2.1 A látható kép
“Korunk vizuális kor” - ezzel az axiomatikus megállapítással kezdi Ernst Gombrich fenti című tanulmányát, majd így folytatja: “... olyan történeti korszak kezdetén vagyunk, amelyben a kép átveszi az írott szó helyét.” Ez a megfigyelése egybeesik McLuhan jóslatával a Gutenberg-galaxis végéről - nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a két mű időben igen közel jelent meg egymáshoz. De Gombrich tovább kérdez: “...mit tud jobban, és mit tud kevésbé a kép, mint a beszéd vagy az írott nyelv?” Majd indokolja a válaszadás fontosságát: “Erre a kérdésre - jelentőségéhez képest - elkeserítően kevés figyelmet szentelnek.” 84
Mit jelent tulajdonképpen a vizuális? Miért teszünk különbséget írás és kép között, hiszen mindkettőt a szemünkkel érzékeljük? Mi is az a kép, mitől válik azzá, és meddig az?
Az érzékelés alapján megkülönböztethetünk látott (vizuális), hallott (auditív), tapintott (taktilis) érzeteket, illetve gyakran ezek valamilyen kombinációját. Eddig a dolog nagyon egyszerű, de amint az egyes jelenségeket eszerint kell(ene) tipizálni, kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű. Az írást például nem szoktuk a vizuális kategóriába sorolni, holott a betűket is a szemünkkel érzékeljük. Ha az írást jellemezzük, inkább a verbális címkével illetjük, gyakran (helytelenül) szembeállítva a vizuális közeggel. Rögtön látszik az ellentmondás, ha nem az általunk megszokott betűírásra, hanem például a hieroglif írásra gondolunk: az egyiptomi hieroglifák a mi számunkra sokkal inkább a vizuális, mint a verbális kategóriába tartoznak.
“Mi az írás? Nyelvileg kifejezett gondolatok maradandó rögzítésére szolgáló, kisebb-nagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere.”85 Ehhez viszont tisztáznunk kell, mi a nyelv: “...olyan történetileg kialakult verbális jelrendszer, mely a megismerés folyamatában a gondolatok megformálását, valamint a gondolatok és a velük kapcsolatos érzelmi, esztétikai, akarati élmények közlését (kommunikálását) szolgálja.” A nyelv viszont “nem egyszerűen a jelrendszerek egyik típusa, hanem maga az alapvető, elsődleges jelrendszer”, amely egyben tevékenységforma is.86 Ha a nyelv, mint verbális jelek rendszere, elsődleges-nek minősíttetett, akkor kell lennie egy másodlagos-nak is. Ez a felfogás a másodlagos jelrendszerekbe a származékos jeleket sorolja, a természettudományok mesterséges jeleitől a művészi kifejezésformákig.
Érdemes felfigyelni Kelemen előző bekezdésben idézett megfogalmazásában arra, hogy a nyelvnek mint jelrendszernek a meghatározásában fontosnak tartja a “verbális” jelzőt. Ugyanakkor tanulságos felhívni a figyelmet arra is, mennyire egyoldalúak azok a definíciók, amelyek a nyelvet csak és kizárólag a beszéd és az írás eszközének tekintik. Ha ez utóbbira példaként elemezzük az 1989-ben kiadott Akadémiai kislexikon szócikkét, talán más következtetésre is juthatunk, mint a lexikon szerkesztősége. Az eredeti szócikk: a Nyelv... a gondolatközlést megvalósító beszéd (és írás) legfőbb eszköze, olyan sajátos jelrendszer, amely az emberi társadalomban alakult ki az emberek közötti érintkezés során. Anyaga a tagolt emberi hang; meghatározott szabályok szerint kapcsolódó nyelvi kifejezőeszközök alkotják.87
Az első megállapítás: a nyelv az emberek közti érintkezés során alakult ki. Az emberek közti érintkezés, a kommunikáció viszont nemcsak a beszéd révén zajlik - sőt, a gondolatközlést sem csak a beszéd valósítja meg. Emiatt a leegyszerűsítés miatt arra a következtetésre juthatnánk, mintha képi, zenei vagy más eszközökkel nem lehetne gondolatokat közölni. Ha azt elfogadjuk, hogy a nyelv egy sajátos jelrendszer, az emberi társadalom terméke, az emberek közötti kommunikáció és gondolatközlés legfőbb eszköze, akkor ennek megfelelően a szócikk második felét ki is bővíthetjük: a nyelvet meghatározott szabályok szerint szerveződő kifejezőeszközök alkotják, amelyek a beszélt nyelvnél a beszédhangokból, a vizuális nyelvnél a képi összetevőkből, az írott nyelvnél az írásjegyekből, a zenei nyelvnél a zenei hangokból áll. Ebbe a rendszerbe természetesen a többi társadalmi kommunikációs folyamatot is beilleszthetjük, mint például a testbeszédet és minden más, az emberek között a gondolatokat közvetítő jelrendszert.
