Bevezetés
az írásbeliség hanyatlása - a vizualitás terjedése - a dokumentumok
túltermelése és a könyvtárak válsága
“Az írás feltalálása előtt akusztikus térben éltünk... Ez a tér korlátlan, iránytalan, határtalan, az elme sötétsége, az érzelem, az ősi intuíció maffiája által uralt világ... A beszéd szerkezetbe fogja a szellemi és akusztikus tér mélységét, leplet borítva az emberi fajra... Az írás reflektorfényt vetett a beszéd magas, homályos Sierráira; az írás láthatóvá tette az akusztikus teret, fénybe vonta a sötétséget... A hallhatónak láthatóvá tétele a fonetikus írás révén történt... A hang elvonatkoztatása a jelentéstől és bezárása a vizuális térbe a görög ábécével valósult meg. A föníciaiak csak odáig mentek el, hogy a mássalhangzókat tették láthatóvá. Ezt az absztrakciós folyamatot a görögök fejezték be, és átruházták a rómaiakra, akik egy birodalmi vizuális hálózatot alkottak, amelybe a nyugati világ egész orális kultúráját bevették. Semmi másfajta írás nem próbálkozott ilyen mérvű absztrakcióval.” - írja Marshall McLuhan Counterblast című könyvében. Az írás hódító útja igazából nem a rómaiak ábécéjével, hanem Gutenberg sajtójával kezdődött, amely alig néhány évszázad alatt megteremtette az új embertípust, a tipográfiai embert. Extenzív kiterjedésénél is nagyobb volt azonban “hatalmának intenzív előrehaladása”, amely a XVIII. században már a gondolkodás hatalmához vezetett.1 Thienemann Tivadar szerint nincs nagyobb haladás vagy nagyobb távlatot föltáró felfedezés a társadalmi közösség szellemi fejlődésében, mint az írásbeliség. Köztudott, hogy a kínaiak már fél évezreddel korábban ismerték a nyomtatás technikáját.2 Sydney Finkelstein szerint Gutenberg médiumának alaptechnikája már Európában is régen rendelkezésre állt, de csak a XV. század végén értek meg a társadalmi feltételek arra, hogy e médium a környezet tulajdonképpeni átalakításához fogjon. A társadalmi igényt a reformáció-ellenreformáció harca teremtette meg: a hívek toborzására szolgáló munkák már nem maradhattak kézírásban.3 Hauser Arnold - aki A művészet szociológiája című könyvében egy egész fejezetben fejti ki McLuhan tömegkultúra-elmélete szembeni ellenvéleményét - jószerével McLuhan egyetlen megállapításával ért egyet: “... a tipográfiának jelentős szerepe volt abban, hogy megszakítatlan és visszafordíthatatlan összefüggésként fogjuk fel érzelmi és tudati folyamatainkat...”4
Az írásbeliség az időben létrejött gondolatokat térben terjeszthetővé, objektíve érzékelhetővé teszi. Természetéből adódó korlátaira azonban már korán felfigyeltek a filozófusok. Az írásbeli forma kötöttsége nem alkalmas a gondolatok egyidejűségének és strukturáltságának, gazdagságának kifejezésére. A XVII. század végén már sokan tiltakoztak a könyvek számának növekedése miatt is. McLuhan saját mondanivalójának igazolására idézi Leibniz-et, aki 1680-ban ezt írta: “semmi haszonnal nem jár a könyvek tanulmányozása”, hiszen nem hozta meg azt a változást az emberek gondolkodásmódjában, amelyet vártak tőle. Leibniz amiatt is aggódik, hogy az emberek visszahullhatnak a barbárságba: “... ehhez igen sokban járul hozzá az a rémes könyvtömeg, amely napról napra növekszik. Szinte meghaladhatatlanná lesz a zűrzavar; végtelenül sok szerző lévén, mindegyiküket az általános feledés réme fenyegeti...”5 Chateaubriand vélekedése is hasonló volt: “Régebben másképp fogták fel a történelmet, mint mi... Mentesültek e végtelen sok olvasmány alól, amely agyonterheli a képzeletet és a memóriát -, mert akkor még kevés dokumentumot tanulmányozhattak!”6
Az írásbeliség a nyelv hatalmát is kiteljesítette. Az egyedfejlődés során a nyelvvel együtt azonban az egyén egy sajátos világnézetet is elsajátít. A való világot - illetve azt, amit egy közösség annak tart -, a világról alkotott képet is a nyelvi relativitás határozza meg: “ez a kép a világnak nyelvünkre vonatkoztatott képe”.7 Nem véletlenül az ábécés írásmódot használó közösségekben alakult ki a démokritoszi-epikuroszi atomisztikus világkép - a kínai képírás más filozófiai alapon áll: a taoista világszemlélet azt vallja, hogy a megfogható anyagi szubsztancia nem különíthető el.
