A KOMMUNIKÁCIÓ Mi a kommunikáció?
Sajnos ezt a fejezetet is a már többször leírt, szinte sztereotip mondattal kell kezdenünk: a kommunikáció fogalmának meghatározását illetően nincs egyetértés a szakemberek között. (F. E. X. Dance és C. E. Larson 126 meghatározást sorolnak fel [Dance - Larson, 1976]).
Kommunikációnak kell-e tartanunk minden rendszerek közötti információcserét - s akkor a fogalom köre kiterjed a sejten belüli folyamatoktól a televíziós közvetítésig, a fecskék csivitelésétől a számítógépek közötti adatátvitelig az összes olyan jelenségre, amelyben információk mozognak -, vagy pedig - hangsúlyozva azt a minőségi ugrást, amely az ember megjelenésével az élővilág információs folyamataiban végbement - leszűkítjük a kört, s kommunikáción kizárólag csak az emberi-társadalmi információcserét értjük? “Ilyen értelemben a kommunikáció társadalmi-történelmi jelenség, olyan információátvitel, amely emberi relációkat, viszonyulásokat, társadalmi viszonyokat kísér, tükröz, fejez ki” (Szecskő, 1971).
Ebben a fejezetben ez utóbbi felfogás szerint fogjuk körüljárni a témát.
A kommunikációs jelenség tárgyalása a fogalom ilyen leszűkítése mellett sem egyszerű feladat, hiszen az egyik legfontosabb emberi életjelenségről van szó, amely minden emberközi-társadalmi folyamatban szerepet játszik, s ilyenformán a kommunikációelmélet - hasonlóan az információtudomány többi fejezetéhez - szorosan kapcsolódik a pszichológiához, szociológiához, antropológiához, pedagógiához, nyelv- és irodalomtudományhoz, művészetelmélethez, esztétikához, kibernetikához, s műszaki feltételeit illetően a híradástechnikához.
A kommunikáció, akárcsak legfőbb eszköze, a nyelv, az emberi társadalommal egyidős. De akár fordítva is mondhatnánk: az emberi társadalom egyidős a kommunikációval. Ahogy Levada írja: “Az emberi társadalom princípiumát nem abban a mozzanatban kell keresnünk, amikor elődje botot ragad, hanem a kommunikáció kifejlődésében és az információtovábbítás genetikán kívüli szociális rendszerének kialakulásában (Levada, 1969).
Amikor az ember az egységes létből kiemelkedve ráébredt önmagára, amikor felismerte a különbséget önmaga és a külvilág között, amikor viselkedése többé-kevésbé céltudatos cselekvéssé vált, s cselekvése más emberekkel közösen végzett munkává szerveződött, ebben a folyamatban született meg az emberi tudat, a nyelv, a társadalom, a kommunikáció és a kultúra. A tapasztalatok, a megszerzett tudás átadása most már nem csak és nem elsősorban genetikai úton, hanem kommunikáció, a nemzedékek közötti kommunikáció útján valósul meg.
Amit az információról mondtunk - az anyagi világ “szervezője” -, az kiterjeszthető, sőt kiterjesztendő a kommunikációra is (hiszen itt is információról van szó!): a társadalmat alkotó elemeket a kommunikáció, a társadalmi tevékenységek vezérlő mechanizmusa szervezi és tartja össze. Ahogy Wiener mondta: “A kommunikáció az a cement, amely a társadalmat egybeforrasztja” (Wiener, 1954).
A kommunikáció eszközei, formái, a társadalom kommunikációs rendszere együtt fejlődött állandó kölcsönhatásban a mindennapi tevékenységgel, a társadalmi viszonyokkal, a társadalom szerkezetével, szervezeteivel. A társadalom fejlődése maga után vonta a kommunikáció fejlődését (adekvát, az adott fejlődési szintnek megfelelő kommunikáció nélkül a társadalom működésében zavarok lépnek fel), s a kommunikációs eszközök technikai fejlődése visszahatott amarra, gyorsítva a társadalmi haladást.
A kommunikáció történetében négy forradalomról beszélhetünk:
a beszéd forradalma, amelyet tulajdonképpen az emberré válás forradalmának is nevezhetnénk;
az írás forradalma, melynek kulminációs pontja a fonetikus írás megjelenése volt;
a könyvnyomtatás forradalma, amely bizonyos szempontból előkészítője volt a polgári forradalomnak;
az elektromos hírközlő eszközök - távíró, telefon, rádió, televízió - forradalma, amely napjainkban egybefonódik az elektronikus számítógépes információ-feldolgozás forradalmával.
A kommunikációs technika rányomja bélyegét a társadalom többi rendszerére, s mint mondottuk, visszahat annak fejlődésére. Ezt a visszahatást abszolutizálta H. A. Innis kanadai történész és híres-hírhedt tanítványa, McLuhan. Médium-centrikus történelemszemléletükre az jellemző, hogy a társadalom fejlődését teljes egészében a kommunikációs csatornák s eszközök fejlődésére vezették vissza. A történelem során egymást váltották a tartós és a rövid életű médiumok korszakai. A tartós médiumok korszakaiban az idő dimenziója az uralkodó, a társadalom szerkezetére a decentralizáció és a hierarchikus intézmények kialakulása a jellemző, a művészetekben pedig a “hosszú életű” művészetek uralkodnak: a szobrászat és az építészet. A rövid életű médiumok korszakaiban a tér dimenziója érvényesül, centralizált, de kevésbé hierarchikus szervezetek alakulnak ki, a társadalomban terjednek a különböző adminisztrációs formák, és virágzik a kereskedelem. McLuhan véleménye szerint az emberi tevékenység minden tárgyiasult eredménye médium: írás, könyv, lakóház stb., s “minden médium valamely - fizikai vagy pszichikai - emberi képesség kiterjesztése”.
