22. ábra. Az ember pszichológiai információ-feldolgozó rendszere.
(Forrás: Nordenstreng, 1975)
Nordenstreng ismerteti Haber és Fried pszichológiai információ-feldolgozási modelljét, látási és hallási ingerekre alkalmazva.
Az ingerek először nagyon rövid időre egy tartósító vagy gyűjtő “regiszterbe” kerülnek, amelynek feladata minden érzéki információt pontosan regisztrálni. Innen az ingerek töredéke jut a következő szakaszba, ahol kialakulnak a szintetizált észleletek. A tárolás ideje ebben a szakaszban is nagyon rövid. Az észleleteknek a nyelvi jelekkel vagy más jelképekkel, fogalmakkal való egyesítése a gyors emlékezetben történik; amelynek tárolási ideje 10-20 mp, kapacitása korlátozott (egyidejűleg kb. 7 észleleti egység). Az észleleti anyag és a hozzá kapcsolódó nyelvi-fogalmi jelek a gyors emlékezetből - ha a szervezet is úgy “akarja” - a tartós vagy hosszú távú emlékezetbe kerülnek, amelynek működési ideje és kapacitása szinte korlátlan. A nem automatikus parancsok nagy részét is a gyors emlékezet közvetíti. Szublimális észlelés is előfordulhat: az emberben nem válik tudatossá a tartós emlékezetbe surrant információ, csak később, valamilyen szituációban bukkan elő. Általában a gyors emlékezet dönti el, mi jusson tovább a tartós memóriába.
Érdekes hipotézis (bár kidolgozásában a legújabb kutatási eredményekre támaszkodott) Donald MacKay elmélete is, amelyet a percepció és cselekvés nodális struktúrája elméletének (The nodal structure theory of perception and action) nevez.
Az elmélet lényege, hogy az észlelés és cselekvés idegrendszeri alapjait egy dinamikus egységekből (idegsejt-együttesekből) álló struktúra alkotja. A sejtegyüttesek egy része, a mentális egységek (mental nodes) nem az észleletek reprezentációi, sem az izommozgások mintái, hanem magasabb rendű komponensek, személyek egyformán szerepet játszanak az észlelésben, a cselekvésben és a kognitív folyamatokban (pl. belső beszéd). Az egységek más része, alacsonyabb szinten vagy csak szenzoros, vagy csak motorikus feladatokat lát el. A sejtegyüttesek dinamikus tulajdonságai hasonlítanak bizonyos mértékben az idegsejtek tulajdonságaihoz. Aktiválhatók, serkenthetők, telítődhetnek, az aktiválás után rövid időre öngátlás lép fel, s a köztük levő kapcsolatok erőssége függ az aktiválások számától.
23. ábra. Az idegrendszer struktúrája.
A mentális egységek három csoportra oszlanak: a tartalmi egységek a percepció vagy a cselekvés tartalmának reprezentációi, a szekvenciális egységek a tartalmi egységek aktiválásának sorrendjét határozzák meg, és az időzítő egységek, amelyek a szekvenciális egységek aktiválásának idejét szabályozzák.
Az egységek, sejtegyüttesek modalitásokat alkotnak, az aktiválási láncnak megfelelően. Például a nyelvi modalitás magában foglalja a beszédértés és a beszédprodukció egységeit, s ezek a nyelv felépítésének megfelelően hierarchiába rendeződnek. A rendszerek több modalitásba is tartozhatnak.
Az egy szekvenciális egységhez tartozó tartalmi egységek összessége a domén. Ilyen domén például a színeket jelző melléknevek csoportja. A domének nem egymástól elkülönülő agyi zónák. Ugyanaz a tartalmi egység több doménhez is tartozhat, s így a domének átfedik egymást.
A beszédprodukció úgy megy végbe, hogy a legfelsőbb, a fogalmi szinten létrejövő gondolat (pl. “a hó fehér”) serkenti alsóbb szinten a megfelelő tartalmi egységeket, amelyek azután továbbadják a serkentést azoknak a szekvenciális egységeknek, amelyeknek a doménjéhez tartoznak. Ezek visszahatnak a tartalmi egységekre, és a megfelelő sorrendben aktiválják őket. A hatás továbbadódik a fonológiai egységekre, s azoktól az izommozgató egységekre, amelyek azután mozgásba hozzák a megfelelő izmokat.
A nyelvi rendszerben (mind a beszédprodukcióban, mind a megértésben) MacKay három alrendszert különböztet meg: a szentenciális, a fonológiai és az izommozgató rendszert.
Az elmélet jól magyaráz számos - főleg nyelvi - jelenséget, amely más elméletekkel nem magyarázható, de ez is nélkülözi az anatómiai vagy neurofiziológiai megalapozást.
MacKay véleménye szerint a mai eszközökkel, technikákkal a közeljövőben nem is sikerül majd felfedezni olyan idegrendszeri struktúrákat, amelyek megfelelnének ennek az elméleti konstrukciónak (MacKay, 1987).