Horányi Özséb már 1975-ben publikált egy kísérletet Adalékok a vizuális szöveg elméletéhez címmel. Mint tanulmányában kifejti, semmi sem indokolja, hogy az eredendően ugyan nyelvészeti fogalom, a szöveg elemzését csakis “nyelvi anyagon, illetve az irodalomra korlátozva végezzük”. A szemiotika oldaláról nézve a legelemibb, legkisebb elem is vizsgálható szövegként, a kódtól a szöveget egyedül a bennük lévő rendszer érvényessége különbözteti meg, Amíg a kód a jelölő egy meghatározott szerveződési szintjén érvényes rendszer, és a szövegek egész csoportjára (osztályára) érvényes, addig a szöveg rendszere egyedi, tehát csak partikulárisan érvényes - írja Horányi. Ha ez igaz, akkor viszont nemcsak vizuális nyelvről, de vizuális szövegről is indokolt beszélni. Korábban azt tartották, a nyelvi szöveg lineáris, tehát dekódolásnál szegmentumonként előrehaladva, fokozatosan kapjuk meg a jelentést, de ezt az állítást a transzformációs nyelvészet már megcáfolta. A vizuális jelölő rendszerek viszont természetükből adódóan nem-lineáris jellegűek.88
Gombrich a bevezetőben idézett kérdéseire úgy próbál választ kapni, hogy összeveti a beszéd és a kép funkcióját. Ehhez Bühler felosztását veszi át a nyelvi funkciókról: kifejezés (szimptóma), felhívás (jelzés vagy szignál), leírás (szimbólum) - majd rámutat, hogy milyen fontos a szimptóma és a szignál: vagyis az érzelem kifejezésének, illetve kiváltásának a megkülönböztetése. A beszédnek a tónusa lehet egyrészről dühös vagy jókedvű (ekkor szimptomatikus), másrészről viszont a célja is lehet a düh vagy a jókedv kiváltása. Természetesen az is előfordulhat, hogy e két funkció egybeesik. Ha a vizuális üzenetet a nyelvi felosztás szerint vizsgáljuk, elsőként föltehetjük a kérdést: vajon egy kép a fent vázolt három funkció közül melyiket képes betölteni? A kép a felhívó szerepet nagyszerűen, a kifejezőt problematikusan, a leírót pedig egyáltalán nem tudja ellátni. Mint ahogy a szóról képre való fordítás is lehetetlen, ugyanúgy nem adható vissza egy képben egy állítás. Gombrich egy példával is illusztrálja ezt: ahelyett az egyszerű mondat helyett, hogy “a macska a szőnyegen ül”, hiába rajzolunk le egy szőnyegen ülő macskát, ez akár azt is jelentheti: “a szőnyegen nincs elefánt”, vagy: “a macska éhes”. A vizuális közeg a nyelvnél kevésbé absztrakt, viszont érzelemkiváltó ereje nagyobb. Ezt az erőt már az ókorban fölismerték: bizonyíték rá az előző fejezet élén Horatius mottóként idézett Episztolá-ja. Később a keresztény egyház számára nagy dilemmát jelentett, hogy a bálványimádástól való féltében miként viszonyuljon a vallásos jelenetek képi ábrázolásához. Végül Nagy Szent Gergely pápa így oldotta meg a kétségeket: “a képek ugyanazt jelentik az olvasni nem tudók számára, amit a betűk az olvasni tudók számára”.89 Más részről viszont az is igaz, hogy aki nincs birtokában annak a tudásnak, amelynek ismerete elengedhetetlenül szükséges a vallásos képek értelmezéséhez, ahhoz éppen a kép mondanivalója, üzenete nem jut el.