A kommunikációkutatás története a görögökig nyúlik vissza. Arisztotelész Rethoricája ma is haszonnal forgatható szakmunka. A korszerű értelemben vett kommunikációkutatás az első világháború után indult meg. Hogy napjainkban ez a terület az érdeklődés homlokterébe került, s a kutatómunka egyre nagyobb lendülettel folyik, annak okait Szecskő Tamás a következőkkel magyarázza:
A termelés folyamatában az erőátvitelt mind gyakrabban helyettesíti az információátvitel, s emiatt a kommunikációs vonalak a technológiai folyamat létfontosságú alkatelemeivé válnak.
A társadalmi termelőtevékenység egyre szélesebb köre kapcsolódik az információk gyűjtéséhez, tárolásához, átadásához, feldolgozásához, valamint a tervezéshez, ami megint nem más, mint a jövőre vonatkozó információk kidolgozása.
A termelőfolyamatban létrehozott új használati értékek mind nagyobb hányada kapcsolatos a kommunikációs folyamatokkal.
Az információelmélet, kibernetika és általános rendszerelmélet - mindhárman információközpontú tudományok - majd minden természettudományi és társadalomtudományi ágba benyomultak.
A tudományok gyors differenciálódása szinte megoldhatatlan gonddá teszi a tudományágak egymás közötti információcseréjét, de még az egyes tudományágakon belüli kommunikációt és információfeldolgozást is.
Növekszik a szabad idő, s ugyanakkor egyre nagyobb hányada kerül a tömegkommunikációs eszközök hatása alá. Másrészt a tömegkommunikációs eszközök gyors fejlődése a tudományos-technikai forradalom eredménye” (Szecskő, 1971).
Mindehhez még hozzá kell tennünk, hogy a civilizáció fejlődésével, amint az ember mesterséges világa mind nagyobb mértékben ékelődik közénk és a természet közé, ismereteinknek egyre nagyobb hányadát szerezzük közvetett megismerés útján, a kommunikációs csatornákon keresztül (társadalmi és technikai közvetítettség). Biztonságos tájékozódásunkhoz az szükséges, hogy a csatornákon érvényes információk közlekedjenek zavartalanul.
A mind szélesebb körű kutatómunka ellenére sem vált még a kommunikációtudomány egységes, jól körülhatárolt egzakt fogalmakkal operáló diszciplínává. Ez tükröződik a már említett 126-féle meghatározásban, s mint látni fogjuk, abban a “zűrzavarban” is, amely a kommunikációs folyamatok osztályozásában mutatkozik.
Lássunk először néhány meghatározást. Ezek természetesen kifejezik szerzőjük alapállását, azt, hogy milyen oldalról, milyen diszciplína - szociálpszichológia, nyelvészet, információelmélet - felől közelítik meg a jelenségét.
C. H. Cooley: “Kommunikáción azokat a mechanizmusokat értjük, amelyeken keresztül az emberi viszonyok léteznek és fejlődnek.”
G. A. Lundberg et al.: “A kommunikációt úgy határozhatjuk meg, mint jelentések átvitelét szimbólumok segítségével. Amikor az emberek szimbólumokkal hatnak egymásra, kommunikációt folytatnak.”
G. A. Miller: “Kommunikációról akkor beszélünk, ha egy üzenetforrás jeleket továbbít egy csatornán át a rendeltetési helyén levő felvevőhöz.”
G. Gerbner: “A kommunikáció üzenetek segítségével történő interakció. Az üzenetek: formálisan kódolt szimbolikus vagy reprezentatív események, amelyek jelentését többen osztják egy kultúrában, s amelyeket épp azért hoznak létre, hogy ezt a jelentést hordozzák. Az ilyen “üzenet-események” segítségével történő interakció az ember humanizációs folyamata. Az emberi faj tagjai számára ennek a bölcsőtől a koporsóig, vagy a teljes elszigetelődésig tartó interakciónak a feltételei szabják meg az emberi állapot (human condition) realitását és lehetőségét.”
Kovács Máté: “A közlési folyamat lényege, hogy a közlő tudattartalmának bizonyos értékei tárgyiasult formájukon keresztül az átvevő számára érzékelhetőkké válnak, s tudatvilágának részeivé szerveződhetnek. Tudatbeli értékek keletkeznek.”
C. I. Hovland: “Olyan folyamat, amelyben az egyén (a kommunikátor) ingereket továbbít (rendszerint verbális szimbólumokba foglalva) abból a célból, hogy más egyének (a címzettek) viselkedését módosítsa.”
Ch. Osgood: “Kommunikációra akkor kerül sor, amikor az egyik rendszer - a forrás - egy másik rendszer - a befogadó - állapotát vagy tevékenységét olyan alternatív jelzések között eszközölt választással befolyásolja, amelyek közlési csatornán továbbíthatók.”
