Érzékelés, információ-feldolgozás

1. Érzékelés, információ-feldolgozás

Első lépésként próbáljuk meg körüljárni azt a kérdést, mi történik velünk - ha úgy tetszik, bennünk -, amikor valamilyen tudásra, ismeretre teszünk szert. Jobb híján ezt a folyamatot információ-feldolgozásnak fogom nevezni, mert minden értelmezés­beli fogyatékossága ellenére még mindig ez a fogalom idézi fel legpontosabban azt a bonyolult procedúrát, amely az emberi szervezetben lejátszódik, ha a tudata műkö­désbe lép és környezetével kapcsolatba kerül.

Már ebből a két bevezető mondatból is látszik, milyen viszonylagosan lehet leírni azt a mindennapos jelenséget, amely az egészséges embert végigkíséri egész életében. Az agy, az idegrendszer, az érzékszervek fejlődéséhez, majd működéséhez elenged­hetetlenül szükséges a környezetből érkező ingerek feldolgozása és az ingerekre való reagálás. Mint később látni fogjuk, a környezeti ingerek összességét is nevezhetjük (és nevezik is sokan) információknak - nekünk azonban később a téma továbbvitele érdekében szükségünk lesz a fogalom határozott leszűkítésére: a 3. fejezetben már csak a információ egy speciális fajtájával, a rögzített, azon belül is főként a tudo­mányos információval fogunk foglalkozni.

Az információ fogalmát a további fejezetekben majd megpróbáljuk körüljárni, most eléged­jünk meg annyival, hogy az információt definiálhatjuk úgy is, mint ami változást idéz elő az emberi tudatban és cselekvésben. Bár ez az állítás igaz, mégis meg kell említeni, hogy az információ nemcsak az emberi léttel kapcsolható össze, létezik a humán szférától függetlenül is. Donald M. MacKay az információ által kiváltott hatást nem kizárólag magával az információval, hanem annak jelentésével, szelektív funkciójával hozta összefüggésbe, így teremtve szerves egységet az infor­máció mennyiségi és minőségi aspektusai között.²⁰

Ebben a fejezetben az emberi érzékelés folyamatát tekintjük át röviden. A könyv fő témája, a képi információ szempontjából elsődleges fontosságú vizuális érzékelés elméletének történeti fejlődésén keresztül megismerhetjük, korábban miként próbálták megmagyarázni a vizuális érzékelés folyamatát. A történeti áttekintés után a mai leg­korszerűbb tudományos eredmé­nyeket mutatom be egészen röviden, majd az emberi információ-feldolgozásról olvashatunk néhány XX. századi elméletet.

Minden történelmi korban a legnagyobb elméket foglalkoztatta a vizuális érzékelés mibenléte. Az adott korra jellemző világkép, illetve az érzékelés-elméletek szoros kölcsönhatása ponto­san kimutatható. Számunkra a legérdekesebb, hogy a történelem nemcsak a tudományos-filozófiai gondolkodásra nyomja rá a bélyegét: “Nagy történelmi korszakokon belül az emberi kollektíva egész létezési módjával együtt megváltozik érzékelésének módja is. Azt a módot, ahogyan az emberi érzékelés szerveződik - azt a közeget, amelyben végbemegy -, nem csupán a természet, hanem a történelem is befolyásolja.” - írja Walter Benjamin.²¹

1.1 A vizuális érzékelés

Evolúciós szempontból a különböző érzékelő “rendszerek” nem egy időben alakultak ki. Mint Richard L. Gregory írja, a tapintásnak, ízlelésnek és hőérzetnek előbb kellett kifejlődnie, mint a látásnak. Gregory - anélkül, hogy eldöntené, az agy vagy a szem létezett-e előbb, kijelenti: “Az intelligens agy nem fejlődhetett volna ki a szem nélkül...”, majd így folytatja: “a szem szabadította meg az idegrendszert a reflexek zsarnokságától, ő vezette el a stratégiailag megtervezett viselkedéshez s végül az absztrakt gondolkodáshoz”.²³ Míg a szaglás, ízlelés és hőérzet főleg a létfenn­tartásban játszik szerepet, addig a tapintásnak - legalábbis egy filo­genetikailag korábbi időszakban nagy jelentősége volt a térérzékelés kialakulásában - az emberiség csak fejlődésének későbbi fokán jutott el oda, hogy pusztán a vizuális észlelet alapján is képes legyen a teret érzékelni. Neurológiailag a vizuális érzékelés mechanizmusa a következő: a fényenergia fiziológiai folyamatot idéz elő a retina látósejtjeiben, ahonnan ezeket az ingerületeket a látóideg rostjai az agy látóközpontjába vezetik, ahol azután az egyes ingerületek feldolgozása végbemegy.

A szem úgy működik, mint egy “műszer”: egy adott tárgyegyüttesről a retinára minden ember szeme lényegében ugyanazt a képet vetíti. Ebből viszont az következne, hogy ugyanazon körülmények között minden embernek pontosan ugyanazt és ugyanúgy kellene látnia. Az empirikus vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy ez koránt sincs így. Attól a pillanattól kezdve, hogy a retináról az információ (ingerület) az agyba jut, már nem ugyanaz az észlelet van jelen az egyes emberek tudatában. Éppen ez az oka annak, hogy egész önálló tudomány­ágak alakultak ki, amelyek a vizuális percepcióval foglalkoznak - vagy úgy, hogy az idegélettani folyamatokat tanulmányozzák, vagy úgy, hogy ezeket modellezik.

A lélektan egyik dinamikusan fejlődő ága, az érzékeléspszichológia az egyik legnehezebb kérdést, az érzet gondolattá alakulásának menetét vizsgálja. Mind mostanáig az érzékelés - észlelés - gondolkodás folyamatának kutatására megbíz­hatónak tartották a formális logika módszerét; új megközelítést és kérdésfeltevést csak a XX. század utolsó harmadának fiziológiai és pszichofizikai eredményei tettek lehetővé.

