ingereket az ember szervezett formába igyekszik hozni, ezért érzékel csillagképeket, bárányfelhőket (ezen a tulajdonságon alapul a Rorschach-teszt is);
2. az ambivalencia azt jelzi, hogy az ember akár többszörös stabil állapotot is képes észlelni - például a megfordítható vagy kétértelmű ábrákban, a rejtett képekben stb.42 (vö. Rubin ábráival 30.p.)
Az érzékelés történelmi fejlődését természetesen a kognitív pszichológia elméletével kellene zárnunk. A kognitív elv azonban olyan jelentős, hogy az információ-feldolgozás folyamatának tárgyalásakor majd külön idézem az 1.22 fejezetben.
1.12 A vizuális érzékelés mai elmélete
Az észlelés folyamatának elemzése elválaszthatatlan az ismeretelmélettől és az érzékeléspszichológiától. Sok bonyolult elmélet létezett és létezik ma is, amely a tárgyi világ leképezését: a térbeli tárgyaknak a retinahártyán létrejövő síkbeli kivetülése és a térbeli helyzet tökéletes agyi szimulálása közötti paradoxont kívánja feloldani és megmagyarázni - közülük csak néhányat van módom ismertetni.43
A korábbi és a mai vélemények csak egyetlen pontban nem mutatnak eltérést: az észlelet minden ismeret forrása. Mint a történeti visszatekintésből kiderült, korábban az érzékelést a jelenségek ismeretét adó lelki tevékenységként definiálták - a modern doktrína szerint az észlelés élménye nem más, mint egy belső információ-feldolgozó folyamat. A mindennapi érzékelés absztraháló jellegű és mint ilyen, az adott helyzetek lényeges vonásait választja ki a megfigyelés, a felismerés, az általánosítás stb. számára. Bár a fizikai kép önmagában véve biológiai szempontból jelentéktelen, az emberiség absztrakt gondolkodásának fejlődésében beláthatatlan következményekkel jár az a tény, hogy az ember nemcsak az őt közvetlenül körülvevő valóságra, hanem a képek által reprezentált helyzetekre is tud gondolataiban vagy cselekedeteiben reagálni.
Amint már esett róla szó, az ideghártyán létrejövő valóságos kép megfelelő műszerrel egy külső szemlélő számára látható lenne, de maga az érzékelő személy nem látja e kettős képet. Ez a jelenség azonban csak a látszót, a látszatot adja, hiszen az érzetek (az ingerek) az optika törvényeinek megfelelően rendeződnek el a retinán. Balogh figyelmeztet arra, hogy az észlelési folyamat leírásakor sokan beleesnek a “nolens-volens” csapdájába: összetévesztik a jelenséget annak lényegével.44 A vizuális érzékelésben a lényeg az absztrakt gondolkodásban van.
Neisser szerint a látásban a legfontosabb szerepet a kognitív struktúrák, az ún. anticipációs sémák játsszák; ezek funkciója, hogy az észlelőt előkészítsék arra, mely információkat vegyen inkább figyelembe - ezzel mintegy vezérlik a nézés tevékenységét. Szinte valamennyi elmélet hangsúlyozza a korábban megszerzett tudásnak az érzékelésben játszott döntő fontosságát. Neisser ezt így fogalmazza meg: “csak azt vagyunk képesek látni, amiről tudjuk, hogy hogyan nézzük” - tehát a már meglévő séma határozza meg, hogy mit észlelünk.45 Gregory szerint: mivel az érzéki információ tökéletlen, “nem azt hisszük, amit látunk - bizonyos mértékig azt látjuk, amit hiszünk”. Ezen állítására az intellektuális világkép megváltozását hozza fel bizonyítékul: az utóbbi évszázadok tudományos eredményei, illetve a bennünket szüntelenül elárasztó hatalmas mennyiségű vizuális információ lényegében meghatározza világlátásunkat.46 Érdekesen rímel erre Richardson véleménye a XVIII. századból: “Nagy igazság az, hogy senki sem látja, milyenek a dolgok, aki nem tudja, milyennek kell lenniük.” Ruskin még tovább megy: “kiműveletlen érzékszervekkel nem lehet meglátni a természet igazságát”.47 A kiműveltség, tudás, hit, séma és az információ-feldolgozás makromodelljeinek hosszú távú memóriatára között a megfelelés egyértelmű - ez az a bázis, amelyre évezredes kultúrák épülhetnek. Abból a folyamatból, amelynek eredményeként a nyugati kultúrákban nevelkedett ember megtanulja, hogy a látott dolgoknak nem az alakja, csak a térbeli helyzete, nem a színe, hanem a megvilágítása módosul a tér- és időbeli változásoktól függően, elsajátítja a dolgok állandóságába vetett hitet is. Innen már csak egy lépés az arisztotelészi különbségtétel a lényeg és az esetleges között - ez viszont nem más, mint a világ állandóságába vetett hit kodifikálása. Ezt az állandóságot egyes akcidensek (járulékos elemek) - mint a látás szöge, a fény visszaverődése vagy a távolság megváltozása - csak módosítják, de meg nem változtatják. Az egyes kultúrkörök látásmódját is meghatározzák a vizuális konvenciók: a nyugati kultúrákban nevelkedett ember számára például evidencia, hogy “a fény mindig felülről és balról jön”.48
Ugyancsak konvenciónak és tanulási folyamat eredményének tartják a kétdimenziós képen a perspektíva szabályainak megfelelő térábrázolást. Az alaklélektan természetesen ezt a felfogást is elutasítja. A Gestalt-pszichológusok szerint az érzékelésben a tanulás és a tapasztalat szerepe minimális, szerintük az érzéki észrevevés nagyon is általános és szükségszerű ahhoz, hogy csak tanulás útján lenne elsajátítható.