A Gutenberg-galaxis sokáig egyeduralkodó médiuma a könyv volt. Hauser - miután kifejti, hogy McLuhan tézise a “médiumról mint üzenetről” alapvető tévedés, hiszen a “médium nyilvánvalóan az üzenet továbbítására szolgál, és sem nem azonos vele, sem nem része” annak - annyi engedményt tesz “a McLuhan-féle elméletnek”, hogy elismeri: egy történelmi korszakra jellemző az információközvetítés módja és eszköze, a médium, amely “nemcsak hordozója, de konstitutív eleme is az általa közvetített üzenetnek.”8 Kenneth Boulding még ezen is túlmegy, amikor azt mondja: “A társadalmi rendszereket nagyrészt azoknak a médiumoknak a természete strukturálja, amelyekben a kommunikációk zajlanak, nem pedig ezeknek a kommunikációknak a tartalma.”9 Ha ebben van is némi túlzás, a médiumok meghatározó jelentősége semmiképpen sem vitatható.
McLuhan már idézett művében a Gutenberg-galaxis végét is megjósolja. Nagy vihart kavart ezzel a megállapításával, de a könyve megjelenése óta eltelt 30 esztendő őt igazolta. Azóta már nemcsak a könyv, de egyenesen az írásbeliség, sőt a nyelv hanyatlásáról, válságáról is beszélnek. Szociológiai felmérések, pszichológiai vizsgálatok tényekkel támasztják alá az elektronikus, poszttipográfiai ember kialakulását, aki sokkal több időt tölt már az elektronikus, mint a nyomtatott médiumok társaságában. Az információszerzés legfontosabb eszköze a televízió lett, ezzel megszűnt az írás abszolút vezető szerepe. A vizuális élmény elképesztő mértékben árasztja el a világot: a korábbi misztikus és művészi ábrázolások szintjéről a köznapi információ szintjére lépett. Világméretű képi szimbólumrendszerek alakultak ki, amelyeknek értelmezése sokkal gyorsabb és könnyebb, mint az egy konkrét nyelvhez kötött, szöveges közleményeké. Ezek a vizuális kommunikációs rendszerek azt használják ki, hogy a képi közlésforma, a látás nyelve az egyik leghatékonyabb eszköz az ember és a tudás közti harmonikus egység létrehozására. A vizuális nyelv minden más kommunikációs eszköznél jobban közvetíti a tudást, a kép dinamizmusa életre kelti a statikus verbális fogalmakat. A vizuális közlés befogadása - amely a külső anyagi erők és az ember belső erőinek kölcsönhatására épül - alkotó integrációs tevékenységet igényel a nézőtől. Az optikai erőtérben a vizuális vonzás erői: a pont, a vonal, a sík stb. hatnak, de külső erő maga a fényenergia is, amely lehetővé teszi a látást. Az ember vizuálisan is érzékeli a tér-idő-történéseket. A gondolkodáshoz hasonlóan az érzékszervek felfogóképessége is fejlődik, illetve tudatosan nagymértékben fejleszthető. A vizuális ábrázolás egyetemes és nemzetközi érvényű jelrendszerrel dolgozik, amely az érzéki ingerek és a külvilág látható struktúrája közötti megegyezésre épül - írja Kepes György A látás nyelve című könyvében.10 A verbális, illetőleg képi elemekből álló jelrendszerek közmegegyezésen, konvención alapulnak. De ismerjük-e, értjük-e, milyen rendező elvek mentén, milyen fiziológiai folyamatok indukálásával fejti ki hatását a technika teremtette új, komplex vizuális környezet?