A következőkben vázlatszerűen ismertetem a vizuális érzékelés elméletével foglalkozó legjelentősebb korábbi filozófiai és pszichológiai téziseket, majd a ma általános érvényűnek elfogadott érzékeléselméletet, illetve a legutóbbi évek néhány neurológiai kutatási ered­ményét. Ez utóbbiak hatása valószínűleg hamarosan érvé­nyesül az érzékelés­pszicho­lógiában és más, ún. alkalmazott szakterületen, így előbb-utóbb az információközvetítésben is.

1.11 Az érzékeléselmélet történeti fejlődése

“Semmi sem létezik;

A klasszikus antikvitás nagy összefoglaló lángelméjének, Pliniusnak szinte ma is érvényes a következő megállapítása: “Az értelem a látás és a megfigyelés igazi esz­köze, a szem csak mint csatorna működik közre, amikor továbbítja a tudathoz a láthatót.” Az arab tudósok elsősorban az optikában és egyes fizikai számításokban haladták túl a görögök teljesítményét. Alhazen (más néven: Ibn al Haiszam) volt az első, aki leírta többek között a szem működését, valamint a camera obscura elvét. Ő volt az, aki megtanította a középkori Nyugatnak, mi a különbség az érzékelés, a tudat és a következtetés között. Alábbi megállapítása ma is megállja helyét: “Semmi láthatót nem értünk meg pusztán látással, csak fényt és színeket érzé­kelünk.”²⁵

A fényre vonatkozó ismeretek - amelyeket Ptolemaiosz is összefoglalt, majd Alhazen kiegé­szített, illetőleg továbbfejlesztett - lényegüket tekintve egészen a XVII. század elejéig válto­zatlanok maradtak. A távcső feltalálása ekkor tette lehetővé mind a geometriai, mind a fiziológiai optika jelentős előre­lépését. Kepler volt az első középkori tudós, aki helyesen fogalmazta meg a szemlencse szerepét. Értékes vizsgála­tokat, és a maga korában merész kísérleteket végzett az emberi szem szerkezetével kapcsolatban Sheiner pá­ter, akinek munkás­ságát Descartes is nagyra értékelte. Sheiner volt az, aki egy kioperált szem segítsé­gével megálla­pította, hogy a szemben a retinán kelet­kezik az optikai kép. Descartes, aki azzal az igénnyel lépett föl, hogy saját világképével teljes egészében helyettesítse Arisztotelész világszemléletét, Sheiner vizsgálatait továbbfejlesztve meglehetős pontossággal állapította meg, hogy a szem elé helyezett lencsék hogyan befolyásolják a fénysugár menetét. A fényérzet keltését ő annak tulajdonította, hogy a mindenséget kitöltő finom anyagrészek örvénylő moz­gásából adódó nyomás a térben tovaterjed.²⁶ La dioptrique című munkájában már 1649-ben leírta, hogy a szemből látóidegek vezetnek az agyba, ahol a gondolatok is fészkelnek. A tárgyak nemcsak a szemmozgással láthatók, de az ember a látványt a lelkében is képes felidézni.²⁷

A XVII. század nagyszerű tudósai közül is kiemelkedik Huygens és Newton, akik egymástól függetlenül, de egymást kölcsönösen nagyra értékelve önálló köte­tekben publikálták az opti­káról vallott nézeteiket. Mind a mai napig Huygens nevéhez fűződik a fény hullám­elmé­lete: “a fényt kibocsátó test meglöki a körülötte levő igen finom agyagnak, az éternek a ré­szecs­­kéit, majd ezek a meglökött részek rugalmas golyók módjára mozgásállapotukat tovább­adják, és így a fény - ugyanúgy, mint a hang... - továbbterjed. Ahogy a levegő a hang hordozója, úgy az éter a hordozója a fénynek.”

Newton - akinek korpuszkuláris optikai elméletét Huygens igen élesen bírálta - azt állította, hogy a fény sebesen mozgó részecskékből áll, és ezek meghatározott sebességgel terjednek tovább az üres térben is. E tézisének továbbfejlesztett változata és színelméletének számos megállapítása még ma is érvényes. Briliáns kísérleteivel például bebizonyította, hogy a fehér fény összetett szín, amelyet ha prizmával fel­bontunk, tovább nem bontható, ún. homogén színek jön­nek létre, ame­lyek keverésével számos különböző, nem homogén szín állítható elő (töb­bek között fehér is). Nagy jelentő­ségű volt Newton­nak az a feltéte­lezése, hogy a fény valamilyen térbeli periodicitással ter­jed - ez az elmélet már igen közel áll a XX. század elektromágneses rezgés-felfogásához.

Newton barátja, Locke, az angol empirista iskola kiváló képviselője, tagadja a descartes-i filozófiában alapvető idea innata (velünk született eszmék) létezését. Szerinte születésünkkor elménk tabula rasa (fehér lap), amelybe az eszmék érzékeinken keresztül, tehát a tapasztalás útján kerülnek. Híres mondása: “Nihil est intellectu, quod non fuerit in sensu.” (Semmi nem volt az elmében, ami nem volt előzőleg az érzékekben.). A tapasztalatban azonban különbséget tesz a külső érzékelés (sensation) és a belső elmélkedés (reflexion) között. Locke tabula rasa-jához Leibniz tette hozzá, hogy legföljebb az elménk maga volt jelen az érzéki tapasztalatok előtt az elménkben - ez a gondolat lesz később a kanti filozófia alapja.²⁸