K. Nordenstreng: “A kommunikáció társadalmi-szemantikai információk kicserélése az emberi tudatok között a nyelv által formált jelrendszer segítségével.”
Mindezek közül Gerbner meghatározása tűnik a legrokonszenvesebbnek, azzal a megjegyzéssel, hogy itt az üzenetet nem információelméleti értelemben kell felfognunk (üzenet információ). Mint látni fogjuk, az üzenetek újdonságértéke vagy igazságtartalma sokszor lehet zéró.
A kommunikációs folyamatok osztályozása
A kommunikációs folyamatok osztályozása sem megoldott kérdés. Sok osztályozási rendszer létezik. A legáltalánosabban elfogadott szkéma szerint megkülönböztetünk:
1. a kommunikációban részt vevő személyek száma szerint intraperszonális, interperszonális, csoport- és tömegkommunikációt;
2. az alkalmazott jelrendszer függvényében verbális és nem verbális kommunikációt;
3. a közlő szándéka szerint szándékos és nem szándékos kommunikációt;
4. a közölt információ természetét és a befogadóra tett hatását illetően kognitív és affektív-emocionális, vagy egy másik felosztás szerint praktikus (gyakorlati), irányító és szórakoztató kommunikációt.
Ezek a kategóriák nem választhatók el élesen egymástól, s nem is zárják ki egymást. A szándékos verbális kommunikáció mindig együtt jár nem szándékos, nem verbális “felhangokkal”, a szórakoztató kommunikáció révén átadott információ lehet irányító, sőt praktikus is, s a par excellence kognitív kommunikáció, a tudományos közlés is tartalmaz affektív elemeket.
Mialetzki a következő osztályokat különbözteti meg:
közvetlen (“szemtől szemben”) és közvetett (a kommunikáló felek térben és/vagy időben távol vannak egymástól);
egyoldalú és kölcsönös;
magán és nyilvános kommunikáció.
Egy másik felfogás szerint az osztályozás alapja a felek közti kapcsolat jellege és a szervezettség foka. Eszerint a kommunikáció lehet:
1. személyes - tömegkommunikáció;
2. intézményes - nem intézményes.
Kombinációjukból a következő három csoport képezhető:
1. személyes-intézményes: búcsúztató beszéd;
2. személyes-nem intézményes: köznapi beszélgetés;
3. tömegkommunikáció (ez csak intézményes lehet).
Szecskő Tamás a kommunikáció technikai jellege, a visszatükrözés formái és a szerkezeti jellegből fakadó funkciók alapján állított fel nagyon finom osztályozási szkémát. Technikai jellege szerint megkülönböztet technikai (az anyagi termelésre vonatkozó) és nem technikai jellegű (a társadalmi viszonyokra vonatkozó) kommunikációt; a visszatükrözés formája alapján mindennapi, tudományos és esztétikai; szerkezeti jellegéből következően makro- és mikro-, szinkron és diakron, valamint statikus és dinamikus kommunikációt.
G. R. Miller osztályozásában nemcsak a kommunikációban résztvevők számát veszi figyelembe, hanem a fizikai proxemitás fokát, az érzékszervi csatornák szerepét és a visszacsatolás közvetlenségét is. Ezen az alapon öt osztályt különböztet meg: intraperszonális, interperszonális, kis csoporton belüli, nyilvános és tömegkommunikációt. Ha ezt az osztályozást úgy fogjuk fel, mint egy skála mentén elhelyezkedő osztályokat, megállapíthatjuk, hogy amilyen mértékben nő a résztvevők száma, olyan mértékben csökken a proxemitás, nő a mesterséges csatornák szerepe és csökken, illetve teljesen meg is szűnik a visszacsatolás lehetősége.
A fentebbi kommunikációs formákat vagy osztályokat úgy is fel lehet fogni, mint a társadalom kommunikációs rendszerének alrendszereit. Az utóbbi időben ugyanis számos kísérlet történt a társadalmi kommunikáció rendszerelméleti megközelítésére. Itt sem találkozunk azonban egységes felfogással. A két szélső álláspontot talán Claude Lévi-Strauss és Pavel Câmpeanu képviseli.
Lévi-Straussnál, az antropológiai strukturalizmus képviselőjénél, az egész társadalmi szerkezet mindent átfogó kommunikációs rendszerré válik. Elmélete szerint a társadalomban három szinten folyik kommunikáció: nők (az összeházasodás a társadalom nagyobb egységei között teremti meg a kommunikáció lehetőségét), áruk és szolgáltatások, valamint üzenetek kommunikálódnak (Lévi-Strauss, 1958).
Pavel Câmpeanu pedig csak a tömegkommunikációt fogja fel a társadalmi kommunikáció önálló rendszereként. “Stabil struktúra, differenciált elemek, kikristályosodott normák hiányában, szétporladva a globális társadalmi főrendszerben, a személyközi kommunikáció inkább a főrendszer közvetlen funkcióját képezi, semmint viszonylag független alrendszert” (Câmpeanu, 1974).
