AZ ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ
Népmeséinkben gyakran találkozunk olyan hőssel, aki jótette jutalmául képessé válik az állatok beszédének megértésére. Ez a motívum azt bizonyítja, hogy az ember fantáziáját réges-régóta - talán már az őskortól - izgatja, vajon mit közölnek egymással a csivitelő, nyávogó, égető, bőgő szárnyasok és négylábúak. Türelmes zoológusok, etológusok kitartó munkájának köszönhetően, ma már sokuknak a “nyelvét” megértjük.
Miről is beszélnek hát az állatok?
A természet az élőlények bonyolult, szövevényes kölcsönhatási rendszere, amelyet a különböző fajok közötti, főleg táplálkozási, s az azonos fajokon belüli lazább-szorosabb együttélési kapcsolatok jellemeznék. Mint minden kibernetikus rendszerben, a természet nagy rendszerében és számos alrendszerében - az állati környezetben - az információ a szervező erő; amely a kommunikációban, a kommunikáció által fejti ki hatását. Az állati kommunikáció tudománya a zooszemiotika (Th. A. Sebeok volt a “keresztapa” 1963-ban).
A különböző fajok együttélési kapcsolatai nagyon tág határok között változnak, a rovarok nagy létszámú, jól szervezett társadalmától a magányos ragadozóknak kizárólag a párosodás és ivadékgondozás időtartamára korlátozódó együttélésig. Természetes, hogy kommunikációs szokásaik is nagy változatosságot mutatnak.
Melyek az állati kommunikáció főbb funkciói?
A reproduktív fajfenntartás, a szaporodás megszervezése, “törvényeknek” megfelelő lebonyolítása a kommunikáció egyik legfontosabb és legáltalánosabb funkciója. (A magányosan élő állatfajok egyedei csak a párválasztás és ivadékgondozás időszakában “állnak szóba” egymással.) A párosodás periódusában általában a hímek játsszák a főszerepet (bár vannak fajok, főleg a rovarok között, amelyeknél a nőstény adja le a hívójeleket). Agresszívekké válnak, vetélytársaikkal folytatott kommunikációjuk arra irányul, hogy kihívják, elijesszék őket, ezért üzeneteiket harcias pózokká kódolják.
A megfelelő hangjelek és magatartásformák (felborzolt tollazat, támadó póz, fogcsikorgatás, szárnyverdesés stb.) legtöbbször elegendők a vetélytársak elriasztására, s ritkán kerül sor komoly harcra. Ám legtöbb esetben a harc sem végzetes kimenetelű. A vesztes pontosan megszabott mozdulatokkal hozza a győztes tudomására, hogy beismeri vereségét. Ez rendszerint abból áll, hogy valamely védtelen testrészét fordítja ellenfele felé. A “lovagias” állatok - a legtöbb emberrel ellentétben - nem élnek vissza a helyzettel, hanem békét hagynak a legyőzöttnek.
A nőstények megnyerésére hódító pózokat vesznek fel, változatosabbnál változatosabb násztáncot lejtenek, nászajándékkal kedveskednek. A nőstény, ha elfogadja az udvarlást, megfelelő jelzésekkel válaszol. A párválasztási kommunikációban a szövegkönyv nagyon pontosan elő van írva, a mozdulatok, szagok, színek szigorúan meghatározottak, az adott fajtára jellemzőek. Nagyon fontos ugyanis, hogy az egy fajtához tartozó állatok felismerjék egymást, meg tudják különböztetni egymást még a rokon fajok egyedeitől is, hogy elkerüljék a fajkeveredéssel járó hátrányokat. (Azoknál az állatoknál, amelyeknél a hím és a nőstény hasonlít egymáshoz, az is fontos, hogy a hím felismerje, vetélytársa került-e eléje, vagy párosodásra kész nőstény.)
Az ivadékgondozás periódusában - az olyan fajoknál, amelyeknek kicsinyei gondozásra szorulnak - fontos funkciót tölt be a kommunikáció a szülő-gyermek kapcsolatban. A madaraknál például a csőr tátogatása váltja ki a szülőből az etetési reflexet.