A kognitív pszichológia másik képviselője, J. F. Sowa a következőképpen írja le, hogyan mennek végbe a megismerési folyamatok, hogyan alakul ki és őrződik meg, majd szükség esetén hogyan válik aktívvá egy emlékkép (Sowa, 1984).
Az érzékelés folyamán az agy az érzékszervek inputjáról rövid ideig tartó képet alkot. Ezt a képet, amelyet Neisser ikonnak nevezett, az agy látási ingerek esetében 250 század mp-ig, hallási ingerek esetében 8, kinesztetikus ingerek esetében 20 mp-ig őrzi. Az ikon nem teljes kép. Mivel a szem állandóan ugrál egyik pontról a másikra, az ikon csak egy-egy részletet “ábrázol”. Ahhoz, hogy az ember a teljes képet vagy jelenetet lássa, az ikonokból fel kell építenie a képnek a modelljét. Az elme először egy szkémát alkot, amely “tervrajzként” szolgál a tapasztalatból származó észleleti elemek (perceptek) modellbe rendezéséhez. Hogy az új érzékletek értelmezése mennyire függ az előző tapasztalatoktól, arra néhány példa.
Boring összehasonlította a sejtmagról a kromoszóma felfedezése előtt és után készített rajzokat. A kromoszómák csak az utóbbi rajzokon tűntek fel. A kutatók a mikroszkópban mindaddig nem látták a kromoszómát, amíg valaki fel nem fedezte.
Az optikai csalódások, amelyek nem a szem fiziológiai tulajdonságain alapulnak, igen nagymértékben függnek a tapasztalatoktól, éspedig fordított arányban. Az afrikai bennszülöttek, akik kerek kunyhókban laknak, kevésbé “esnek áldozatul” az egyenes vonalakkal és szögekkel kapcsolatos illúziónak, mint az európaiak, akiknek a környezetét az egyenes vonalak, derékszögek alkotják. A perspektívával kapcsolatos illúziókra kevésbé érzékenyek azok a zuluk, akik sűrű erdőben laknak, mint azok, akik fátlan síkságokon élnek.
A percepció, a kísérletek és megfigyelések tanúsága szerint az egésztől halad a részletek felé. Ha egy emberrel találkozunk, először, mint egészet észleljük, s csak azután figyeljük meg a részleteket; ha egy ismeretlen városban járunk, forgalmas utcát látunk, embereket, házakat, nem pedig vonalakat, színeket, szögeket; ha olvasunk, nem a betűket látjuk, hanem a szavakat; ha beszélgetünk, nem a fonémákat halljuk, hanem a mondatokat, a szöveget.
Amikor az agyba egy új ikon érkezik, kutatást végez a memóriában, hogy olyan észleleti elemeket találjon, amelyek hozzáillenek az ikonhoz. A kereső mechanizmust asszociatív komparátornak nevezik.
Az emlékképek nincsenek lokalizálva az agy valamely konkrét helyére, a kéregnek bármely területe megsérülhet anélkül, hogy az emlékek kitörlődnének. Mint ahogy a hologram minden része őriz valamilyen információt az egészről, s belőle az egész rekonstruálható, az agy is valószínűleg hasonlóan működik. (Ezt a felfogást a legújabb eredmények cáfolni látszanak.)
Az észlelés másik mechanizmusa az assembler. Ez állítja össze az észleleti egységeket. A kettő egymástól függetlenül működik. Van olyan agysérült beteg, aki felismeri a szavakat, de nem tudja betűkből összerakni. A motorikus mechanizmus segít az összeállításban, például a szem mozgása pontosítja a részleteket. Az észleleti elemekből munkamodell áll össze, amely megegyezik az érzéki ikonnal. A kisebb észleleti elemekből nagyobb egységek épülnek fel, s kódolás után bekerülnek a memóriába, az asszociatív kéregbe.
A kódolásnak négy formáját különböztetjük meg.
A szinesztézia a kódolásnak az a ritka formája, amelyet a legtöbb ember nem tapasztal. Valamely elsődleges zónába bekerülő érzéklet a másikat serkenti, pl. a hang fényhatást vált ki.
A mentális kép a kódolás általános formája, de az emberek különböznek abban, hogy milyen élénken tudják átélni a képeket. Sowa Nikola Teslát, a világhírű horvát elektromérnököt és feltalálót említi példának, akinek olyan élénk volt a képzelete, hogy fel tudta idézni egy motor alkatrészeit, összerakta, működtette, majd szétszedte, és megállapította, hogy mennyi koptak. Mindezt képzeletben.
A nyelv a legaprólékosabban kidolgozott kód a külső kommunikációra. Mivel olyan sokoldalú, egyes pszichológusok azonosítják a gondolkodást a belső beszéddel, s ignorálják a kódolás más lehetőségeit.
A konceptek, konceptuális struktúrák elvontabbak a nyelvnél. A konceptuális gondolkodás nem függ sem a szavaktól, sem a képektől.