Soren Kjorup egész tanulmányt szentelt Gombrich azon kijelentésének elemzésére, miszerint egy képre sohasem lehet azt mondani, hogy állítás. Kiindulásul J.L. Austin terminusát veszi kölcsön, aki egy állítás szavakkal, szó-láncokkal megtételének aktusát illokúciós aktus végrehajtásának nevezte. Lehetetlen a párhuzamot nem észrevenni egy állítás szavakkal vagy képpel való megtétele között - ugyanúgy megteszünk valamit a képpel is, csak éppen nem verbálisat, hanem képit.90 Kérdés, milyen illokúciós aktust hajtunk végre képekkel? Vagy talán olyan is van, amelyet csakis képekkel tudunk megtenni? Kjorup rögtön válaszol is rá: metaforikus értelemben ugyan szavakkal is illusztrálhatunk valamit, de az illusztrálás aktusát csakis képekkel hajthatjuk végre.
Igen érdekes Kjorup azon fejtegetése, amikor a verbális nyelv, illetve a képek által végrehajtott illokúciós aktusok közötti alapvető eltérést elemzi. Egy szóbeli közlés elhangzásakor ugyanabban a közegben lehet kérdezni, majd válaszolni - tehát egyazon közegben folyik az illokúciós aktus. Ha viszont egy képi beszédaktus illokúciós értékével kapcsolatban merül föl kérdés, ezt már vizuális környezetben nem, csakis verbális közegben tudjuk kifejezni. Azt, hogy vannak olyan illokúciós aktusok, amelyeket nem tudunk képekkel végrehajtani, Kjorup nem tartja elegendő bizonyítéknak arra, hogy ezeket nem is lehet megtenni - ennek oka szerinte inkább empirikus, mintsem logikai. Az a tény, hogy bizonyos illokúciós aktusokat nem képekkel, hanem verbális szövegekkel folytatunk, nem abból adódik, hogy a képek eleve alkalmatlanok lennének erre a funkcióra, hanem csak azt, hogy ezek végrehajtására nincsenek szabályok. Lehet, hogy a képek önmagukban nem állítások, de alkalmasak az állítások hordozására. Éppen ezen kérdések tisztázására tartja Kjorup szükségesnek a képi nyelvek filozófiájának kidolgozását, mely megteremtené az alapot a képi beszédaktusok tanulmányozására, rendszerezésére.
Egy kép megértését három változó: a kód, a kontextus és a felirat biztosíthatja. Ha egy képen van felirat, ez önmagában fölöslegessé teheti a másik kettő meglétét, de vannak olyan esetek is, amikor a kontextus (az összefüggés) önmagában is biztosítja a képben foglalt üzenet értelmezését. Vegyünk két példát: egy absztrakt kép alatt ezt a feliratot olvashatjuk: Madonna a kisdeddel. Abban, hogy a képen Mária van a gyermek Jézussal, még akkor sem kételkedünk, ha nem látjuk őket, vagyis nem tudjuk dekódolni a kép üzenetét. Ha viszont egy ismeretlen országban egy utcasarkon egy kerek piros táblát látunk, középütt vízszintes fehér csíkkal, akkor is tudjuk, hogy egyirányú utcához érkeztünk, ahová ebből az irányból behajtani tilos, ha nem beszéljük az ország nyelvét. Az első esetben a felirat önmagában értelmezi a képet, míg az utóbbiban a kontextus, tehát a közúti jelzőtáblák nemzetközileg egységes rendszere és az utcasarkon való elhelyezés között lévő összefüggés biztosítja a kép értelmezését. (Ugyanez a tábla például egy szoba falán már valami egészen más jelentést hordoz.)