*
Az információhordozó médiumok változásával együtt egy másik, legalább ilyen jelentőségű folyamat is megkezdődött. Az információ tömegtermékké vált, kialakult a modern tömegtájékoztatás, a mass media, amely minden eddiginél jobban összefonódott a hatalmi érdekekkel. 1976-ban az Unesco létrehozott egy Kommunikációs Problémákat Vizsgáló Nemzetközi Bizottságot, amely 1980-ban publikálta kutatási eredményét. A MacBride jelentés megállapítása azóta szinte közhellyé vált: “... a tömegtájékoztatási eszközök... nemcsak visszatükrözni, hanem formálni is tudják a véleményeket, és a szemléletalakításban is szerepet játszanak.” A tájékoztató eszközök iparosodott jellegűvé váltak, amelyeknek végső célja ugyanúgy a fogyasztás növekedése, mint más termelő ágazatoké. Ahol az információ felülről lefelé áramlik, ott az információs eszközök könnyen a hatalom “szócsövévé válnak az önálló gondolkodás és a kritikus ítéletalkotás rovására.”11
A tömegtájékoztatás sem tehetett volna szert azonban ilyen mérvű befolyásra, ha a technológiai fejlődés nem biztosítja a telekommunikációs rendszerek világméretű elterjedését. Még ma is óriási különbségek vannak az egyes földrészek és tájegységek kommunikációs infrastruktúrájában, de a műholdas tévéadások vételéhez szükséges berendezések egyedi beszerzése adott esetben megoldható, így fogyaszthatja ugyanazt a tömegkommunikációs terméket a kanadai nagyvárosi diplomás és a dél-afrikai analfabéta munkanélküli is. A szakemberek számára érdekes kérdés, hogy vajon tényleg ugyanazt látják-e?
A tömegkommunikáció legnagyobb hatalma nem a közönség nagyságából adódik - bár ez a szám időnként félelmetes (az iraki háborút több százmillióan nézték “egyenes adásban”). “A tömegközlési eszközök jelentősége... abban rejlik, hogy olyan közleményeket képesek tömegesen termelni, amelyek tömegközönséget hoznak létre...” írja George Gerbner, majd így folytatja: “A modern társadalmi kohézió egyik fő eszköze ez a “közönségcsinálás”... Ezeket a közönségeket az állandó publikáció hozza létre... A publikáció tehát a közösségi tudat alapja...” Hatalma is ebben rejlik: az a döntés, hogy a publikumhoz milyen közlések jutnak el, egy meglehetősen szűk társadalmi csoport kezében van, amely befolyását éppen annak köszönheti, hogy több információval rendelkezik, mint amennyit “tömegfogyasztásra” közzétesz.12
A fent vázolt jelenségek nemcsak a tömeg-, de a tudományos kommunikáció terén is mutatkoznak. A publikáció egyes tudományterületeken a szakmai tevékenység minőségi fokmérőjévé vált; megfellebbezhetetlen mérőszámokra, hivatkozáselemzésekre lehet karriert és egzisztenciát építeni. Akinek ez sikerül, az élvezheti a láthatatlan kollégiumok és a szürke irodalom nyújtotta előnyöket -, akinek nem, az élete végéig behozhatatlan hátrányba kerül.