Locke rendkívüli hatással volt kortársaira. Szenzualista álláspontja - mely szerint az ember összes ismerete, a lélek valamennyi képessége az érzetekre vezethető vissza - a metafizikán kívüli ismeretelméleti vizsgálódások előterébe kerültek. Ráadásul az a következtetés, hogy az ember minden lehetősége az emberi természetből vezethető le, jelentős szolgálatot tett a bontakozó felvilágosodás eszméjének és a polgárosodásnak, hogy aztán éppen a nagy francia enciklopédista, Diderot fedje föl a szenzualista álláspontban rejlő ellentmondást Levél a vakokról című munkájában. Diderot szerint az igazi probléma az, miképpen lehetséges, hogy - annak ellenére, hogy érzeteink csupán mi magunk vagyunk - nemcsak saját magunkat ismerjük meg érzeteinkben. Akivel Diderot említett munkájában vitatkozik, Condillac problémafelvetése a követ­kező: ha minden ismeretünk az érzetekből származik, és érzeteink egyben a saját lelkünk módosulásai, miképpen lehetséges, hogy a dolgokat és azok tulajdon­ságait önmagunkon kívül vesszük észre. A francia felvilágosodás kiindulópontjaként szolgáló híres szoborhasonlatában Condillac azt fejtegeti, hogy az ember “természeti állapota” egy szoboréhoz hasonló, amely a különböző szag-, hang-, íz- és fényhatásra szagot érez, hall, ízlel, lát, de önmaga számára nem lesz más, mint illat, hang, íz, stb. A “szobor” életében a tapintás jelent fordulatot - ennek köszönheti, hogy nemcsak a saját, de más testekről is közvetlen tudomást szerez.²⁹ A vita a XVII. század végétől kezdve tart arról, hogy a távolságérzékelés mennyiben köszönhető a látásnak, illetve a tapintásnak. A mi korunkban már elfogadott álláspont, hogy a taktilis érzéklet filo­genetikusan idősebb a látásnál, de a térérzékelésben betöltött szerepe igazából még ma sem pontosan körülhatárolt.

E korszak vázlatos ismertetésének méltó lezárása lehet Condillac Értekezés az érzetekről című munkájából két részlet, melyből az első az észlelet-emlékezet viszonyáról, a második pedig a tudatos észlelésről vallott felfogást mutatja be: “Érzőképességünk... megoszlik korábbi és jelenlegi érzetünk között: mindkettőt egy­szerre vesszük észre, ám különféleképpen: az egyiket múltbelinek látjuk, a másikat meg jelenleg is meglévőnek... a jelenleg nem ható érzet úgy jelentkezik számunkra, mintha most is hatna. Az emlékezet tehát nem más, mint átalakult érzet.”³⁴ “Nem állítom tehát..., hogy szemünknek meg kell tanulnia látni, hiszen a szem szükség­képpen lát mindent, ami benyomást gyakorol ránk; de mivel nem elegendő látni ahhoz, hogy ideát alkothassunk, azt állítom, hogy szemünknek meg kell tanulnia nézni.”³⁵

Descartes közvetlen követőinél, Geulincx-nél és Malebranche-nál még szükség van az állandó isteni beavatkozásra a világ dolgainak irányításában, de már náluk is felbukkan a később Leibniz által képviselt monadológia alaptétele, mely szerint a lélek és a test egymástól független szubsztanciák, csak a harmadik szubsztancia, Isten létezése kelti a közvetlen kapcsolat látszatát.³⁶

A tudományos fejlődés egyik virágkora volt a XIX. század dereka, amikor a ter­mészet­tudomá­nyok eredményei a korábbiaktól eltérő világszemlélet, a materializmus kialakulását és elterjedését tették lehetővé. A fő magyarázó elv már nem elsősorban a harmadik szubsztancia, az isteni jelenlét lett - ennek helyét elfoglalta a klasszikus mechanika, az energia-megmaradás elve és az elektromágneses tér­szemlélet.

Newton és Huygens korszakalkotó munkásságához képest a XVIII. században a fénytanban nem történt előrelépés. Az első jelentős tudományos eredmény a XIX. század első éveiben született, amikor Thomas Young Newton elméletét tovább­gondolva felfedezte az inter­ferencia jelenségét, megalkotta a koherencia fogalmát és tisztázta a fény periodikus hullám­természetét is. Newton szellemi hatása azonban még olyan erős volt, hogy hosszú évtizedekig szentségtörésnek tartották a korpuszkuláris elmélet tagadását. A fény hullámhosszának mérésére kifejlesztett interferométerrel ugyan fontos kísérleteket végeztek, de a periodikus hullámok továbbítására szolgáló szubsztancia újra csak “a mindent betöltő hipotetikus anyag, az éter” lett. Ennek a mechanikai közegnek a kutatásával telt el jóformán az egész XIX. század - annak ellenére, hogy születtek jelentős, ma is érvényesnek tekintett eredmények, amelyek létrejöttét nagyban elősegítette a technikai haladásnak köszönhető műszeregyüttes, a pontos mérések elvégzésének záloga. A kísérletek azonban hiába voltak pontosak, az ered­mé­nyek újszerűek, az “éteri közeg” elmélete béklyót vert a fénytanra egészen addig, amíg a század utolsó harmadában meg nem született Maxwell alapvetően új gondolata, az elektro­mágneses fényelmélet. Rövid időn belül sikerült valamennyi je­lentős optikai törvényt ehhez az egységes rendező elvhez igazítani.³⁷

Időközben Helmholtz megalkotta Fiziológiai optiká-ját, amely a XIX. században önállósodott tudomány, a lélektan sarkköve lett. Helmholtz, aki már 1850-ben megál­lapította az ideginger haladási sebességét, leszögezte: az érzékelés, a stimulusok puszta regisztrálása nem azonos az érzéki benyomások felfogásának szellemi folya­matával. Az érzékletek nem célirányos feldolgozásából adódó öntudatlan következ­tetésről vallott felfogása már a XIX. század pszichológusai között is közhellyé vált.³⁸

A Helmholtz és követői által végzett élettani, kísérleti, pszichológiai valamint pszicho­fiziológiai kutatások ellenére a XIX. század második felétől a XX. század első harmadának végéig az emberi érzékelés mechanizmusának felderítése meglehetősen lassan haladt előre. A kutatásokat gátolta a két ellentétes szellemi irányzat, a me­chanikus materializmus és a szubjektív idealizmus kizárólagosságra törekvő érvé­nyesülése is. Ebből a “patthelyzetből” a funkcionalizmus elve mozdította ki az érzékelés-lélektan kutatóit, akik ma már elfogadják, hogy az észlelés teljes egészében aktív, tudatos tevékenység - egyben önszabályozó rendszer is - és mint ilyen, jól beilleszthető a XX. század második felének paradigmatikus elméleti keretei: a kibernetika és a rendszerelmélet közé. Eszerint a felfogás szerint “az észlelő alany - mint önszabályozó rendszer - a perceptív alrendszerével specifikus módon leképezi, repro­du­kálja, modellezi a tárgyi környezetét, illetve ennek bizonyos elemeit, egy­ségeit, s így közöttük és az észlelés eredményeként létrejövő saját belső állapot­változásai között meghatározott szempontból megfelelési egyezés jön létre.” ³⁹

Eddig a viszonylagos konszenzust jelentő álláspont elfogadásáig azonban meg­lehetősen hosszú volt az út. Sokáig tartotta magát a klasszikus pszichofiziológia “érzet” fogalma, amely ebben a felfogásban tulajdonképpen egy elemi, pontszerű, a receptortól (az érzékszervtől) az agykéreg felé ható ingert jelent. Az “érzet” - mint elemi fizikai paraméter, amely ráadásul egy-egy érzékszervhez kötődő, önálló látási, hallási, tapintási stb. érzet - meglehetősen hosszú ideig érvényes fogalom volt a marxista gnoszeológiai elméletben, bár az utóbbi években itt is hangsúlyozták, hogy az érzet önállóan, az észlelettől függetlenül nem lelhető fel.