Ez utóbbi példával érdekes területhez érkeztünk. Az útjelző tábla egy sajátságos jel, amely kizárólagos üzenetet hordoz, mégpedig egy adott szituációban. Mindaz megtestesül benne, ami jellemző a mai, XX. század végi civilizációra: a színeknek tulajdonított szerep (ti. hogy a vörös a veszély jele) mellett az a közmegegyezés, hogy elegendő egy ilyen tábla felszerelése ahhoz, hogy az autós más irányba induljon, továbbá az a feltételezés, hogy csak az vezet autót, aki ismeri a közlekedési jelzőtáblák közvetítette üzeneteket stb. Könnyen belátható azonban, hogy ezeket a jelzéseket csak akkor tudjuk értelmezni, ha tanulási folyamattal elsajátítjuk a jelentésüket.
Azt a jelrendszert, amelynek megértéséhez valamilyen konvencióra van szükség, szimbolikusnak, amely viszont a természetes hasonlóságra épül, azt analogikusnak is nevezik. Az analógiára épülő jelrendszereknél is fontosabb lehet esetenként a megkülönböztetés könnyedsége, mint a reprodukció hűsége. Gombrich ezt szelektív kódnak nevezi, amely éppen azzal a céllal kódolja át a valóságos látványt, hogy a befogadó számára könnyebbé tegye a megértést. Példának Leonardo da Vinci anatómiai rajzait hozza fel, amelyek inkább funkcionális modellek az emberi test működéséről, mintsem valósághű ábrák. Ettől a szelektív reprezentációtól már nincs messze a térképekről jól ismert diagrammatikus leképezés, amely különös jelentőségű a kommunikációs folyamatokban. A térképek értelmezéséhez a szabványosított kódrendszer mellett a feliratra is szükség van: meg kell adni azt a léptéket, amely a valósághoz való viszonyt (pl. méretarányt) fejezi ki, valamint az egyes képi elemekhez (pl. vonalakhoz, színekhez) rendelt értékeket, amelyek segítségével értelmezni lehet a térképen ábrázoltakat. A térképektől újabb lépés az absztrakció felé a grafikon és a diagram, amely vizuális eszközökkel eredetileg más jellegű összefüggéseket ábrázol (pl. nagyságrendi viszonyokat, tér- vagy időbeli kapcsolatokat stb.).91
A képi ábrázolás egy sajátságos csoportját alkotják a piktogramok, azok az egyszerű ábrák, amelyek a valóságból egyetlen alaki tulajdonságot (többnyire a kontúrt) használják fel a hasonlóság felidézésére.92 Ezt a leegyszerűsített ábrázolást gyakran közkeletű szimbólummal is párosítják, innen tudható például, ha egy vízszintes fehér hasáb egyik végénél egy függőleges hullámvonalat látunk, akkor az a “Dohányzásra kijelölt hely”-et jelenti, míg ugyanez az ábra a tiltás szimbólumát jelentő piros vonallal ferdén át van húzva, akkor a jelentése éppen az ellenkezője: “Dohányozni tilos!”
A piktogramokat - kissé önkényesen - tovább már nem bontható, elemi szintű képeknek is felfoghatjuk. Ha a nyelvi elemekkel keresünk hasonlóságot, akkor a piktogram a lexéma szintje lehetne. Lefelé haladva ezen a skálán, a grafikai szimbólumok (pl. a nyíl) a morfémáknak, és a képi ábrázolás elemei (pl. a pont vagy a vonal) a fonémáknak lennének megfeleltethetők.