A beszéd és a logikus gondolkodás két, egymástól független képesség, noha általában kapcsolódnak egymáshoz. Piaget megfigyelte, hogy süketnéma gyermekekben is kifejlődik a logikus gondolkodás képessége, csak valamivel lassabban, mint a normális gyermekekben. Vak gyermekeknél a lemaradás nagyobb.
A koncepteket össze lehet társítani szavakkal vagy képekkel, de amazoknál sokkal elvontabbak, absztraktabbak. Az ember egy látványt, egy vizuális érzékletet beépít egy konceptuális gráfba, és azután bármilyen más kódban kifejezheti.
A konceptuális gráfok egyetemes, nyelvtől független struktúrák.
A konceptek és perceptek a mentális modellek építőkövei, de ahhoz, hogy ezekből nagyobb struktúrákat építsünk, szabályokra, mintákra (patternekre) van szükség. Kant vezette be a szkéma elnevezést arra a szabályra, amely percepcióinkat egységes egésszé szervezi.
A szkéma egy konceptuális háló, amely mintegy anticipált vázlata valamely probléma megoldásának. Minden komplex cselekvésnek, viselkedésnek szüksége van egy olyan szkémára, amely az elemi egységeket nagyobb mintákba rendezi. A stratégiai játékok - sakk, bridzs - kiválóan alkalmasak az ilyen minták illusztrálására. De a beszéd is - vagy elsősorban a beszéd -, hiszen nem mindenki sakkozik. Saussure írja: “A játék mesterséges megvalósítása annak, amit a nyelv természetes formában tesz elénk”.
Az emlékezetről Sowa a következőket mondja:
A rövid távú memória nincs kapcsolatban egyik érzékszervvel sem, hanem az érző központok együttműködése jellemzi.
A hosszú távú, tartós emlékezet székhelye a kortex, de szoros kapcsolatban van más agyi területekkel is, főleg a hippokampusszal. Azoknak a betegeknek, akiknek a hippokampuszuk megsérült, rövid idejű memóriájuk tökéletesen működött, de a sérülés utáni eseményeket nem tudták megjegyezni.
Sowa idézi Broadbent amerikai pszichológus véleményét, amely szerint a rövid idejű memória úgy működik, mint a számítógépek címregisztere. Nem adatok vannak benne tárolva, hanem az a cím, amelyen az adat a memóriában megtalálható. Az információk a kortexben inaktív, latens formában vannak tárolva, s a rövid idejű memória regiszterei aktiválják azokat.
Az emlékezettel kapcsolatban felmerül a felismerés és a visszaidézés kérdése. A felismerőképességünk sokkal pontosabb és szinte korlátlan. Valószínű, hogy a visszaidézés nem egyszerűen egy kép előkeresése az emlékezetből, hanem inkább rekonstrukció, amely nagymértékben függ az információ-struktúráktól és az asszociációs kapcsolatoktól. Ezt támasztják alá az amnéziás betegeknél megfigyelt tünetek. Nem egyes emlékeket veszítenek el, hanem emlékstruktúrákat.
A konceptuális gráfok statikus struktúrák. Ahhoz, hogy belőlük folyamatos cselekvés, pl. beszéd alakuljon ki, egy olyan központra van szükség, amely az izolált struktúrákat szervezett szekvenciákba rendezi. Ez a központ - a számítógép struktúrájának analógiájára - a központi vezérlőegység, amely a frontális lebenyben található. Ha ez megsérül, a cselekvés felbomlik elszigetelt cselekedetekre. Az állat pl. nem tud visszatérni megszakítás után a cselekvés következő szekvenciájára.
A konceptek és a konceptuális folyamatok kívül esnek a tudatosság szféráján. (Sowa, mint előbb láttuk, a koncept szót nem az általunk megszokott értelemben használja. Olyan elvont fogalom előtti képződményt ért rajta, amely nincs sem képekben, sem hangokban, sem nyelvben “kódolva”.)
Az is valószínű vagy biztos, hogy a komplex perceptuális feldolgozás nagy része a tudatos szférán kívül zajlik le. A tudatelőttes analizátor igen magas szinten elemzi az információkat. S valahol ezen a szinten az egyes érzékszervek által szolgáltatott információk egységes “világképpé” integrálódnak. A tér érzékelése, pl. a látási, hallási, tapintási, proprioceptív információk összesítésének az eredménye, s a térben való mozgásunk által éljük át és ellenőrizzük.
A tudatosság jól korrelálható a kortex mérhető aktivitásával. Az optimális excitáció a kortex egyes területeire összpontosítja az aktivitást, és másokat árnyékban hagy. Ami nincs a központban, az kifakul. Az ember egyszerre csak egy komplex cselekvést s két-három rutincselekvést tud végezni. Amikor valamely rutincselekvés a figyelme központjába kerül, az előbbi háttérbe szorul. Pl. autóvezetés közben egyenes, kis forgalmi úton a sofőr figyelni tud a beszélgetésre (rövid idejű memóriáját a beszélgetés foglalja le), de ahogy valami zavaró tényező jelenik meg, abbahagyja a beszédet (Sowa, 1984).