A XX. század elejének nagyhatású irányzata volt a Gestalt-pszichológia (alak­lélektan), amelynek elméleti alapját von Ehrenfels vetette meg még 1890-ben. A Gestalt-elmélet szerint a pszichikum akkor is megőrzi az érzékelt információ egészét, teljességét, megtartja alapvető struktúráját, ha esetleg egyes részei módosulnak, meg­változnak. Ez az alak (Gestalt) mint agyi képmás rögzül és a továbbiakban transz­pozíciónak is alávethető. A Gestaltosok a tárgyi egészet posztulátumként kezelték, és feltételeztek olyan velünk született képességeket, ame­lyekkel az egész alakját, belső struktúráját az evidencia szintjén (megkomponáltan) fogjuk fel.⁴⁰ A Gestalt-elmélet volt az első, amely szakított a több évszázados empirikus beállított­sággal, de jelen­tősége nemcsak ebben rejlett: az alaklélektan lett az alapja az összes XX. századi érzékeléselméletnek. Legjelentősebb képviselői Wertheimer, Köhler és Koffka voltak.

Az ókori görög filozófiától a XIX. századig a vizuális érzékelésről szóló vita - a számottevő fejlődés ellenére - a valóság és a látásérzet között feszülő ellentétről, diszkrepanciáról folyt. A képi ábrázolás sok látványos eredménye - mint például a reneszánsz festők bravúrja, amellyel a domború kupolák belsejében úgy tudtak oszlopokat és más térbeli tárgyakat ábrázolni, mintha azok valóságosak lennének - végső soron hosszú időre zsákutcába vitte az érzékelés­elméletet. Hiába született meg a camera obscura, ez a maga idejében zseniális felfedezés - ennek azonosítása a szem működésével megint csak évszázadon át fékezte a vizuális érzékelés elméletének fejlődését. Mint az előzőekben már olvashattuk, a camera obscura elvét Alhazen már a XI. században leírta, a megszerkesztett készülékbe G. Cardano 1550-ben⁴¹ már el is helyezte az első lencsét is, Kepler az 1600-as éves elején a szem és a camera obscura működését még mindig azonosnak tekintette - sőt, az egész optika kérdését a szemen belüli kép létrejöttére egyszerűsítette le. A Gestalt éppen ezzel a szemlélettel szakított, amikor bebizonyította, hogy az emberi érzékelés nem korlátozható a fizikai tör­vényekre; az érzékelési folyamat elválaszthatatlan a megismerő alanytól, az érzékelő személytől.

A Gestalt-elmélet érvényességét megerősítette az akkoriban fellépő német Ganzheit (“egész­legesség”) iskola és az amerikai strukturalizmus-irányzat is. Állás­pontjaik találkoztak abban, hogy a funkciók egészlegessége, totalitása iránti fogé­konyságot veleszületett tulajdonságnak tartják és ezeknek elsődleges helyet tulaj­donítanak az érzékelésben is. Wertheimer 1925-ben publikált, a Gestalt-elmélet egyik alapműveként számon tartott munkája a perceptuális szerveződés törvényeiről hosszú évekre meghatározta az érzékeléspszichológiai kutatásokat. Koffka az alaklátás, a színkontraszt és a színkonstancia terén ért el jelentős eredményeket. Piaget megalkotta a mentális képmás (image) fogalmát és praxeológiai irányba vitte tovább a Gestalt-elméletet. Ennek értelmében a perceptuális folyamatok eredetileg az ember gyakorlati tevékenységének szerves komponenseiként alakultak ki, ebből következik fejlődésük is. Piaget híres kísérleteiben a gyermeki tevékenységet és ezzel párhuzamosan az észlelési képességek fejlődését vizsgálta. Megállapítása szerint ahogy a gyermek tevé­kenységének bonyo­lultsága növekszik, ahogy egyre összetettebb kognitív felada­tokkal találja magát szem­ben, úgy fejlődik perceptuális képessége is.

Az alaklélektan elméletén ugyan túllépett az idő, de jó néhány alapelvét tovább­fejlesztették. E. Rosch például bebizonyította, hogy vannak olyan öröklődő pszichikus mintázatok, amelyek valamennyi történelmi korszakban és civilizációban fellelhetők. Ezek a prototípusok bizonyos alapszínekből és egyszerű mértani alakzatokból álló közös agyi mintázatok. A Gestalt érvényességét igazolja az is, hogy az ember abszt­rakciós képességének két fő rendező elvét a következőkben látják:

1. a koherencia-elv alapján az amorf, szétszórt látási-hallási-tapintási ingereket az ember szervezett formába igyekszik hozni, ezért érzékel csillagképeket, bárány­felhőket (ezen a tulajdonságon alapul a Rorschach-teszt is);

2. az ambivalencia azt jelzi, hogy az ember akár többszörös stabil állapotot is képes észlelni - például a megfordítható vagy kétértelmű ábrákban, a rejtett képekben stb.⁴² (vö. Rubin ábráival 30.p.)

Az érzékelés történelmi fejlődését természetesen a kognitív pszichológia elmé­letével kellene zárnunk. A kognitív elv azonban olyan jelentős, hogy az információ-feldolgozás folyamatának tárgyalásakor majd külön idézem az 1.22 fejezetben.