A piktogramoknak az információ szemantikai értékét tekintve is különös jelentőséget tulajdonítunk - erről majd bővebben a 3.11 fejezetben lesz szó.
De térjünk vissza a képekhez, mert még sok érdekesség mondható el róluk: “A képek kettős életet élnek” - a rajz, a festmény, a fotográfia önmagában véve is egy tárgy, elsősorban mégsem egy darab papírnak, vászonnak stb. tekintjük, hanem inkább az ábrázolt entitás alapján kezeljük őket. “A képek paradox tárgyak”, hiszen egy objektum nem lehet egyszerre két- és háromdimenziós: nem lehet egyidejűleg a síkban és a térben is. Annak ellenére, hogy a fizikai kép sík felületű és van saját nagysága, adott esetben mégis háromdimenziósnak látszik, gyakran az ábrázolt tárgyak viszonylagos nagyságát is tükrözi. “A képek lehetetlen tárgyak” - valóságnak tüntetik föl a nem jelenlévőt.93
A fotók és reprodukciók tömegessé válása pozitív és negatív irányban egyaránt nagymértékben befolyásolta a civilizált társadalmak életét. Sok vita folyik arról, milyen hatással van életünkre a sokszorosítás, a vizuális dömping. Roland Barthes szellemes megállapítása szerint “Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen...”94 Lewis Mumford előbb a kérdést fogalmazza meg: “Mi lett a művészeti szimbólumok tizenötödik században kezdődő tömegtermelésének a következménye?” Válaszában röviden felsorolja az ebből fakadó előnyöket, majd így folytatja: “Önmagunk és valóságos élményeink, valóságos környezetünk között ott hömpölyög a képek egyre emelkedő áradata, amelyet a legkülönfélébb források - a fényképezőgép és a nyomtatás, a film és a televízió - táplálnak. Régente a kép, a képi szimbólum ritka dolog volt, elég ritka ahhoz, hogy elmélyült koncentrációra tarthasson igényt. Mára azonban a valóságos élmény lett a ritka, és a kép mindennapossá vált.” Ennek következménye pedig: “A grafikai szimbólumok sokszorosítása a művészet hatásának csökkentésével jár... végül is a sokféle sokszorosító eljárás a szimbólum leértékelődését eredményezi...”95 H. Langer a nagyvárosi utcaképet vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy van egy bizonyos határ, amelyen felül hiába éri az embert számtalan vizuális inger, nem tudja őket felfogni. Egy vizsgálatot idéz, amelynek érdekes eredménye: az ember 1-2000 cselekvéssorozatból mindössze 80-at tud érzékelni, de ezek közül is csak 28-at képes tudatában regisztrálni. Ahogy Langer írja, a tudatos szint feletti vizuális ingerek szinte kioltják egymás hatását, és mintegy az “érzékelés peremére” kerülnek. Ezt a jelenséget egyenesen “vizuális inflációnak” nevezi.96 Balogh ezzel ellentétben nem a képi környezet inflálódásától, hanem az informatika devalválódásától tart. Szerinte a valóságos “vizuális tapasztalás elszegényedése miatt a közlések mind nehezebben felfoghatók” - hiába látszik a “roppant potenciájú gépi informatikai rendszer a vizualitás irányába” fejlődni. Az “érzéki megismerés rangja” éppen azért nem csökkenhet, mert valóságos élmények híján a képen (képernyőn) látottak nem léphetnek a tudatos megismerés szintjére.97
A szociológusok is foglalkoznak a vizuális környezettel. Szóhasználatukban képsűrűségnek nevezik azt a mérőszámot, amely egy adott időpontban egy adott területen jelzi a képek számát. Magától értetődően az emberi civilizációtól távol eső természeti tájakon ez az érték nulla/kmis lehet, a legnagyobb városok bevásárlóközpontjaiban viszont több tízezer is jut egy km2 2-re. Vizsgálták azt is, mennyi idő jut egy kép szemlélésére: a skála elején néhány másodperc értékkel az újságok, folyóiratok illusztrációi, a sor végén pedig a múzeumi műalkotások állnak: ez utóbbiakra átlagosan 2-3 perc jut nézőnként. Az egyes képtípusok topológiáját is föl lehet rajzolni - ebből kiderülhet, mely környezetre milyen típusú képek a jellemzőek; a hirdetések például kifejezetten urbánus jelenségek. Az érzékelés időmérlegét vizsgálva megállapítható, hogy nagy különbségek vannak az életkor, a társadalmi réteg (ezzel összefüggésben az iskolázottság) és a földrajzi környezet szempontjából.98