Szecskő Tamás, aki az emberi-társadalmi információtranszfer három alapformáját különbözteti meg: az egyén és közösség, az egyén és természet, valamint a közösség és természet közötti információtranszfert, az első formát utalja a társadalom kommunikációs rendszere keretébe. Ez a rendszer magában foglalja az egyénnek a társadalom minden egyedével, minden szerkezeti elemével, minden szervezetével folytatott információcseréjét a belső monológtól (az egyén és a társadalom beszélgetése) a tömegkommunikációig, a családi neveléstől az állami rendeletekig és a művészetekig.
A társadalom kommunikációs rendszerét nem sorolhatjuk a “klasszikus” rendszerek közé, amelyeket Georg Klaus véleménye szerint az jellemez, hogy
a paraméterek teljes számát át lehet fogni és ellenőrizni;
a rendszerek homogének, az összetevő elemek között lényegbeli rokonság van;
az ezen elemek közötti interakció kis számú kapcsolatban merül ki;
a rendszerek kizárják a véletlent, ennek jelenléte csupán zavaró elemként jelentkezik (Klaus, 1966).
A fenti ismérvek közül tulajdonképpen egyik sem alkalmazható a társadalom kommunikációs rendszerére. A nagyszámú paraméternek csak nagyon kis hányadát lehet átfogni és ellenőrizni, a rendszer heterogén, elemei között a kapcsolatok száma roppant nagy, részrendszerei hol diszjunktok, hol fedik egymást, nem határolhatók jól el egymástól. De hát általában a társadalmi rendszerek nem préselhetők be a klasszikus rendszereket leíró elméletbe.
A további tárgyalás alapjául fogadjuk el azt az osztályozást, amely a résztvevők számát veszi alapul. Az így definiált osztályokat a társadalom kommunikációs rendszerének alrendszereiként értelmezhetjük.
Az intraperszonális kommunikáció
Sok szerző a kommunikációnak ezt a formáját nem sorolja a kommunikációs folyamatok közé. Úgy foghatjuk fel, mint a monodrámát, amelyben a szereplő a képzeletében élő társadalommal beszélget. Ebben a hiányosnak nevezhető közlési szituációban az adó, a közlő konkrét személy, de a vevő, a címzett fiktív lény, információcseréről, a tudattartalmak cseréjéről nem beszélhetünk, legfeljebb megformálásukról, átrendezésükről, átértékelésükről. A csatorna rövidre van zárva, s így természetesen visszacsatolás sincs. Végeredményben hiányoznak a kommunikáció ismérvei, s egyet kell értenünk azokkal a szakemberekkel, akik a belső monológot nem tartják kommunikációs folyamatnak.
Az interperszonális, személyközi kommunikáció
Az emberek közötti információcsere legősibb, s ma is egyik legfontosabb formája. (Ha a szót a szoros értelmében vesszük, “a legtisztább kommunikációs forma.) Mind onto-, mind filogenetikailag az ember ön- és éntudata, személyisége, viszonyulása a másik emberhez, a társadalomhoz, az interperszonális kommunikáció révén alakul ki. Legjellemzőbb vonása a csere: az információk - szempontok, gondolatok, értékek - cseréje, ami a szerepek cseréjén keresztül valósul meg. A feladóból vevő, a vevőből feladó lesz. A szereplők egyenértékűek, a szituációt aszimmetriákon keresztül megvalósuló szimmetria jellemzi (rezgő mozgás az egyensúlyi helyzet körül).
Ez azonban nem mindig van így. A partnerek által alkotott rendszer nem független a társadalomtól, amelyben élnek. A kapcsolat csak akkor teljesen szimmetrikus, ha azonos helyet foglalnak el a társadalmi hierarchiában, és ha az adott kommunikációs helyzetben érvényesülő viszonyok sem bontják meg a szimmetriát. A főnök és beosztottja, a tanár és diákja, a nyomozótiszt és a gyanúsított vagy az úr és szolga közötti kommunikáció általában aszimmetrikus, sőt nagyon sokszor egyirányúvá válik. S az aszimmetria nem csak a formában nyilvánul meg, hanem a közlés tartalmában is. Jelentősen, sokszor döntően befolyásolja a kommunikációt a szerep, amelyet a partnerek tudatosan vagy öntudatlanul játszanak, s a társadalomban uralkodó normák.
Ahhoz, hogy a kommunikáció sikeres legyen, néhány feltételnek kell teljesülnie. Elsősorban szükség van egy közös kódra, olyan jelentéssel bíró szimbólumrendszerre, mely ingerként hatva a vevőre, benne a feladóéval azonos képzeteket kelt. Szükség van egy csatornára, amely a kommunikáló feleket összeköti, s alkalmas a kódolt üzenet továbbítására. Az üzenetnek olyasmiről kell szólnia, amit a címzett megért, s olyan pszichológiai kapcsolatnak kell kialakulnia, amely lehetővé teszi a kommunikáció létrejöttét és fennmaradását.
A közös kód a mindkét résztvevő által ismert természetes nyelv, vagy a nyelven alapuló valamilyen jelrendszer (a süketnémák jelbeszéde stb.). A későbbiekben látni fogjuk, hogy más jelrendszerek is szerepet játszanak a kommunikációban, a főszereplő azonban mindig a nyelv. A személyközi kommunikáció túlnyomóan verbális.