1.12 A vizuális érzékelés mai elmélete

A korábbi és a mai vélemények csak egyetlen pontban nem mutatnak eltérést: az észlelet minden ismeret forrása. Mint a történeti visszatekintésből kiderült, korábban az érzékelést a jelenségek ismeretét adó lelki tevékenységként definiálták - a modern doktrína szerint az észlelés élménye nem más, mint egy belső információ-feldolgozó folyamat. A mindennapi érzékelés absztraháló jellegű és mint ilyen, az adott helyzetek lényeges vonásait választja ki a megfigyelés, a felismerés, az általánosítás stb. számá­ra. Bár a fizikai kép önmagában véve biológiai szempontból jelentéktelen, az embe­riség absztrakt gondolkodásának fejlődésében beláthatatlan következményekkel jár az a tény, hogy az ember nemcsak az őt közvetlenül körülvevő valóságra, hanem a képek által reprezentált helyzetekre is tud gondolataiban vagy cselekedeteiben reagálni.

Amint már esett róla szó, az ideghártyán létrejövő valóságos kép megfelelő mű­szerrel egy külső szemlélő számára látható lenne, de maga az érzékelő személy nem látja e kettős képet. Ez a jelenség azonban csak a látszót, a látszatot adja, hiszen az érzetek (az ingerek) az optika törvényeinek megfelelően rendeződnek el a retinán. Balogh figyelmeztet arra, hogy az észle­lé­si folyamat leírásakor sokan beleesnek a “nolens-volens” csapdájába: összetévesztik a jelen­séget annak lényegével.⁴⁴ A vizuális érzékelésben a lényeg az absztrakt gondolkodásban van.

Neisser szerint a látásban a legfontosabb szerepet a kognitív struktúrák, az ún. anticipációs sémák játsszák; ezek funkciója, hogy az észlelőt előkészítsék arra, mely információkat vegyen inkább figyelembe - ezzel mintegy vezérlik a nézés tevé­kenységét. Szinte valamennyi elmélet hangsúlyozza a korábban megszerzett tudásnak az érzékelésben játszott döntő fontosságát. Neisser ezt így fogalmazza meg: “csak azt vagyunk képesek látni, amiről tudjuk, hogy hogyan nézzük” - tehát a már meglévő séma határozza meg, hogy mit észlelünk.⁴⁵ Gregory szerint: mivel az érzéki infor­máció tökéletlen, “nem azt hisszük, amit látunk - bizonyos mértékig azt látjuk, amit hiszünk”. Ezen állítására az intellektuális világkép megváltozását hozza fel bizonyí­tékul: az utóbbi évszázadok tudományos eredményei, illetve a bennünket szüntelenül elárasztó hatalmas mennyiségű vizuális információ lényegében meghatározza világ­látásun­kat.⁴⁶ Érdekesen rímel erre Richardson véleménye a XVIII. századból: “Nagy igazság az, hogy senki sem látja, milyenek a dolgok, aki nem tudja, milyennek kell lenniük.” Ruskin még tovább megy: “kiműveletlen érzékszervekkel nem lehet meg­látni a természet igazságát”.⁴⁷ A kiműveltség, tudás, hit, séma és az információ-feldolgozás makromodelljeinek hosszú távú memóriatára között a megfelelés egy­értelmű - ez az a bázis, amelyre évezredes kultúrák épülhetnek. Abból a folyamatból, amelynek eredményeként a nyugati kultúrákban nevelkedett ember megtanulja, hogy a látott dolgoknak nem az alakja, csak a térbeli helyzete, nem a színe, hanem a meg­világítása módosul a tér- és időbeli változásoktól függően, elsajátítja a dolgok állan­dóságába vetett hitet is. Innen már csak egy lépés az arisztotelészi különbségtétel a lényeg és az esetleges között - ez viszont nem más, mint a világ állandóságába vetett hit kodifikálása. Ezt az állandóságot egyes akcidensek (járulékos elemek) - mint a látás szöge, a fény visszaverődése vagy a távolság megváltozása - csak módo­sítják, de meg nem változ­tatják. Az egyes kultúrkörök látásmódját is meghatározzák a vizuális konvenciók: a nyugati kultúrákban nevelkedett ember számára például evidencia, hogy “a fény mindig felülről és balról jön”.⁴⁸

Ugyancsak konvenciónak és tanulási folyamat eredményének tartják a két­dimenziós képen a perspektíva szabályainak megfelelő térábrázolást. Az alaklélektan természetesen ezt a fel­fogást is elutasítja. A Gestalt-pszichológusok szerint az érzé­kelésben a tanulás és a tapasz­talat szerepe minimális, szerintük az érzéki észrevevés nagyon is általános és szükségszerű ahhoz, hogy csak tanulás útján lenne elsajátítható.

A továbbiakra nézve fogadjuk el azt az állítást, hogy a kép tulajdonképpen nem más, mint a térbeli tárgy síkbeli kivetülése. “A vizuális érzékelés csodája az a képes­ség, hogy a szemben létrejövő optikai képből ki tudjuk olvasni a nem optikai való­ságot.” - írja Gregory, és ez más szavakkal azt jelenti, hogy noha a vizuális érzékelő rendszer: a szem és az agy a tér-idő dimenziót síkban és szimultán érzékeli, a tudat kiegyenlíti a sík vetületet úgy, hogy a fizikai valóságnak megfelelően tudunk a térbeli helyzetekre és az időbeli eltérésekre reagálni.⁴⁹ Mai tudásunk szerint az észleleti kép kialakulása több, időben egymást követő összetevőjű folya­mat: az első a tárgy kere­sése és megtalálása, ezt követi a feladatnak megfelelő információs tartalom kiemelése a tárgyból, majd megismerkedés a kiválasztott tartalommal.