2.2 A sokarcú kép
Annyiszor hangoztatjuk, hogy mindenki másképpen látja ugyanazt a “világot” és benne a tárgyakat a korábban megszerzett ismeretei szűrőjén át, hogy előbb-utóbb fölvetődik a kérdés: miként létezik a világ és benne miként létezik a tárgy? Nelson Goodman így válaszol erre The Way the World Is (Ahogyan a világ létezik) című cikkében: a világ olyan sokféle módon van, amilyen sokféleképp igaz módon leírható, látható, leképezhető - ebből viszont az következik, hogy nincs semmi, amit a világ létezésmódjának nevezhetnénk.99 Ryle is hasonló álláspontot képvisel Dilemmas című művében: egy asztalt általában szilárd testnek tartanak, holott nem más, mint atomok hemzsegése, folytonos mozgása. Ezen dilemmák miatt többen azt javasolták: “úgy juthatnánk el a világ létezésmódjához, hogy az összes különféle módot konjugáljuk.”100 Ez a javaslat azonban nem veszi tekintetbe, hogy a konjunkció már maga is bizonyos módszer, amely csak meghatározott előfeltételek megléte mellett alkalmazható (nem lehet például egy képet és egy bekezdést konjunkcióval összekapcsolni). Így az összes konjunkció nem eredményezne mást, mint a világ létezésének egyik módját (de ha szigorúan logikai szempontból nézzük, az összes konjunkció zérust határoz meg!). Akkor mi az a világ, ami ilyen sokféleképpen létezik? Milyen módokon van a világ - más szavakkal: milyen módokon lehet a világot leírni, képezni - ha már egyszer világ-leírásokról és világ-képekről beszélünk? Az a tény viszont, hogy ezek a “leírások”, “képek” létrejönnek, még “nem implikálja azt, hogy van olyan egyedi dolog, amit leírunk, képezünk.” 101
A következő kérdés: milyen szemmel nézzük a világot? Már Gombrich felhívta a figyelmet arra a csapdára, amelybe oly gyakran beleesnek a kísérleti pszichológusok, amikor steril laboratóriumi körülmények között vizsgálják az érzékelés folyamatát, megfeledkezve arról, hogy “érintetlen” szem nincs. Ahogy Gombrich fogalmaz: az ember mindig “antikként”, “saját múltjától megszállottan” közelít saját tevékenységéhez. Az ember szeme nem magában álló, önálló eszközként funkcionál, hanem egy “szeszélyes organizmus engedelmes része”, és mint ilyen, szelektál, elemez, elutasít, szervez, osztályoz, szerkeszt. Goodman szerint az “érintetlen szem” és az “abszolút mértékben adott” állítás “gonosz cinkosai” egymásnak, hiszen a befogadás és az értelmezés egymástól elválaszthatatlan folyamat, egyik sem létezik a másik nélkül.102
A marxizmus egyik tétele szerint az emberek tudatvilága nem függetleníthető a léttől és az anyagi világtól. A megismerés és a tudat egyaránt a külvilágról kialakult képnek tekinthető. Az ezen a felfogáson alapuló tükrözéselmélet a következő Lenin idézettel illusztrálható: “a vörös fény érzete az éternek másodpercenként körülbelül 450 trilliónyi sebességű rezgését tükrözi vissza... Érzeteink objektív valóságot tükröznek vissza, vagyis azt, ami az emberiségtől és az emberi érzettől függetlenül létezik” Éppen a XX. század tudományos eredményei - a relativitáselmélet és a kvantumfizika - bizonyították be, hogy az érzetek csalnak, és igenis vannak elvileg nem érzékelhető, mégis létező részecskék. “Következésképpen az érzékeléshez hozzá kell járulnia a megértésnek és a megértésen alapuló ítéletnek mint az igazságot eldöntő kritériumnak”103 - állapítja meg Nyíri Tamás A filozófiai gondolkodás fejlődése című tanulmánykötetében.