Talán észre sem vesszük, hogy a tudományos kommunikáció terén ugyanúgy a piaci törvények kényszerítő ereje hat, mint más, piacorientált területen. Ezt nemcsak a reklámoktól való egyre erősebb függőség bizonyítja: ugyanez a tendencia érvényesül a szabványosított közlésmódok, a szövegszerkesztő programok diktálta sterilizált közlemények számának gyorsütemű terjedésével. A fogyasztói magatartásminták magától értetődően nemcsak a magánszférában hódítanak: a hivatali munkaeszközök vásárlásától a könyvtári előfizetésekig számtalan helyen tapasztalhatók presztízs-motivációk is.
A big business: a személyi számítógépek forgalmazásában lévő üzleti érdekek és az erősödő polgári demokráciák - zászlajukon az emberi szabadságjogokkal - nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a “kiválasztottak informatikája”13 lassan ne csak a keveseké legyen: előbb a közintézmények, majd a lakások falai közé kerülve, mintegy domesztikálódva egyre szélesebb társadalmi rétegek szolgálatába álljon.
A piaci versenynek a felhasználói oldalról feltétlen előnye annak a rugalmas, sokoldalú, naprakész tájékoztatási apparátusnak a kiépülése, amelyen belül az egyes szolgáltatók arra kényszerülnek, hogy versenyezzenek a felhasználók kegyeiért. Úgy látszik, a könyvtárak egyelőre még állják a sarat, de a hivatásos információközvetítő cégek feltűnésével ezt a szférát is elérte a nagy kihívás: kérdés, kik tudnak megmaradni az információs piacon, a régi intézmények meg tudják-e tartani társadalmi pozícióikat?
*
Jó reményünk van rá, hogy a könyvtárak az új technikai/technológiai eszközök és módszerek alkalmazásával többé-kevésbé lépést tudnak tartani az információ-robbanásnak szívesen nevezett túltermelési válsággal. A könyvtárak az egyre több dokumentum gyűjtésével, feldolgozásával és tárolásával nehezen ugyan, de megbirkóznak, bár a könyvtári munkafolyamatokban alkalmazott módszerek lényege változatlan. A katalógustételek készítése, a leírások betű- vagy szakrendbe sorolása, a kötetek raktározása gyakorlatilag a XIX. század felfogása szerint folyik - a számítógépes feldolgozás nyújtotta lehetőségeket főleg a kézzel végzett műveletek automatizálására használják. Az olvasónak egy ún. automatizált könyvtárban ma annyi könnyebbség jut, hogy nem kell katalógusfiókokban böngésznie, a számítógép segítségével talán valamivel gyorsabban tud rátalálni a keresett tételre, és ha jól szervezett a könyvtár, akkor még kérőlapot sem kell kitöltenie - elég, ha a kölcsönözni kívánt tételhez a megfelelő mezőbe odaírja a saját azonosító számát, és rövidebb-hosszabb várakozás után megkapja a kért művet. Ha ugyan megkapja...
Ha önkritikusan szemléljük saját könyvtári-tájékoztatási tevékenységünket, meg kell állapítanunk, hogy az információkeresés és a dokumentum-kölcsönzés filozófiája az évszázadok során mit sem változott: az olvasónak egy mai számítógépes rendszerben ugyanúgy le kell fordítania gondolatait, elképzeléseit a rendszer információkereső nyelvére ahhoz, hogy hozzájusson egy konkrét téma irodalmához, és ugyanúgy meglehetős pontossággal kell ismernie a bibliográfiai adatokat ahhoz, hogy megkapjon egy adott dokumentumot - mint egy hagyományos könyvtárban. A mai korszerű, számítógéppel feldolgozott gyűjteményekben is az olvasónak kell maximálisan alkalmazkodnia a könyvtár szervezeti, gyűjteményszervezési, feldolgozási, kölcsönzési stb. rendjéhez, és egyre gyakrabban kell kényszerűen tudomásul vennie, hogy a nagy nehezen megtalált dokumentumok kölcsönzését a könyvtár - a megfellebbezhetetlen állományvédelmi okokra hivatkozva - megtagadja.