A tárgyak megkülönböztetése a környezettől mindig izgatta a vizuális érzéke­léssel foglalko­zókat. Gyakorlatilag ugyanez a kérdés merül fel a kétdimenziós ábrá­zolásban az alap (háttér) és az ábra (forma) elkülönítése során is. E téren a leg­ismertebbek Rubin megfordítható ábraalap mintái, amelyeken két különböző forma közös határvonala mentén egyszer az egyik ábrát látjuk alapnak és a másikat formának, majd éppen fordítva. Rubin szerint tetszőlegesen választjuk ki, mit tekin­tünk ábrának: “egy területből jelentést olvasunk ki, ha alaknak tekintjük és nem olva­sunk ki belőle semmit, ha háttérnek látjuk.”⁵⁰ Erre pontosan rímel a Gestalt-pszicho­lógia megállapítása, miszerint forma (alakzat) az, amit a tudatunk egységes egészként érzékel. Ma már ez a szubjektív megközelítés túlhaladott, bár a probléma kiter­jesztésére: a tér és a térbeli tárgyak megkülönböztetésére ma sincs adekvát vála­szunk. Rubin kísérleteinek jelentősége vitathatatlan, de a belőlük levont következ­tetéseket helytelen volt általánosítani: az általa használt vonalas ábrák az ábrázolás szélsőséges esetei, a fizikai képek túlnyomó többsége nem ilyen határozott síkokból tevődik össze; a valóságban nemigen találunk ilyen egyértelmű példákat.

A tárgy és a tér különvalóságának értelmezése nemcsak az elvont gondol­kodás­ban jut szerephez: a természetből sok példát tudnánk felhozni hol arra, hogy a kör­nyezettől vizuálisan ne különüljön el egy élőlény (mimikri), hol arra, hogy erősen kü­lön­­bözzön a tértől egy szerves egész (pl. egy virág).

Az észleleti kép kialakulásának perceptuális cselekvései nagyban függnek az életkortól - erre példa lehet az, hogy a három éves kisgyermek még nem emeli ki a kontúrt, mint kötelező információs jegyet. Mint Arnheim írja, az észleleti fogalmakat a kisgyermek még nem képes individualizálni: számára kutyaság létezik, és nem egyes kutyák. Az életkorral együtt fejlődik a felismerési és a reprodukciós képesség is: minél több vizuális fogalmat őrzünk emlékeink­ben, annál finomabb megkülön­böztetéseket tudunk tenni az észlelt tárgyak között.⁵¹

Wartofsky szerint az emlékezet a képzelettel társulva túlvisz a konkrét észlelési folyama­tokon, de mindkettő kötődik még az érzéki észlelés közvetlen képzet­anyagához. Egészen más absztrakciós folyamat kapcsolódik azonban az érzékileg észlelt vonások szimbólummal, kóddal való megjelenítéséhez, mint például a képi ábrázoláshoz vagy a nyelvhez. Egyes szerzők analógiát állítanak fel az ideg­rendszerben lejátszódó észlelési folyamat és a nyelvi leképezés között: szerintük a fogalmi kódoláshoz hasonlóan alakul át elektromos vagy kémiai jellé az érzéki inger is. Az élő nyelvekben a nyelvi struktúrák fejlődése során a szimbólum­rendszer régen elkülönült azoktól a közvetlen észlelési helyzetektől, amelyeket ábrázol. Ez a folyamat - a közvetlen külső észlelési vagy motorikus tevékenységből való absztrahálás - odáig jutott el, hogy a dolgok helyett már szimbólumokkal dolgozunk. Az észlelt dolgot és helyzetet szó és mondat helyettesíti - a szimbolikus nyelvi absztrakció a közvetlen észlelés és cselekvés összefüggéseivel szemben bizonyos önállóságra tett szert.⁵²

Rövid és szükségképpen elnagyolt filozófiatörténeti kirándulásunkat zárjuk egy napjainkban egyre növekvő táború filozófiai módszer bemutatásával. Az egyes filozó­fiai irányzatok közötti párbeszédre törekvést, a korábbi eredmények átvételét, az adott kor filozófiai problémáival való szembesülést tűzi ki célul a B. Lonergan által a megértés megértésének definiált transz­cendentális módszer. Három alapkérdése: “Mit teszek, amikor megismerek? Miért megismerés ez a tevékenység? Mit ismerek meg, amikor ezt teszem?” Először csodálkozunk, majd kérde­zünk, később kutatunk. Az ember kutató szelleme mindenről mindent tudni akar. A kérdést megértés követi, majd ezt a fogalom, a definíció. Az emberi szellem megkülönbözteti az érzékelhetőtől az érthetőt, a gondolkodástól a létet. A transzcendentális elemzés kétfajta tudatosságot tételez föl; a kifejtett, objektivált, illetőleg az implicit, nem tárgyiasított tudást. A tudati tevékenység elemzése arra a következtetésre juttat bennünket, hogy a kérdés­feltevésben, a megértésben és az ítéletben egyaránt az “objektív valóság előze­tes ismerete mutatkozik meg” - sőt, a kérdés önmagában hordozza a lehetséges vála­szok mikéntjét.⁵³ (Vö. Ryle Dilem­mái­val a 2.2 sz., A sokarcú kép c. fejezetben)

1.13 A vizuális érzékelés folyamata

A színérzéklet három monokromatikus szín: a kék, a zöld és a vörös kombi­nációjára vezethető vissza, a látóhártya ugyanis csak ezt a három főszínt képes szétválasztani. A színlátás elsősorban az agykéregben zajló folyamatok eredménye: az agykéreg a már említett három alapszín kombinációjából akár 160 színárnyalatot is képes elkülöníteni egymástól. A színlátás képessége egyénenként jelentős eltéréseket mutat: a színek érzékelésében a tanulási folyamat szerepe egyértelműen kimutatható: egy képzett és gyakorlott ember akár több tízezer szín­árnyalatot is fel tud ismerni.^-6

Valamely fizikai objektum helyét a térben a következőképpen érzékeljük: az egyes tárgyak külső felületeiről a fényhullámok egyenes vonalban terjedve jutnak a szembe, ahol a tér­koordi­náták a recehártyán mintegy vetületben jelölik meg az egyes fénykibocsátó pontok helyzetét. A domborulatok érzékelését a két szem parallaktikus koordinátája járulékos módon fejezi ki.