Az idegrendszer és főleg az agy kutatása az elmúlt évtizedekben mindkét irányból nagyon nagy lendülettel folyt és folyik. Ahogy Casti megállapította, az agy korszakában élünk. Míg századunk harmadik-negyedik évtizede a fizika aranykora volt, majd az elkövetkező kettő a mikrobiológiáé, a 70-es, 80-as évek a neurotudományoké. Az agy titkait kutatják a neurobiológusok, pszichológusok, pszichiáterek, farmakológusok, etológusok, matematikusok, számítógép-tudósok, elektronikusok, s új tudomány is született, a kognitív tudomány. Nagyon sok “titokra” sikerült fényt deríteni, de az eredmények még nem álltak össze egységes, az egészet megmagyarázó elméletté. Casti szerint az agykutatás területén már sok Tycho Brahe tevékenykedik, de még nem jelent meg Kepler (Casti, 1987).
Mit tudunk?
Tudjuk például, hogy az emberi agy kb. 20 milliárd idegsejtből áll, ezek modulrendszerbe vannak elrendeződve, közöttük billiónyi szinapszis teremt kapcsolatot, s így különböző bonyolultságú hálózatok, szuper és szuper-szuper hálózatok alakulnak ki. A szinapszisok az ingerületátvivő anyagok függvényében rendkívül sokfélék és rendkívül specifikusak lehetnek.
Tudjuk, hogy az információk milyen utat tesznek meg az érzékszervektől a különböző alközpontokig s fel egészen az agykéregig, és kezdjük megismerni a változásokat, amelyeket kiváltanak. Azt is tudjuk, hogy az utasítás-információk hogyan jutnak el a központokból a végrehajtó szervekig.
Tudjuk, hogy milyen funkciókat töltenek be a limbikus rendszer elemei. Hol van az éhség, a szomjúság, a félelem, a harag, a szexualitás, az örömérzés központja.
Arról is van már fogalmunk, hogyan tanulunk, és hogyan őrizzük meg az emléknyomokat.
Tudjuk, miben különbözik két agyféltekénk, hogy melyek a feladatai a jobb és a bal féltekének. Melyik felünkkel beszélünk, s melyikkel élvezzük a zenét, melyik felünk a logikus gondolkodó, és melyik a művész.
Azt is tudjuk, hogy az ember nem egyszerű információ-feldolgozó gép. Már az információ felvételekor, de főleg az információ feldolgozása folyamán hozzáadja saját magát, a genetikai örökségéből származó jegyeket, élete során szerzett tapasztalatait, emlékeit, érzéseit, elfogultságait, előítéleteit, s mindezek az objektív és szubjektív jegyek határozzák meg, színezik, módosítják azokat az információkat, amelyekkel visszahat környezetére.
Csak azt nem tudjuk, hol van az ember. Hol áll össze ebből a sok részletből az ön- és éntudattal rendelkező, az idő dimenzióiban élő, tervező és álmodozó, szenvedő és örvendező, boldog és boldogtalan, a logikusan gondolkodó és intuícióval ráérző ember?
Hol fészkel a tudat, hol van a gondolkodás, a csak emberre jellemző lelki tevékenységek, a személyiségjegyek, magatartásformák központja?
Azon az általános megállapításon kívül, hogy mindezen tulajdonságok hordozója az agy, mást, konkrétabbat még nem sikerült kideríteni.
Ahogy Luigi M. Ricciardi írja: “Szembe kell néznünk a ténnyel: hiányzik még az agyelmélet és - amint azzal a terület minden kutatója valószínűleg egyetért - a közeljövőben nem is fog létrejönni. Hacsak valamilyen forradalmi új ötlet nem születik” (Ricciardi, 1983).
A fejezet végére érve, feltehetjük a kérdést: milyen mértékben alkalmazható a matematikai információelmélet az élő szervezet információs folyamataira?
A biológusok az információelmélet és kibernetika megszületése után hamar felismerték az információ központi szerepét a biológiai rendszerekben. Történtek is kísérletek az elmélet alkalmazására. Ám elég kevés sikerrel. Bizonyos idegrendszeri és genetikai folyamatok mennyiségi leírásán kívül más folyamatok kvantifikálása nem nagyon sikerült.
A biológiai, idegrendszeri információs jelenségek a maguk teljességében nem fejezhetők ki bitekben. Éspedig azért nem, mert mindezekben a jelenségekben keverednek a diszkrét és folyamatos, a digitális és analóg folyamatok, egy részükre nem alkalmazhatók valószínűségi kritériumok.