A nyelv azért a legmegfelelőbb eszköze a kommunikációnak (végül is erre a célra “készült”!), mert alkalmas különböző funkciók betöltésére. Karl Bühler a nyelvnek csak három funkcióját különböztette meg: a kifejezést, a leírást és a felhívást (Bühler, 1934). Roman Jakobson finomította az elemzést, és a következő hat funkciót határozta meg (Jakobson, 1969):
a referenciális funkció a kontextusra irányul, a megismeréssel kapcsolatos, számos üzenetben ez az uralkodó, mivel a kommunikáció célja az ismeretátadás;
az emotív vagy expresszív funkció a feladóra, illetve az üzenet tárgyára utal, kifejezi a eladónak a magatartását azzal kapcsolatosan, amiről beszél;
a konatív funkció a címzettre irányul, felszólítást, parancsot hordoz;
a fatikus funkció a kontaktusra irányul, célja a kommunikáció létrehozása, fenntartása, a csatorna működésének ellenőrzése;
a metanyelvi vagy magyarázó funkció feladata a kód ellenőrzése, annak ellenőrzése, hogy a felek értik-e egymást;
a poetikai funkció magára a közleményre irányul, a kifejezésre (Jakobson, 1969).
Nincs olyan közlés, amelyben a nyelvnek csupán egy funkciója nyilvánulna meg. Talán csak az indulatszavak töltenek be kizárólag emotív funkciót, s a kisgyermekeknél találkozunk a csupán fatikus funkciót betöltő beszélgetéssel, amikor a gyermek azért beszél, hogy fenntartsa a kapcsolatot a környezetében levő személlyel. (A felnőtteknél is előfordul, hogy beszélgetésüknek fő célja a kontaktus fenntartása, de azért a legtartalmatlanabb csevegésnek is szokott lenni referenciális vagy emotív funkciója is. Nagyon jó példa erre Karinthy sakkozóinak párbeszéde.)
A közleményekben tehát a nyelvnek több funkciója is szerepet játszik, s az különbözteti meg őket egymástól, hogy melyik az uralkodó. Amikor a verbális kommunikáció információtartalmát vizsgáljuk, természetesen nem korlátozódhatunk csupán az uralkodó funkcióra. A másodlagos, járulékos funkciók is hordoznak információkat. A “szöveget” - amint azt a nyelvről szóló fejezetben láttuk - mindig kísérik szupraszegmentális jelek. Az általuk hordozott információ kiegészíti a “szöveges” információt. És ezzel már át is tértünk a nemverbális kommunikáció területére. Mielőtt azonban ezt tennénk, meg kell említenünk a verbális kommunikációnak egy sajátos esetét - az anyag-antianyag ellentétpár mintájára talán így is mondhatnánk -, az antiverbális kommunikációt: a hallgatást. Sokszor a hallgatás nem a kommunikáció hiányát jelenti, hanem fontos, súlyos információkat hordozhat. Hogy a hallgatás, a csend mennyi mindent közölhet, azt Maeterlinck szép esszéjéből tudhatjuk meg (Maeterlinck, 1913).
Az interperszonális kommunikációban a verbális és nemverbális elem szétválasztása jóformán csak módszertani szempontból fontos és lehetséges. Külön-külön “vegytiszta” formában jóformán sohasem fordulnak elő. A kommunikáció mindig több jelrendszer segítségével történik. Az ember mindig teljes lényével, egész környezetével részt vesz a kommunikációban. “Az élet teljességéből kiemelve a mindennapok kommunikációs szituációi értelmezhetetlenek” (Szecskő, 1971).
Bármilyen csodálatos alkotása az emberi szellemnek a nyelv, sokszor mégis kiegészítésre szorul. “Ha a nyelv a kommunikáció tökéletes eszköze volna, akkor fölösleges lenne, hogy a kommunikációnak egyéb formái is létezzenek, illetve: ha a kommunikációnak volna tökéletes formája, és ez egyben nem a nyelv lenne, akkor a nyelv bizonyára fölösleges volna” (Szende, 1976). Márpedig ilyen jelekre szükség van. Ezt bizonyítja azoknak a jelrendszereknek a sokasága, amelyeket a szavaink mellett vagy helyett használunk. Ezért azonban nem csak a nyelv a felelős. Mi is, akik a mindennapi kommunikációban nem tudjuk kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. “A köznapi kommunikációban a szöveg laza, esetleges, az egyéni gyakorlat rövidebb távú tapasztalatra támaszkodó, tehát önmagában - a mögöttes szöveg és a környezet támasza nélkül - még nem tud értelmet vinni a mindennapok kommunikációs szituációjába” (Szecskő, 1971).
A nemverbális kommunikációról beszélve bizonyos terminológiai problémákba ütközünk. A szóbeli és nem szóbeli közlés taglalásakor Szecskő Tamás szövegről és mögöttes szövegről beszél. Ez utóbbi magában foglalja a beszédnek azokat az elemeit, amelyeket szupraszegmentális elemekként határoztunk meg, valamint a nemverbális közlésnek azokat az elemeit, amelyek beszédünket kísérik. Bateson viszont azt állapítja meg, hogy az interperszonális kommunikáció mindig két szinten zajlik egy időben. Az egyik szint a megszokott, a nagyfokú tudatossággal kivitelezett úgynevezett direkt kommunikáció. Ez lehet nyelvi, verbális, de lehet egyezményes jelekkel zajló nemverbális. Ezzel párhuzamosan létezik, funkcionál egy olyan közlési szint, amely a közlés direkt szintjét minősíti. Ezt a szintet nevezzük metakommunikációnak.