Nemcsak a látás, hanem a megjelenítés (reprezentáció) is viszonylagos. Az ábrázolásmód legalább annyira függ a tapasztalattól, a gyakorlattól, az érdeklődéstől stb., mint a látásmód. Közelebbről vizsgálva a reprezentációt, Goodman rögtön felhívja a figyelmet arra, hogy a reprezentációt másoló-elméletként fölfogni eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Egy tárgy reprezentációjában nem “lemásolunk egy létrehozatalt vagy egy értelmezést, hanem előállítjuk azt”, ugyanis soha nem lehet egy valamit tulajdonságaitól teljesen megfosztva vagy tulajdonságainak teljességével reprezentálni. Bármely tárgy maximális mértékben hasonlít önmagához, de ritkán reprezentálja önmagát. A reprezentációtól eltérően a hasonlóság reflexív és szimmetrikus. Tehát: egy festmény reprezentálhatja a modellt, de ez fordítva nem lehetséges. A reprezentáció változatai a szimbolizáció és a referencia. Létezik nem-reprezentáció is, ezek a verbális és a nemképi jelek. A referálásnak nem szükséges feltétele, hogy a kép és referenciája hasonlítsanak egymáshoz: szinte bármi képviselhet bármit. Egy kép, amely reprezentál egy tárgyat, vagyis referál rá, denotálja azt. A denotáció a reprezentáció magja, és mint ilyen, független a hasonlóságtól. Egy kép denotálhatja egy adott osztály tagjait egyenként, de nem összességükben; például az értelmező szótárban egy meghatározást kísérő ábra gyakran ilyen reprezentáció: nem egyetlen valamit, nem e valamik osztályát kollektíven, hanem általában a valamiket ábrázolja, disztributív módon. A képe, reprezentál stb. látszatra kétargumentumú predikátumok, holott jobb lenne, ha fel nem bontható egyargumentumú predikátumnak vagy osztályterminusnak tekintenénk, mint a padot vagy a széket stb.104 Azt mondani, hogy egy kép ezt és ezt reprezentálja, “súlyosan többértelmű”, mert vonatkozhat arra is, amit a kép denotál, de arra is, milyen képről van szó. Tehát “férfit-reprezentáló-kép” helyett a “férfi-kép” a helyes. A képnek denotálnia kell egy férfit ahhoz, hogy reprezentálja azt, de nem kell denotálnia semmit sem ahhoz, hogy egy férfi-reprezentáció legyen. Létezik ún. zéró-denotáció is: ez a bizonytalan denotáció. A reprezentációk olyan képek, amelyek többé-kevésbé ugyanolyan módon működnek, mint a leírások. A tárgyakat különböző nyelvi, illetve képi címkékkel osztályozzuk. Egy képpel kapcsolatosan mindig két kérdést tehetünk föl: mit reprezentál (ír le), és milyen a reprezentáció (a leírás). Egy címke alkalmazásának legalább olyan gyakran eredménye egy osztályozás, mint amennyire rögzíti is ezt. Egy-egy címke kapcsolatba hozza a tárgyakat, és egyben meg is teremti a kapcsolódást további címké(k)hez. Egy reprezentáció vagy leírás kapcsolatot létesíthet, illetve jelölhet, tárgyakat elemezhet, sőt “megszervezheti a világot”. Az hogy egy kép vagy egy predikátum milyen tulajdonságokkal rendelkezik, attól függ, hogy ezeket a tulajdonságokat milyen predikátumok denotálják. Tehát: a kép nem denotálja például a szürke színt, hanem a kép van denotálva a “szürke” predikátum által.105
Goodman okfejtése érdekes, bár megállapításait többen vitatják. Az ő filozófiai kategóriái között is felbukkannak a számunkra szükséges fogalmak, mint képi reprezentáció, verbális és nemképi jelek - a továbbiakban tekintsük át röviden, mások mit mondanak ezekről a fogalmakról.