René Thom kidolgozott egy új, a funkcionálanalízis körébe tartozó topológiai elméletet (Thom, 1972), ez azonban - azonkívül, hogy nagyon nehéz és nehézkes - szintén csak a biológiai folyamatok kis hányadára érvényes.
Csányi Vilmos evolúciós elméletében három új fogalom bevezetésével jellemzi az evolúciós folyamatokban szereplő információt.
“Ha egy óriásmolekulát szintetizáló rendszerben a keletkezett molekulák nem befolyásolják az utánuk létrejövők keletkezési valószínűségét, akkor a kialakuló struktúrák szerkezetét, pl. a monomerek sorrendjét kizárólag a rendszer paraméterei: hőmérséklet, energiaviszonyok, katalizátorok stb. szabják meg. A szintetizáló rendszerben ilyen körülmények között keletkező struktúrák információtartalmát nevezzük paraméteres információnak.”
“A szerkezetformálásban megnyilvánuló hatást nevezzük a struktúrák funkciójának ... A funkcióval rendelkező struktúra információtartalmát (szerkezeti elrendeződését) nevezzük funkcionális információnak.”
“Egy molekulákat szintetizáló rendszerben replikatív információnak tekintjük a molekulák azon belső strukturális elrendeződését, amely a rendszerben növeli ugyanennek a struktúrának a keletkezési valószínűségét” (Csányi, 1986).
Egyelőre tehát az élő szervezetekben végbemenő információs folyamatok nagy részénél csak kvalitatív leírásra van lehetőség.
Befejezésül idézzük Dobzhanskyt:
“Az ember genetikai hozománya az, ami lehetővé teszi számára, hogy jelképek, elvonatkoztatások, szimbólumok, absztrakciók, és általánosítások révén gondolkozzék: A kulturális evolúció lehetősége, amely szigorúan csak emberi lehetőség, az emberi génállomány evolúciója során alakult ki. De a génállomány nem határozza meg annak a kultúrának a tartalmát, amelyet az egyén befogad. Hogy egy hasonlattal éljünk: a gének megadják az embernek a lehetőséget, hogy beszéljen, de nem határozzák meg azt, hogy adandó alkalommal mit fog mondani (Dobzhansky, 1973).
INFORMÁCIÓ ÉS KOMMUNIKÁCIÓ JELEK, JELRENDSZEREK A jelformák kialakulása
Információ és jel, jel és információ elválaszthatatlan egymástól. Az információ jelekben ölt testet, s valamely tárgy, jelenség, történés, esemény csak akkor és annyiban válik jellé, tölt be jelfunkciót, amikor és amennyiben információt hordoz.
Világunkat a jelformák gazdag változatossága jellemzi. (“A világ jelentését számunkra a jelek, jelrendszerek hordozzák, közvetítik” [Kulcsár, 1986]). Ezek a formák fokozatosan, egymásra épülve alakultak ki, az élet formáinak gazdagodásával. Azt, hogy az élő természet hogyan fedezte fel az információt, illetve a jeleket, amelyek az információt hordozzák, Kardos Lajos a következőképpen magyarázza (Kardos, 1976):
Az élő szervezetet háromféle hatás éri: biológiailag releváns hatások, amelyek a szervezet állapotában lényeges változásokat idéznek elő, s lehetnek kedvezők vagy kedvezőtlenek, szükségesek vagy letálisak; biológiailag irreleváns hatások, amelyek okozhatnak ugyan változásokat, de ezek az optimális határok között maradnak, és adiafor (közömbös) hatások, amelyek nem érik el a változások kiváltásához szükséges szintet. A környezet minden pontjáról érkeznek a szervezethez adiafor hatások, s minden vagy majdnem minden biológiailag releváns eseményt kísérnek olyan, a fő eseménnyel közös kauzál-kondicionális eredet folytán kapcsolódó jelenségek, amelyek adiafor hatást idéznek elő. Amikor az adiafor hatás, amely egy biológiailag releváns esemény antecedense, kiváltja azt a cselekvést, amelyet addig csak maga az esemény váltott ki, ez jelzi az esemény bekövetkezését, jelt ad a cselekvésre vagy valamilyen reakcióra, azaz jellé válik. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, két feltételnek kell teljesülnie: az adiafor hatásnak meg kell előznie a fő történést és a kettőnek közös kauzál-kondicionális eredetűnek kell lennie.
Ezek a hatások a törzsfejlődés folyamán kialakuló érzékeny sejtnyúlványok, végkészülékek közvetítésével érvényesülnek. A fejlődés a továbbiakban az egyre bonyolultabb idegrendszer kialakulásához vezet. Az adiafor hatásokhoz, azaz a környezet eseményeihez, amelyek ezeket kiváltják, hozzárendelődik egy meghatározott reprezentatív idegrendszeri történés, majd a közvetlen reakció, cselekvés információfeldolgozássá, információtárolássá, az információn alapuló döntéssé alakul át.
A természetes jeleknek ezt a formáját, amely a környezet tárgyaihoz, jelenségeihez kapcsolódik, indexnek nevezzük.