A könyvtárakban ma még maradéktalanul érvényesülő dokumentumközpontú szemlélet ellenében hatnak az információs piacon újabban jelentkező terjesztő (broker) cégek, amelyek a bibliográfiai adatok mellett egyre gyakrabban teljes szövegű (full-text) adatbázisokat is szolgáltatnak anélkül, hogy az eredeti dokumentumokkal bajlódnának. A teljes szövegű információkereső eljárás a felhasználó szempontjából minőségi változást jelent: itt már nem kell ismernie a bibliográfiai adatokat és/vagy az osztályozó/indexelő rendszert ahhoz, hogy rátaláljon az őt érdeklő irodalomra. A teljes szövegű adatbázisok széleskörű elterjedése is hozzájárul ahhoz, hogy ki lehessen védeni a Bradford által leírt szóródásból adódó információveszteséget.
*
Az írni-olvasni tudás kiváltságos helyzetet biztosító korszakában természetes módon tartoztak a társadalmi elithez a szent könyvek őrei, akik az írásbeliség hanyatlásának törvényszerű velejárójaként szorulnak ma háttérbe. Az új kommunikációs eszközök elterjedése új kulturális rétegződés kialakulásához vezet: e folyamatban magától értetődően lesznek az új elit részesei mindazok, akiknek tudása az új médiumokhoz kapcsolódik. A könyvtári-tájékoztatási területen az új médium ma a számítógép, amely nemcsak mennyiségi gyarapodást hozott, de új minőséget is teremtett a maga sajátos tudásanyagával.
Minőségi változást jelent azonban az addigi kontinuus történeti szemlélet helyébe lépő adatok diszkontinuitása is, amely jelenség pontosan illeszkedik a tudományok specializálódásának folyamatához. A tudomány fejlődését és vele együtt a kutatók létszámának, illetve a tudományos információk számának növekedését logisztikus függvénnyel szokás jellemezni. Jean-Pierre Guéno szavaival a gyűjtemények hatványozott mértéket öltő gyarapodása, az akkumuláció, “amelynek következtében könyvtári állományaink észrevétlenül egy rendezett küllemű, de kiaknázatlan ugarrá változnak”, egyre elviselhetetlenebb terhet ró a könyvtárakra, különösképpen pedig a nemzeti impresszum teljességének gyűjtésével megbízott nemzeti könyvtárakra. “A logorrheában szenvedő új kommunikációs műfajok óriási mennyiségben termelik a kihasználatlanul maradó nemzeti örökséget...” - mondja Guéno, pedig a “hagyományos” könyvek számának növekedésével is elegendő feladat lenne lépést tartani: az Unesco adatai szerint ma egy év alatt annyi kötet lát napvilágot, mint az egész XVIII. század folyamán. Csoda-e, ha a könyvtárak még a dokumentumok leírásával is alig birkóznak meg?14 A hagyományos, nyomtatott információhordozók mai válságos helyzetét Fülöp Géza két okra vezeti vissza. A belső ok a fentebb már említett óriási mennyiségi növekedés, amely túltermelési válságot idézett elő, külső oknak pedig Fülöp az audiovizuális kommunikációs eszközök megjelenését tekinti.15
*
Az írás-olvasás társadalmi elértéktelenedésével párhuzamosan a vizuális kultúra előtérbe kerülése is a Gutenberg-galaxis végét jelzi. E világszerte tapasztalható jelenség egyik oka: amíg az írásbeliség erősen nyelvhez kötött, addig a képi ábrázolás gyakorlatilag független a nyelvi adottságoktól. Kepes György szerint ehhez hozzájárul még az is, hogy “tényeket és eszméket nagyobb mértékben és mélyebbre hatolva tud közvetíteni a vizuális nyelv, mint más kommunikációs eszközök... Az anyagi világ és a társadalmi folyamatok új értelmezését azért képes ábrázolni, mert a korunk minden haladó természettudományos fogalmát jellemző dinamikus kölcsönviszonyok és áthatások egyúttal a mai vizuális kommunikációs eszközök ... lényegi kifejező elemei is.” Ahhoz azonban, hogy ennek az új képi világnak ne csak “egydimenziós”, passzív fogyasztói legyünk, hanem alkotó részvevői is, “ahhoz, hogy életünket olyanná tegyük, amit érdemes végigélni, új irányba kell indulnunk... A cél egy új, vitális szerkezeti rend, a társadalom új formája...”16 Lussato számítógép-galaxisnak, Lancaster papír- és könyvnélküli, Masuda információs társadalomnak nevezte az előttünk álló új korszakot, “amely az információ köré szerveződve fejlődik és növekedik, és a bőséges anyagi fogyasztás helyett az emberi intellektuális kreativitás általános virágzó állapotát teremti meg”.17
Hogy a számítógépekre épülő Computopiá-ból mennyi lesz a valóság, és mennyi az utópia - még nem tudhatni, de az elképzelések valósággá válása azon is múlik, milyen fölkészültséggel várjuk a posztalfabetikus korszakot, mennyire tudunk szembenézni az újabb kihívással.