A továbbiakra nézve fogadjuk el azt az állítást, hogy a kép tulajdonképpen nem más, mint a térbeli tárgy síkbeli kivetülése. “A vizuális érzékelés csodája az a képesség, hogy a szemben létrejövő optikai képből ki tudjuk olvasni a nem optikai valóságot.” - írja Gregory, és ez más szavakkal azt jelenti, hogy noha a vizuális érzékelő rendszer: a szem és az agy a tér-idő dimenziót síkban és szimultán érzékeli, a tudat kiegyenlíti a sík vetületet úgy, hogy a fizikai valóságnak megfelelően tudunk a térbeli helyzetekre és az időbeli eltérésekre reagálni.49 Mai tudásunk szerint az észleleti kép kialakulása több, időben egymást követő összetevőjű folyamat: az első a tárgy keresése és megtalálása, ezt követi a feladatnak megfelelő információs tartalom kiemelése a tárgyból, majd megismerkedés a kiválasztott tartalommal.
A tárgyak megkülönböztetése a környezettől mindig izgatta a vizuális érzékeléssel foglalkozókat. Gyakorlatilag ugyanez a kérdés merül fel a kétdimenziós ábrázolásban az alap (háttér) és az ábra (forma) elkülönítése során is. E téren a legismertebbek Rubin megfordítható ábraalap mintái, amelyeken két különböző forma közös határvonala mentén egyszer az egyik ábrát látjuk alapnak és a másikat formának, majd éppen fordítva. Rubin szerint tetszőlegesen választjuk ki, mit tekintünk ábrának: “egy területből jelentést olvasunk ki, ha alaknak tekintjük és nem olvasunk ki belőle semmit, ha háttérnek látjuk.”50 Erre pontosan rímel a Gestalt-pszichológia megállapítása, miszerint forma (alakzat) az, amit a tudatunk egységes egészként érzékel. Ma már ez a szubjektív megközelítés túlhaladott, bár a probléma kiterjesztésére: a tér és a térbeli tárgyak megkülönböztetésére ma sincs adekvát válaszunk. Rubin kísérleteinek jelentősége vitathatatlan, de a belőlük levont következtetéseket helytelen volt általánosítani: az általa használt vonalas ábrák az ábrázolás szélsőséges esetei, a fizikai képek túlnyomó többsége nem ilyen határozott síkokból tevődik össze; a valóságban nemigen találunk ilyen egyértelmű példákat.
A tárgy és a tér különvalóságának értelmezése nemcsak az elvont gondolkodásban jut szerephez: a természetből sok példát tudnánk felhozni hol arra, hogy a környezettől vizuálisan ne különüljön el egy élőlény (mimikri), hol arra, hogy erősen különbözzön a tértől egy szerves egész (pl. egy virág).
Az észleleti kép kialakulásának perceptuális cselekvései nagyban függnek az életkortól - erre példa lehet az, hogy a három éves kisgyermek még nem emeli ki a kontúrt, mint kötelező információs jegyet. Mint Arnheim írja, az észleleti fogalmakat a kisgyermek még nem képes individualizálni: számára kutyaság létezik, és nem egyes kutyák. Az életkorral együtt fejlődik a felismerési és a reprodukciós képesség is: minél több vizuális fogalmat őrzünk emlékeinkben, annál finomabb megkülönböztetéseket tudunk tenni az észlelt tárgyak között.51
|