Mögöttes szöveg, metakommunikáció, nemverbális kommunikáció - a három fogalom nem fedi egymást tökéletesen, de számos közös elemet tartalmaz. Mi a továbbiakban nemverbális kommunikációról fogunk beszélni, azokat a formákat utaljuk a fogalom körébe, amelyeket M. L. Knapp az alábbi hét osztályba sorol (Knapp, 1972):
1. Testmozgás vagy kinezikus viselkedés
Renneker megállapítása szerint “az ember minden külső mozgásos megnyilvánulása felfogható, mint pszichofiziológiai állapotát kifejező információforrás”. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden mozdulatunknak kommunikatív jelentősége, jelentése van. “A kinézikai megnyilvánulások nagyobb részét a személyiség azért nem regisztrálja, azért nem reagálja le, mert az ezeket az interakciókat strukturáló szociális rendszer nem emelte közös jelrendszer rangjára” (Buda, 1969).
A jelzések, amelyek ebbe a csoportba tartoznak - gesztusok, a fej, a végtagok mozdulatai, arckifejezések, a szem viselkedése, testtartás -, lehetnek egyediek vagy általánosak, s a következő csoportokra oszthatók:
Emblémák: olyan aktusok, amelyek jelentése közvetlen verbális fordításban megadható. Például a száj elé tett mutatóujj jelentése: Hallgass! Légy csendben! Az emblémák gyakran helyettesítik a verbális jeleket, amikor azok valamilyen okból nem használhatók. A nagy zajban nem lehet érteni a beszédet (pl. zajos gépteremben), nagy a távolság a partnerek között, valamilyen okból nem szabad beszélni (rádiófelvétel közben).
Szemléltetők: a beszédet kísérik, s céljuk a mondanivaló szemléltetése, például rámutatás egy tárgyra, a távolság szemléltetése stb. Szándékosan használjuk őket, de nem előre kitervelve, nem egyezményesen.
Érzelemmutatók: olyan arckifejezések, amelyek érzelmeket fejeznek ki, lehetnek tudatosak, de megjelenhetnek minden tudatosság nélkül is, megerősíthetik kijelentéseinket, vagy éppen cáfolhatják.
Szabályozók: szerepük a beszéd-hallgatás váltakozásának szabályozása. A beszélő ezekből a jelekből állapítja meg, hogy folytassa-e a beszédet, vagy adja át a szót a másik félnek, beszéljen-e gyorsabban, ismételje-e meg szavait stb. Ezeknek a tudatosság határán álló aktusoknak társadalmi meghatározottságuk van (kulturális és osztálykülönbségek), legfontosabb a fejbólintás és a szemmozgás.
Alkalmazkodók: nem tudatos megnyilvánulások, amelyek a gyermekkorban alakulnak ki az alkalmazkodás elsajátítása során, az agresszív, a bizalmas, a szexuális viselkedés töredékes megnyilvánulásai, pl. a láb mozgásai, kézmozdulatok. Gyakran árulnak el olyan személyiségjegyeket, amelyeket a verbális megnyilvánulások elfednek.
2. Testi jellemzők
Olyan nemverbális jelzések tartoznak ebbe az osztályba, amelyeket talán nem is kellene a kommunikáció körébe sorolni - testalkat, megjelenés, súly, haj- és bőrszín, test- és leheletszag stb. -, bár szerepük a kommunikáció kialakulásában, lefolyásában néha döntő jelentőségű.
3. Érintkezési viselkedés
A taktilis érintkezés, amely szorosan összefügg a bőrnek, mint érzékszervnek a működésével, a kommunikációnak igen sajátos, kifejezőerőben igen gazdag formája, típusa. A kézfogás, a simogatás, pofoncsapás sokat kifejező jelzések.
4. Paranyelv
A nemverbális vokális jelzések alkotják ezt az osztályt. Részben már említettük ezeket a beszéddel kapcsolatban. Tragers nyomán Knapp a paranyelvet a következő alkotóelemekre bontja:
a) hangtulajdonságok;
b) a hangkiadás tulajdonságai:
- hangbeli jellemzők: nevetés, sírás, sóhajtás, ásítás, nyafogás stb.;
- hangbeli módosítók: intenzitás, hangmagasság, kiterjedés;
- hangbeli különállók: “hm”, “aha” stb.
5. Proxemika
A kommunikációval kapcsolatban a proxemika azt vizsgálja, hogyan alakul és mit fejez ki a társalgási távolság. A beszélgető partnerek közötti távolságot általában automatikusan szabályozzák a köztük levő társadalmi és személyes viszonyok (“Három lépés távolság”), de a szabályok kultúránként is változnak. A proxemika kérdéseit Hall tanulmányozta (Hall, 1964).
6. Készítmények
A személyeken levő tárgyak, kozmetikumok (rúzs, parfüm) önmagukban is hordoznak üzenetet, de ha nincs is önálló jel értékük, hatással lehetnek a kommunikációra.
7. Környezeti tényezők
A kommunikáció mindig valamilyen környezetben zajlik le, a környezetet alkotó tényezők - bútor, díszítés, színek, zajok, háttérzene - nagy hatással lehetnek a kommunikációra. Egy rendetlen szoba például elveheti az ember kedvét a barátságos csevegéstől.