2.3 A jel tudománya
Az ember a legfontosabb jelhasználó élőlény, vagy C.W. Morris szellemes megfogalmazásában: “Az ember a legfőbb jelhasználó állat.” Morris szerint az emberi kultúra egésze jelekből, illetve e jelek használatából áll, vagy más oldalról: az emberi civilizáció léte jelektől és jelrendszerektől függ. Az emberi szellem működése elválaszthatatlan a jelek funkcionálásától; a társadalmi lét alapját olyan jelrendszerek adják, mint a beszéd, az írás, a vizuális jelrendszerek, a művészetek stb.106 A jelekkel, jelhasználattal, a jelölő rendszerekkel foglalkozik a szemiotika. Tekintve, hogy a szemiotika tudományelméleti besorolásáról a viták még nem dőltek el, fogadjuk el Horányi Özséb mértékletes megfogalmazását, mely szerint a szemiotika egy integráló jellegű, interdiszciplináris stúdium.107 Morris szerint viszont a szemiotika viszonya a többi tudományhoz kettős: részben önálló tudományként illeszkedik közéjük, részben pedig más tudományok eszközéül szolgál. Mint minden tudományág, a szemiotika felosztható elméleti, leíró és alkalmazott részre, illetve más megközelítésben: szintaxisra, szemantikára és pragmatikára.108
A szemiotika kialakulására igen sok tudományág - így a matematika, a filozófia, a logika, az általános nyelvészet stb. - hatással volt: a pszichológiából például sok, a világ tudati képére vonatkozó empirikus kutatási eredményt vett át. A kommunikációelmélet főleg a pragmatika kérdéskörén belül hozott hasznot a jelhasználatra, illetve a jel genezisére irányuló vizsgálatokkal. Az információelmélet ún. klasszikus, kvantitatív ága a mennyiségileg mérhető aspektusok elemzéséhez járult hozzá.
A szemiotika - bár alapjában véve a társadalomtudományokhoz sorolható - a természettudományok egzaktságára, objektív módszerek alkalmazására törekszik. A szemiotika (melynek neve a francia nyelvterületeken szemiológia) Európában erősen a nyelvészeti, Amerikában inkább a pragmatista szemlélethez kötődik. Alapvetően Saussure nyelvészeti fogalomkészletével dolgozik. Bár a szemiotika a behaviorizmus alapján áll, később szembekerült mind ezzel, mint a többi neopozitivista szemléletű irányzattal. Az a vita, amely a nyelvészet és a szemiotika egymáshoz való viszonyát lett volna hivatott eldönteni, sokáig tartott, de néhány évtizede mindkettő a teljesség igényével lépett fel. Ennek egyik látványos megnyilvánulása a nyelv abszolutizálása volt. Lévi-Strauss például az egész társadalmat a nyelv mintájára fogta föl, Barthes pedig az irodalmat éppen úgy, mint az étkezést, a kritikát vagy akár a divatot - nyelvi funkciónak tekintette. Barthes karteziánus mintára kijelentette: “Írok, tehát vagyok”, illetve: “Beszélek, tehát vagyok.”109 Vagy Wittgenstein megfogalmazásában: “Nyelvem határai világom határait jelentik.”110 Barthes azonban már látta a nyelv abszolutizálásának korlátait is (“nem mi beszélünk, hanem a nyelv”) - ezeken a korlátokon a generatív nyelvészet megteremtésével először Chomskynak sikerült túllépnie.
|