Amikor a fejlődés magasabb fokán az élőlények látóterébe - ahogy Balogh László megfogalmazza - egy másik élőlény kerül, amikor már nem csak élettelen tárgyakról érkeznek jelzések, hanem - ugyancsak a környezet részét alkotó - élőlényekről is, megjelenik az indexformának egy különös alakja, a szimptóma. A jel forrása most már nem valami holt tárgy, hanem tevékenység, egy élőlény tevékenysége. Az egymást érzékelő élőlények tevékenysége a szimptómán keresztül összekapcsolódik.
Az ember fellépése a világtörténelem színpadán új jelformák megjelenését hozza magával. Míg az állatvilágban az index és a szimptóma, illetve ezek kombinációja elegendő az egyed és a faj fennmaradásának biztosításához, az ember esetében az eszközhasználat általánossá válásával ezek a jelformák már nem bizonyulhatnak elégségesnek. Vagy talán fordítva: ezek a jelformák nem teszik lehetővé az eszközhasználat általánossá válását, a munkára, a közös, szervezett tevékenységre alapuló emberi társadalom kialakulását. Az emberre - és csakis az emberre - jellemző jelformák, az úgynevezett valódi jelek kialakulása egymással összefonódva, egymással párhuzamosan ment végbe, bár bizonyos sorrendet fel lehet állítani. Egyes szerzők véleménye szerint az ember fejlődésében létezett egy szakasz, amelyben a primitív emberi kommunikáció és gondolkodás eszközét a szimptómából kialakult jelzés vagy szignál, az indexből kialakult ikon és a munkafolyamatban betöltött konkrét szerepüket elvesztett, abból kiemelkedő, jellé alakult tárgyak, a szimbólumok alkották. (Az előbbi kettő, a jelzés és ikon - a zooszemiotikusok szerint - már az állati kommunikációban megjelenik.) Ezekkel szoros kölcsönhatásban alakult ki azután az a jelforma, amely úgymond teljessé tette az emberré válást: az emberi beszéd. A jelformák kölcsönhatása a továbbiakban úgy alakult, hogy a nyelv “mint legáltalánosabb jelforma maga válik az összes tőle különböző jelformák működésének és fennmaradásának, továbbfejlődésének alapjává” (Balogh, 1979).
A társadalom, a kultúra fejlődésével újabb és újabb jelrendszerek alakultak ki. Az információ szerepének növekedésével nyilvánvalóan nőtt a jelek fontossága is. A társadalom szemiotizálódott.
A jeltudomány története
A jelek a legősibb időktől fogva foglalkoztatták az ember képzeletét. A természeti jelenségeket jelekként értelmezve sok hasznos, ma is érvényes ismeret birtokába jutott. Sokszor persze a jelek “megfejtése” babonák, tévhitek alapja lett. (Sajnos, ez ma sem ritka dolog, és nem csak a primitív társadalmakban.) Mint jelalkotó és jelhasználó pedig már nagyon korán magyarázatot keresett a jelek természetére, a jelek és a jelzett dolgok, azaz a valóság összefüggéseire. A görög bölcselők közül elsősorban Platón és Arisztotelész foglalkozott a név, a tárgy és a róla alkotott fogalom közti kapcsolatokkal.
A középkori skolasztikusok logikai és ismeretelméleti munkáiban, a reneszánsz filozófusok műveiben nagyon sok érdekes eszmefuttatást találunk a jelekről, jelműködésről. Megállapításaik közül sok ma is érvényes.
Az első olyan mű, amelyben felfedezhetjük a modern jeltudomány csíráit, Locke Értekezés az emberi értelemről című munkája.
Locke a tudományokat három csoportra osztotta. Az első a füsziké (természetfilozófia), a második a praktiké (az emberi cselekvés, a hasznos és jó célok elérésének módszertana, aminek legfőbb része az etika), a harmadik a szemiotiké, amelyről a következőt mondja: “A harmadik: ezt az ágazatot szemiotikének vagy a jelek tudományának lehetne nevezni, amelyek között a legszokottabbak a szavak, de elég alkalmas volna logiké, logika néven emlegetni. Ennek a feladata megvizsgálni azoknak a jeleknek a természetét, amelyeket az elme használ a dolgok megértésére vagy tudásának másokkal való közlésére. Mert mivel ama dolgok közül, amelyeket az elme szemlél, magát az elmét kivéve, egyik sincs jelen az értelemben, szükséges, hogy valami más, a vizsgált dolgok valami jele vagy ábrázolása legyen ott, és ezek az ideák. És minthogy az ideáknak az a színtere, amely az ember gondolatait alkotja, nem tehető egy másik elme közvetlen látása elé, sem el nem tehető másutt, mint az emlékezetben, ebben a nem nagyon biztonságos raktárban, tehát mind gondolataink egymással való közlése, mind a magunk használatára való rögzítése kedvéért ideáinknak jelekre is van szüksége. Az emberek a tagolt hangokat találták a legkényelmesebbnek, és erre a célra ezeket használják a legáltalánosabban. Az ideáknak és a szavaknak, mint a tudás hatalmas eszközeinek meggondolása tehát nem megvetendő része azok szemlélődéseinek, akik az emberi tudást egész terjedelmében kívánják áttekinteni. És ha mindezt pontosan mérlegelnénk, és kellően megfontolnánk, talán másféle logika és kritika származnék belőle, mint az, amelyet eddig ismerünk” (Locke, 1979).