A kommunikáció nemverbális összetevői nehezebben megfogalmazható közléseket hordoznak, mint a szavaink, s a résztvevők viszonyára, a kommunikációs szituációra vonatkoznak, a közölt tartalmakat minősítik. A társadalmi normák nagymértékben szabályozzák ezeket a jeleket. A szóbeli közléshez való viszonyukban sokféle szerepet játszanak.
A nemverbális jelekkel megismételhetjük azt az információt, amelyet szavainkkal közöltünk - ismétlés. Amikor például útbaigazítunk valakit, tulajdonképpen megismételjük szavainkat, ha kezünkkel is mutatjuk az irányt.
Nagyon gyakran hanghordozásunk, arckifejezésünk, gesztusunk cáfolja szavainkat - ellentmondás. “Egyáltalán nem félek” - mondom szomszédomnak a fogorvosi várószobában, miközben reszket a kezem. Pszichológusok megállapítása szerint ilyen ellentmondásos szituációban a kisgyermekek a szóbeli közlést “hiszik el”, míg a felnőttek inkább a nemverbális jeleket.
Előfordul, hogy nemverbális jelekkel helyettesítjük szavainkat - helyettesítés. A fájdalomtól eltorzult arc, egy barátságos tekintet “minden Démoszthenésznél szebben beszél”.
Kéz- és fejmozdulatunkkal, homlokráncolásunkkal nyomatékot adhatunk szavainknak - hangsúlyozás.
A nemverbális jeleknek, mint láttuk, szabályozó funkciójuk is lehet - szabályozás. Fejbólintással, szemmozgással, helyzetváltoztatással jelezheti a vevő, hogy át akarja venni a beszédet, vagy azt akarja, hogy az adó folytassa. De sokkal finomabb szabályozás is előfordulhat: az unalom, az értetlenség, a közömbösség, a harag vagy éppen az érdeklődés, a figyelem apró vagy feltűnő nemverbális jelei arra késztethetik a beszélőt, hogy módosítsa mondanivalóját vagy egészen más tárgyra térjen át.
A kommunikáció nemverbális összetevőit a tudatosság különböző szintjein használjuk. Vannak jelek, amelyeket szándékosan alkalmazunk, s vannak olyanok is, amelyek úgy jelennek meg, hogy nem is tudunk róluk.
Hogy miként sajátítjuk el a különböző nemverbális jelkészletek ismeretét, arra vonatkozóan a szakemberek véleménye megoszlik. A legvalószínűbb Ekman és Friesen elmélete, amely szerint egyes jelek “ismeretét” örököljük (genetikailag programozva vagyunk), más részét utánzással sajátítjuk el, s vannak jelek - az emblémák -, amelyekre megtanítanak bennünket. Ahogy a nyelvben találunk egyetemes érvényű jelenségeket, univerzáliákat, ugyanúgy a nemverbális közlésnek is vannak olyan eszközei, amelyek minden népnél azonosak: a félelem, a düh, az undor, a boldogság kifejezésére minden ember ugyanazokat a jeleket használja, csupán abban van különbség a kultúrák között, hogy milyen ingerre milyen mértékben mutathatók ki ezek az érzelmek (Ekman - Friesen, 1969).
A nemverbális jelrendszerek sajátos csoportját alkotják az előbbiekben készítményeknek és környezeti tényezőknek nevezett jelosztályok. Mint arról már beszéltünk, bármilyen tárgy funkcionálhat jelként, ha akként használjuk, és akként fogjuk fel, s ha jel, akkor alkalmas kommunikációs funkció betöltésére is. Főleg a hagyományos társadalmakban a tárgyi jeleknek nagy szerepük volt. Az öltözködés például nagyon sok információ közlésére volt alkalmas. A női viseletben szigorú szabályok írták elő, hogy milyen fejkendőt köthet és hogyan a fiatal lány, a fiatalasszony, az öregasszony, s ezek a tárgyak ilyenformán kommunikatív funkciókat is elláttak. A fiatalok kapcsolatainak alakulását is ilyen jelekkel illett kommunikálni. Ha például egy legénynek kitették a szűrét (a szó igazi értelmében), megértette, hogy nincs mit keresnie többé a lányos háznál.
Az interperszonális kommunikáció csatornája - mivel az legtöbbször közvetlen, s akusztikai és vizuális jelek segítségével bonyolódik le - a levegő. A párbeszéd résztvevői azonban lehetnek térben és/vagy időben távol egymástól. Ilyenkor a kommunikáció közvetetté válik, s lebonyolításához mesterséges csatornákra van szükség. A telefonbeszélgetés, a levélváltás, a rövidhullámú rádiókapcsolat szolgálhatnak például.
A sikeres kommunikáció feltétele, hogy a beszélgetés témája mindkét fél számára ismert legyen. Egy futballrajongó nem tud sikeresen kommunikálni kedvenc témájáról egy olyan emberrel, aki életében nem látott labdarúgó-mérkőzést. Ha viszont a téma ismert, gyakran előfordul olyan szituáció, amelyet - elnézést a szociológusoktól, kommunikációkutatóktól! - jéghegy-szituációnak neveznék. A párbeszédnek csak kis hányada észlelhető a kívülálló számára. Az ilyen párbeszédben a redundancia a minimálisra csökken. A köznyelvben ezt úgy mondják: “kevés szóból megértik egymást”. Ehhez nemcsak a téma ismeretére van szükség, hanem arra is, hogy a partnerek ismerjék az aktuális beszélgetés “előtörténetét”, mindazt, amit valamikor megbeszéltek, a körülményeket stb.