A szem ún. megkülönböztetési képessége az optikai tengely körül 1 szögperc, a látómező szélei felé haladva ez az érték 1 szögfokra növekszik. A két szem által alkotott látómező közel ellipszis alakú, melynek nagytengelye 180-200, kistengelye 120 körüli szöget zár be. A látómezőből érkező fényingerek a retinán olyan centrális optikai rendszerbe szerveződnek, amely a látómezőben lévő tárgyak hű tükörképének felel meg. A retinán létrejövő kép azon­ban csak mint potenciális kép van jelen.⁵⁴ A képi információk észleléséhez és feldolgozásához bizonyos időre van szükség: az ún. küszöbvizsgálatok eredményei szerint ez az érték 10-20 bit/sec közé esik. Az érzéki ingerek terjedési sebessége az idegrostokon 1-100 m/sec lehet.

Mai tudásunk szerint az emberi látórendszer vázlatos működése a következő: a szembe jutó fény a retinát ingerelve elektromos impulzussá alakul, majd a látóidegen át az agyba jut. Az idegrendszert felépítő idegsejtek, a neuronok három részből: a sejt­testből, a dendritekből és az axonokból állnak. Az axonok az egyik sejtből a másikba kapcsolódó hosszú nyúlványok (hosszuk akár a 2 métert is elérheti), a dendritek pedig a rövidebb nyúlványok. A neuronok közötti tér ingerületátvivő anyaggal van kitöltve, amely idegimpulzus esetén a kémiai hírvivő szerepét tölti be. A neuronok közötti kapcsolódást biztosító helyeket szinapszisoknak nevez­zük. Az idegsejt különleges tulajdonsága, hogy az axonok egész hosszában képesek ideg­impulzusokat továbbítani. Az idegimpulzus pedig nem más, mint a sejt belső elektromos potenciáljában beálló lokális változás, amelynek oka a sejtmembrán ionáteresztő képessé­gének gyors meg­változása. Ez a folyamat - amelyet depola­rizációnak nevezünk - kb. 1 millio­mod másodperc alatt megy végbe, az így keletkezett impulzus pedig (mint az előzőekben már említettük) az idegroston 1-100 m/sec sebességgel terjed. Az axon végén be­érkező impulzus kémiai vivőanyagot szabadít fel, amelynek hatása a következő ideg­sejt membránjára kétféle, mégpedig egymással ellentétes lehet: vagy depolarizálja a sejtet és ezzel saját impulzus kibocsátására készteti, vagy növeli a membrán poten­ciálját, amely a következő depolarizáció során képes továbbítódni a vele kapcsolatban álló sejtekhez. A depolarizáló hatás a serkentő, a potenciálnövelő pedig a gátló szinap­szisokon keresztül jön létre.⁵⁵

A retina szerkezetét kutatja R.H. Masland, aki a retinát nemcsak fényérzékeny sejtek gyűjtőhelyének, hanem ennél jóval többnek: a központi idegrendszer kihelyezett részének tartja. Az egymással összeköttetésben lévő idegsejtek, a neuronok már egy­fajta képelemzést is végeznek: ennek eredményeképpen a nyers vizuális jelek egyes vonásai már a látókéregbe jutás előtt hangsúlyt kapnak. A korábbi kutatások kide­rítették, hogy a retinát felépítő idegsejtek öt fő típusba sorolhatók. Közülük három típus - a fényérzékelő sejtek: csapok és pálcikák, a bipoláris, illetve a ganglionsejtek - a retinából közvetlenül az agyba futó pályát alkot­nak. Két típus viszont - a horizon­tális és az amakrin (ti. nem hosszú rostú) sejtek kereszt­irányú pályát alkotnak a reti­nán, így ellenőrizve és módosítva az agyi pályákra jutó üzene­teket. Masland újabban bebizonyította, hogy a fent vázolt öt sejttípus oly sok, egymástól eltérő altí­pust foglal magába, hogy az elemek száma akár az ötvenet is elérheti. A neurobiológia előtt - az eddigi, a kisszámú alapelem közötti kölcsönhatás felderítése helyett - álló leg­nagyobb kérdés: miért van szükség ennyi sejttípusra? A látóideget a ganglionsejtek axonjai alkotják, melyek többsége fény hiányában is aktív, tehát axonjaik mentén idegi impulzus, más szóval akciós potenciál mutatható ki. A fényhatásra kisülési sebességük jelentős növekedé­sé­vel vagy csökkenésével reagálnak. Minden egyes ganglionsejt a látótérnek csak egy, pontosan körülhatárolható részére reagál. Ezt a meglehetősen kis területet az adott sejt receptív mezőjének nevezik. A receptív mező és környezete egymással fordítottan reagál (serkentő, illetve gátló hatás lép fel) - ennek következ­tében ez a fajta ganglionsejt már bizonyos egyszerű kontraszt-kieme­lésre is képes. Egy más típusú ganglionsejt a fényinger mozgásának tényére és a moz­gás irányára érzé­keny - úgy is mondhatnánk: irányszelektív. Ha a fényinger nem mozog, az egész receptív mező egyforma választ ad, ha mozog, akkor viszont egy meghatározott irány­ban hosszantartó akciós potenciál-sorozattal reagál, míg más irá­nyokra kevéssé, vagy egyáltalán nem válaszol.⁵⁶

A ganglionsejtek két nagy típusa a színérzékelésben játszik eltérő szerepet. A nagy ganglionsejtek színvakok - tehát nem képesek a különböző színekre érzékeny csapokról érkező információt megkülönböztetni. Ezzel szemben a kis ganglionsejtek érzékelik a csapsejtek által továbbított színt is. Sikerült arra a régi megfigyelésre is magyarázatot találni, hogy vajon gyér megvilágításnál miért színvakok az emberek? Kiderült, hogy a színekről információt továbbí­tó hullámhosszra érzékeny csapok csak egy bizonyos fényintenzitásszint fölött működnek; ha a megvilágítás ez alatt az érték alatt marad, a szem nem képes a színeket érzékelni. A csap­sejtek három különböző típusa ismeretes, ezek más és más pigmentet (fényelnyelő moleku­lákat) tartalmaznak, amelyek a hullámhossztól függően érzékelik a színt.⁵⁷

A bipoláris sejtek a retina külső részéből - ahol a horizontális sejtek vannak - vezetik az ingerületet a retina belső részébe, majd innen az agyba. A rendkívül nagy változatosságot mutató amakrin sejtek (eddig mintegy 30 féle alakot sikerült kimu­tatni) rendeltetése közül mostanáig egyet tudtak minden kétséget kizáróan bizonyítani: ez pedig egyes irányszelektív ganglionsejtek átmeneti akciós potenciáljának erősítése.