Locke munkájában sokat foglalkozik nyelvészeti kérdésekkel. Helyesen ismerte fel a nyelv jelrendszer-jellegét, a jel- és nyelvelmélet szoros kapcsolatát, a jelhasználat társadalmi és kulturális vonatkozásait. Kis túlzással azt is mondhatnánk talán, hogy Locke megfogalmazta a jel-, a kommunikáció- és az információtudomány alapelveit.
A következő századok filozófusainak műveiben is találkozunk a jelekre, jelhasználatra vonatkozó gondolatokkal (Lambert, Kant, a francia felvilágosodás gondolkodói, Hegel, Marx, Lenin). Mindez azonban a jeltudomány előtörténete. A szemiotika mint önálló diszciplína századunk szülötte (bár még ma is vannak, akik kétségbe vonják létjogosultságát). A jelekkel foglalkozó tudomány szükségességét - egymástól függetlenül - a századforduló két nagy tudósa ismerte fel.
Ferdinand de Saussure (1857-1913), svájci nyelvész, a korszerű nyelvtudomány megalapítója véleménye szerint a nyelv, mivel “a gondolatokat kifejező jelek rendszere, összehasonlítható az írással, a süketnéma-ábécével, a szimbolikus szertartásokkal, az udvariassági formákkal, a katonai jelzésekkel stb.”. Majd a továbbiakban ezt írja: “Elképzelhetünk tehát egy olyan tudományt, amely a jelek életét tanulmányozza a társadalmi életen belül, ez a társaslélektan és következésképpen az általános lélektan része lenne, amelyet mi (a görög szemeion - jel - szó alapján) szemiológiának nevezünk. Ez arra hivatott megtanítani bennünket, miben állnak a jelek, s milyen törvények igazgatják őket. Mivel a szemiológia még nem létezik, nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz, de van létjogosultsága, s helye előre meg van határozva. A nyelv-tudomány csupán egy része ennek az általános tudománynak; a törvények, amelyeket a szemiológia majd feltár, alkalmazhatók lesznek a nyelvtudományban is, ez utóbbi ily módon egy jól meg-határozott területhez kapcsolódik majd az emberi jelenségek összességén belül” (Saussure, 1967).
Bár nem mindenben volt igaza - a szemiotika nem a pszichológia része, mint ahogy a nyelvtudomány sem rendelhető alá a jeltudománynak -, s a szemiotikával kapcsolatos nézeteit nem fejtette ki részletesebben, a lényeget nagyon tisztán látta. Elsősorban azt, hogy a nyelv jelrendszer, méghozzá a legfontosabb társadalmi jelrendszer, hogy a jelrendszerek önállóságuk ellenére összefüggenek egymással, hogy a jelek társadalmi jelenségek.
A szemiotika nagy klasszikusa, az első “professzionista” szemiológus, aki lerakta a tudomány alapjait, s elsősorban a jeltipológia terén alkotott maradandót, Charles Sanders Peirce (1839-1914) amerikai filozófus volt. Életében csak, mint matematikust és csillagászt ismerték el, holott ő volt az első igazán jelentős amerikai filozófus, a pragmatika egyik kidolgozója. Míg Saussure a nyelvtudomány felől jutott el az általános jeltudomány gondolatáig, Peirce a logikából indult el, sőt a szemiotikát azonosította a logikával. (Ebben természetesen tévedett.) A jelviszonnyal, a jelfolyamattal, a jelek osztályozásával kapcsolatos gondolatait, megállapításait a későbbiekben fogjuk bemutatni.
Munkásságát önmaga így jellemezte: “Őserdőirtó vagyok annak a tudománynak a megtisztításában és feltárásában, amelyet én szemiotikának nevezek, azaz a lehetséges jelműködések alapvető változatairól és lényegi természetéről szóló tanításnak.”
A klasszikusok között kell megemlítenünk Gottlob Frege (1848-1925) német matematikust és filozófust, a modern matematikai logika egyik kidolgozóját, aki a jelviszonyok kérdését tanulmányozta (Frege, 1892).