A fajfenntartással kapcsolatos kommunikációs funkció a vadászterület, territórium, revir kijelölése, határainak tiszteletben tartatása is. (Vannak állatok, amelyek csak a szaporodás idejére foglalnak területet.) Az énekesmadarak énekükkel - néha mozgásszekvenciákból álló vizuális jelekkel is -, a négylábúak szagjelzésekkel jelölik meg birodalmuk határait. A fajfennmaradás szempontjából fontos, hogy adott területen az egy fajhoz tartozó állatok száma ne haladja meg a terület eltartóképességét, mert a táplálékhiány a faj pusztulásához vezet.
Fontos funkciója az állati kommunikációnak a fajtársak felismerése, a kapcsolattartás, amit az emberi kommunikációban fatikus funkciónak nevezünk. A csoporttal, a társakkal a kapcsolatot hívójelek, vizuális jelek (a tollazat, a bőr sajátos színezete, mintázata), a fajra, az egyedre jellemző szagok biztosítják. Míg a társadalomban élő rovarok csak arra képesek, hogy a közös szagról kolóniájuk tagjait azonosítsák, a magasabb rendű állatok fajtájuk egyedeit is képesek azonosítani, s úgymond interperszonális kapcsolatokat is ki tudnak építeni. A madarak hangjukról ismerik fel egymást - a közös dallamot egyéni cifrázásokkal látják el -, az emlősök főleg specifikus szaganyagaikról.
A csoporton belüli kommunikáció teszi lehetővé a hatalmi pozíciók, a hierarchia kialakítását, a tagok szerepének kijelölését, a közös akciók - vadászat, zsákmányelosztás, védekezés - megszervezését.
A veszedelem “közhírré tétele” szintén nagyon fontos, “életbevágó” funkció. A jelzések általában egyszerűek, információban szegények és sokszor nem is fajspecifikusak. Az énekesmadarak, amikor ragadozót pillantanak meg, éles, magas, fémes csengésű “szilit” kiáltást hallatnak. A fejlődés folyamán valószínűleg azért vált általánossá ez a jel, mert a ragadozó madár az ilyen hangot nehezen tudja lokalizálni. (A két fülben keltett hangérzet intenzitás-különbsége igen kicsi.) A közelgő veszély jelzésére vizuális, sőt tapintási jelzések is alkalmasak. A tőkésréce például szaggatott fejbólogatással figyelmezteti társait, a hangyák pedig a szagjelzések mellett társuk fejének ütögetésével hívják fel a figyelmet a veszélyre.
A vészjelzések általában nem közölnek pontosabb információt a veszély természetéről. Van azonban kivétel is. A fehér barkójú cerkófmajomnak nagyon érdekes vészkiáltása van. P. J. B. Slater a következőképpen írja le, hogyan viselkednek veszélyhelyzetben. “Ezeknek az állatoknak néhány különböző vészkiáltásuk van, és ezek közül három, a kígyó, a leopárd és a sas kiáltása jellemző a ragadozó fajtájára. Az információ ezekben a kiáltásokban nagyon fontos: a kiáltó állat mintha egészen pontosan azt kiáltaná: “kígyó”, “sas”, “leopárd”, és mintha a hallgatói képesek lennének ezeket a szavakat úgy megérteni, ahogy mi.
Mit csinál a csoport, amikor meghall egy ilyen kiáltást? Másképpen fogalmazva, mi a jelentése a kiáltásnak, van-e rájuk ugyanilyen pontosan megfogalmazott válasz? Az állatok a “leopárd” kiáltást hallva felrohannak a fákra, a “sas” kiáltást követően leugrálnak a földre, és elrejtőznek a bozótban, a “kígyó” kiáltást hallva közelítenek, és lefelé néznek. Nem tudjuk megmondani, hogy van-e valamilyen mentális képük a szóban forgó ragadozókról, de viselkedésük olyan, mintha tudomásuk lenne arról, hogy adott esetben éppen mi fenyegeti őket” (Slater, 1985).
Egyes állatfajoknál - főleg a társadalomban élőknél - a kommunikáció fontos funkciója a táplálékforrások jelzése. A legérdekesebb rendszerük a méheknek van. Karl von Frisch német kutatónak 1945-ben sikerült pontosan megfejtenie a már száz éve megfigyelt jelbeszédet. Szakmai körökben sokáig hitetlenkedéssel fogadták a magyarázatát, de a további megfigyelések megerősítették azt, s munkájáért 1972-ben Konrad Lorenz és Nako Tinbergen etológussal megosztva Nobel-díjat kapott.
|