Az 1981-es Nobel-díjasok egyike, Roger W. Sperry, az agyféltekék működése és egyes információ-feldolgozó folyamatok vezérlése között kimutatható kapcsolatok vizs­gálatára kapta a kitüntetést. Kísérleteivel igazolta a két féltekének az információ-feldolgozásban játszott eltérő szerepét. A bal félteke szeriális, elemző képessége a beszéd értelmezésében, a matematikai jellegű feladatok megoldásában, a jobb félteke összegző tulajdonsága pedig a tér- és színlátásban, valamint a mintafelismerésben játszik elsődleges szerepet. Kimutatták azt is, hogy a bal félteke a nyelvi jeleket egészen atomizált formában, szekvenciális sorrendben dol­gozza fel, de az írott szövegek betűit a két félteke mintegy “munkamegosztásban” érzékeli. A fonetikai és szemantikai értelmezés kizárólag a bal féltekében zajlik (erre a “néma” jobboldal képtelen), a betűk vizuális-geometriai jellegzetességeit, a görbék és vonalak által alkotott mértani alakzatokat viszont a jobb félteke érzékeli. Az írott szöveg olvasása közben két, közel szimultán folyamat zajlik: a jobb félteke a betűk, szavak geometriai sajátosságait, a bal pedig a szavak hangzását, jelentését hasonlítja össze és azonosítja a memóriájában tárolt képi, illetve nyelvi elemekkel. (vö. Neisser kognitív sémáival) Ez a felismerés magyarázatot ad arra a megfigyelésre, hogy a fonetikus ábécét használó népeknél a verbális, analitikus, lineáris információ-feldolgozásban a bal, a vizuális, térbeli, szintetikus folyamatokban a jobb félteke vesz részt. Ezzel szemben a képírásra épülő közösségeknél a verbális, analitikus, szekven­ciális feldolgozásban a jobb félteke szerepe dominál.

Bár egzakt mérésekre csak a mostani, az agy bioelektromos rezgéseit követni tudó műszer­együttes ad lehetőséget, már a XIX. században is leírták az agy kétféle, egymástól eltérő működését. Jackson propozicionális gondolkodásnak nevezte az absztrakt, logikus, analitikus tevékenységet, amely beszéddel, írással fejezi ki magát, és oppozicionálisnak a holisztikus, szintetikus képességet, amely főleg a képek értel­mezésében mutatkozik meg.⁵⁹ A két félteke a kérgestesten keresztül van egymással összeköttetésben, az itt futó idegpályák biztosítják az állandó kapcsolatot és kölcsönhatást.

Végezetül még egy érdekesség: az agyban lévő oldalsó térdestestekben a kis méretű sejtekből álló ún. parvo-rendszer a színkontrasztról, a nagy méretű sejtekből álló magno-rendszer a fény­erő­kontrasztról hordoz információt. A magno-rendszer sejtjeiből a látókéreg meghatá­ro­zott rétegébe, innen a látókéreg egy másik részének vastag sávjaiba kerülnek az idegimpul­zusok. A jelek itteni elemzése a mozgásról, illetve a mélységről szolgáltat információt. A parvo-rendszer viszont a látókéreg ún. foltközeibe juttatja az impulzusokat, ezek a látókéreg halvány sávjaiba kerülve az alakról tájékoztatnak. A parvo- és a magno-rendszerből jövő információk összekap­csolása a belső látókéreg vékony sávjaiban történik, majd innen vetül a látókéreg szintetizáló munkát végző részére. E működési vázlatot Livingstone ismerteti, akinek felfedezései nyomán lett ismertté az a tény, hogy a vizuális jeleket nem egyetlen hierarchikus rendszer, hanem legalább három különálló rendszer elemzi az agyban. Egyelőre még csak valószínűsíteni lehet, hogy az alakról, a színről, illetve a mozgásról és térbeli szerveződésről egymástól elkülönítve folyik az emberi szembe jutó vizuális információk feldolgozása.⁶⁰

A vizuális érzékeléssel kapcsolatos kérdésekre századunk második felében már nagyrészt választ adott a tudományos kutatás. Többek között fény derült egy igen érdekes jelenség, a vizuális illúziók létrejöttének hatásmechanizmusára is. Ennek alapja az a fiziológiai tény, hogy ismételt erős ingerek hatására az idegsejtek elfárad­nak (nem csak a látásban résztvevők), illetőleg alkalmazkodnak az állandó ingerü­lethez. Az agykérgi irányérzékelő receptorok rész­beni szelektív kifáradása, illetve adaptációja az oka érzékcsalódásainknak. (Például ha sokáig nézünk egy folyót, majd hirtelen a partjára pillantunk, eleinte a partot is mozogni látjuk. Hasonló mecha­nizmus miatt az alábbi ábrán egy háromszög vonalait “látjuk” ott, ahol sem vonal, sem háromszög nincsen.) Mind a mai napig nincs azonban kielégítő magyarázat a három­dimenziós térlátásra. Általánosan elfogadott vélemény szerint a két szemben önállóan létrejövő két retinakép közti kismértékű arányeltolódás érzékelésének a képessége, a sztere­oszkópos látás biztosítja a térlátást. Ennek ellentmond az a tény, hogy mélység­érzékelésre azok az emberek is képesek, akik csak egy szemmel látnak. Erre a jelen­ségre azonban egyelőre még nem tud választ adni a fiziológia.

Mint az előzőekben nyomon követhető, a látás nemcsak reprodukáló, hanem értelmezési folyamat is: a látvány értelmezése jóval magasabb szintű tevékenység mint a külvilágról alkotott képmás létrejötte. A retinán, de még az agy felszínén reprodukált kép is kétdimenziós, az észlelet viszont lehetővé teszi a háromdimenziós térben való biztonságos tájékozódást is. Az emberi érzékelést tehát végső soron az agysejtek akti­vitása határozza meg. A vizuális érzékelés végeredményét ugyan már a retinában vég­bemenő információ-feldolgozó folyamat kezdi kialakítani, de az észleleti kép szinte­tizálása a magasabb rendű élőlényeknél a látókéregre hárul.