Ahhoz, hogy a párbeszéd zökkenőmentesen, kölcsönös megelégedésre folyjon le, arra is szükség van, hogy a résztvevők együttműködjenek, társalgásuk közös stratégián alapuljon. A mindennapi életben hányszor fullad kudarcba egy-egy kommunikációs kísérlet amiatt, hogy egyik fél nem akarja megérteni a másikat.
A személyközi kommunikáció általában nemformális. Vannak azonban helyzetek, amelyekben az ilyen típusú kommunikációt is szigorú szabályok teszik formálissá. Rendszerint a bizonyos intézményekhez tartozó személyek között zajló párbeszédek vannak szigorú szabályokhoz kötve. Például a hadseregben a magasabb és alacsonyabb rangú katonák közötti kommunikáció.
Az “intelligens” számítógépes rendszerek kifejlesztésének és hatékony alkalmazásának egyik alapfeltétele az ember-gép párbeszéd tökéletesítése. Ehhez nagy segítséget jelent az emberek közötti dialógus természetének jobb megértése. Gordon Pask kidolgozott egy kibernetikai elméletet, amelyet beszélgetéselméletnek nevezett el. Ennek az elméletnek a vázlatos ismertetése megtalálható Markusz Zsuzsanna tanulmányában (Markusz, 1982).
A kis csoporton belüli kommunikáció
Mielőtt a kommunikációnak erről a formájáról beszélnénk, először meg kell határoznunk a csoport fogalmát. A csoport - Janousek meghatározása szerint - olyan társadalmi struktúra, amely valamilyen tevékenység közös elvégzésére egyesíti tagjait, akár munkateljesítmény, akár valamilyen szükséglet kielégítése a cél (Janousek, 1972). (Ez a szükséglet lehet akár szórakozás is.) Csoport jöhet létre azonban teljesen spontán módon is. Például csoportot alkothat egy autóbusz utazóközönsége, az orvosra váró betegek a várószobában. (Forgatókönyvírók kedvelt témája valamilyen járműben együtt utazó spontán csoport életveszélybe kerülése.)
A csoport tagjai között különböző kapcsolatok alakulnak ki: alá-, mellé- és fölérendeltségi viszony, rokon- és ellenszenv, érdekkapcsolatok, különböző lehet a szerepük, státusuk. Ezek a viszonyok természetesen mind tükröződnek a csoporton belüli kommunikációban. Általános szabályként megállapíthatjuk, hogy a kis csoporton belüli kommunikációra jellemző a közvetlenség és a kölcsönösség. Emellett persze igen nagy eltérések lehetnek a különböző struktúrájú csoportok között.
A kialakuló kommunikációs kapcsolatokat modellekkel lehet ábrázolni. A hálózatok öt fő típusát különböztetjük meg: “mindenki kommunikál mindenkivel”, kör, lánc, csillag és villa. Ezek a modellek, illetve az általuk ábrázolt valóságos szerkezetek kétfélék lehetnek: viszonylag centrális és viszonylag periférikus jellegűek. Természetesen a közös kód használata elsőrendű követelmény. Nagyon gyakori, hogy a csoport tagjai között kialakul egy olyan sajátos nyelvi kód, amelyet más csoportok tagjai nehezen vagy egyáltalán nem értenek meg. Ennek sokszor éppen az is a célja, hogy a tagok elkülönítsék magukat a társadalom többi tagjától.
Ez a jelenség gyakran megfigyelhető a csoportokon belül is. Az intimitás - így nevezzük - a kommunikációbán azt jelenti: az üzenetet úgy kódoljuk, hogy a vevőknek csak szűk csoportja értse meg. Az intimitásra való törekvés - és egy szűkebb közösséghez való tartozás kifejezésének az igénye - az oka a különböző réteg- és sportnyelvek kialakulásának. (Ez az alvilágban a biztonság egyik feltétele.) Az intimitás létrehozásának, illetve növelésének különböző módjai vannak: a többség számára ismeretlen kód alkalmazása, ugyanabban az üzenetben több, különbözőképpen kódolt üzenet elrejtése (például egyes szavak a beavatottak számára mást jelentenek, mint közönségesen), hozzáférhetetlenné tehetjük magát a közleményt (társaságban félrehívunk valakit, a szomszédunk fülébe súgjuk az üzenetet).
Ezt a jelenséget társadalmi méretekben is megfogalmazhatjuk: amennyire összeköti az alkalmazott kód az azt ismerőket, ugyanúgy el is választja őket a társadalom azon részétől, amelyik nem ismeri. A szó szoros értelmében vett egyetemes jelrendszer nincs. Még a már említett genetikailag adott nemverbális kódok alkalmazásában is jelentős szerepet játszanak a hagyományok, szokások. Vannak azután egészen szűk körben ismert jelrendszerek, például a szaktudományok nyelve, az argó stb. Ez is egyik oka napjaink kommunikációs zavarainak.
|