*
A könyvtárak számára az újabb kihívást nemcsak a hagyományos dokumentumok túltermelése jelenti. A növekvő dokumentumáradat könyvtári kezelése is óriási feladat, de ezek feldolgozási elvei legalább egybevágnak a klasszikus könyvtárosság filozófiájával: egy adott dokumentumot (mégpedig lehetőleg a kézben lévő fizikai entitást) írnak le a bibliográfiai szabványok dokumentumtípusonként kidolgozott szabályai alapján. E szabványok segítségével még az ún. audiovizuális dokumentumokat - például egy videokazettát vagy egy hanglemezt - is korrektül be lehet illeszteni a katalógusba, de mit lehet kezdeni ezekkel a szabványokkal, ha egy multimédia adatbázist vagy egy gyakran felújított, faktografikus adatokat online szolgáltató adatbázist akarunk az utókor számára egy adott állapotában megőrizni? Új szabványok lesznek, amelyek nem a dokumentumot, hanem más egységeket jelölnek ki a leírás alapjául? Hogyan lesznek ezek a nemzeti impresszum részévé? Mikor, milyen formában, melyik állapotukat őrizzük meg az utókor számára, mint a nemzet szellemi kincsének alkotóelemeit?
A fentiekkel kapcsolatosan nagyon sok kérdés tolul fel és marad - legalábbis egyelőre - megválaszolatlanul. Én sem tudom megígérni, Tisztelt Olvasó, hogy válaszolok minderre. Hiszen még arra a látszólag egyszerű kérdésre sem találtam igazán megnyugtató választ, hogy mi az információ. De ha a könyvtárosképzés kötelező irodalmaként számon tartott könyvek az információ “viszonylag pontos értelmezését” is “reménytelen feladat”-nak tartják, definíció helyett pedig “elmosódó határú foltokat” ígérnek18, majd biztosítanak afelől, hogy “még mindig nagy a zűrzavar az információ körül”, mert még magát “a fogalmat sem sikerült egyértelműen meghatározni”, mind azt “bizonyítja, milyen bonyolult, nehezen megfogható jelenséggel van dolgunk”19 - ez egyben talán engem is fölment azon kötelezettség alól, hogy egyértelmű, világos meghatározásokat adjak az információról, azon belül is a képi információról.
Megpróbálom ismertetni a fogalom egy-két aspektusát, főként azzal a céllal, hogy betekintést nyerjünk más szakterületek gondolatvilágába, és felhívjam a figyelmet arra, hogy az elemi szintű faktografikus információkat kizárólag alfanumerikus adatoknak tekinteni ma már túlhaladott álláspont. Fő célom mégis az, hogy segítsem a könyvtári szakterületen tevékenykedők eligazodását néhány konkrét adalékkal; ha találkoznak az egyre divatosabb új szakkifejezésekkel, a CD-ROM-mal vagy a multimédiával, nagyjából el tudják helyezni eddigi ismereteik között, és próbáljanak megbarátkozni velük, hiszen a közeljövőben együtt kell élnünk és bánni kell tudnunk ezekkel az új eszközökkel is.
|