A szemiotika “hőskorából” még egy nevet kell megemlítenünk, az amerikai Charles Morrisét. A szemiotika egyik legeredetibb gondolkodója sok tekintetben Peirce eszméit fejlesztette tovább, de nagyon sok új gondolattal gazdagította a jeltudomány ismeretanyagát. Többek közt tőle származik a jelhelyzet elemei közötti viszonyoknak, a jelhelyzet dimenzióinak - ahogy Morris nevezte - a meghatározása. S ő volt az első kimondottan szemiotikai tárgyú könyv, az 1938-ban megjelent Foundations of the Theory of Sign szerzője (Morris, 1938). A következő évtizedekben a legkülönbözőbb tudományterületek kutatói fejtették ki szemiotikai nézeteiket. Csak példaként: filozófusok, mint a lengyel Adam Schaff, a német Georg Klaus, nyelvészek, mint L. Hjelmslev vagy Roman Jakobson, pszichológusok, mint a francia H. Wallon, irodalomtudósok, mint J. Greimas, esztéták, mint az olasz Umberto Eco, közelítették meg saját szakterületük felől a szemiotikát, kijelölve egyszersmind annak kutatási területeit (Schaff, 1960, Klaus, 1973, Hjelmslev, 1953, Jakobson, 1969, Wallon, 1971, Greimas, 1976a, 1976b, Eco 1975).
1962-ben megtartották az első szemiotikainak nevezhető nemzetközi kongresszust, majd 1969-ben megindult a Semiotica című folyóirat. A jeltudomány nagykorúvá vált.
Mindezek ellenére nagyon sok még a vitatott kérdés a szemiotika illetőségét és illetékességét, hovatartozását illetően. Társadalomtudomány-e a szemiotika? Sok kutató nemmel válaszol erre a kérdésre, s a szemiotikát a kibernetikához hasonlóan elkülöníti a társadalomtudományoktól. Mások ellenkezőleg, társadalomtudománynak tekintik, s ennek megfelelően csak az emberi társadalom jeleivel, jelrendszereivel foglalkoznak.
Nincs egyetértés abban sem, hogy hol kell meghúzni a határt a szemiotika és az egyes jelrendszereket önmagukban tanulmányozó tudományok, például a nyelvtudomány, irodalomtudomány, valamint a kommunikációelmélet, információelmélet között. Az sincs tisztázva, mi a viszony ezek között a tudományok között: Saussure, mint láttuk, a szemiotikát a pszichológia alá rendelte, a nyelvtudományt pedig a szemiotika résztudományává “degradálta”. Követői, a francia szemiológusok, éppen fordítva, a szemiológiát rendelik a nyelvtudomány alá. Mások a kommunikációelmélet segédtudományának tartják, és így tovább.
Ezek a problémák egyébként minden olyan tudománnyal kapcsolatban felmerülnek, amelyik ilyen vagy olyan formában az információval, az információcserével, -tárolással, -rögzítéssel, -feldolgozással foglalkozik. Ezt természetesnek is fogjuk tartani, mihelyt elfogadjuk azt az álláspontot, hogy ezek a tudományok valójában mind az információ különböző megjelenési formáit, funkcióit tanulmányozzák, s megismételjük a Saussure-parafrázist: “elképzelünk egy olyan tudományt, amely az információ életét tanulmányozza”, s tovább: “mivel az információtudomány még nem létezik, nem tudjuk megmondani, hogy milyen lesz, de van létjogosultsága”. Így értelmezve a dolgokat, azt mondhatjuk, hogy a különböző tudományok az információs jelenség különböző szelvényeit, metszeteit tanulmányozzák, keresztmetszet-tudományok (ahogy Szépe György a szemiotikát jellemezte [Szépe, 1971]), s mindegyik játszhat főszerepet vagy mellékszerepet aszerint, hogy a jelenségnek milyen aspektusát vizsgáljuk. (Természetesen szó sincs arról, hogy az egyes tudományok elvesztenék viszonylagos önállóságukat.)
Mi a jel?
Visszatérve most már a jelekhez, helyénvaló volna megadni a jel meghatározását. Sajnos itt is ugyanolyan nehézségbe ütközünk, mint az információ, a kommunikáció meghatározásánál. A jelre vonatkozóan sem sikerült még megfogalmazni egy olyan általánosan elfogadott definíciót, amely egyesítené a fogalom teljes tartalmát. Az ok nyilván az, hogy a jelek világa - akár az információé - egymástól nagyon eltérő jelenségeket foglal magában. A méhek táncától, a fecskecsiviteléstől, a hangyák formon “nyelvétől” az ember alkotta természetes és mesterséges nyelvekig, a homlokráncolástól a kutya farkcsóválásáig, az indiánok füstjeleitől a tévéadás jeleiig, az étkezési szokásoktól az öltözködés nyelvéig a jelrendszerek sokasága alkotja a jelek univerzumát.
Idézzünk mégis néhány meghatározást.
Saussure szerint “jelen azt az egészet értjük, amely egy jelölőnek egy jelölttel való asszociációjából jön létre”.
Peirce meghatározása: “A jel vagy helyettesítő (representamen) az, ami valamit valaki számára valamely tekintetben vagy minőségben helyettesít.”
V. Smetacek véleménye szerint a jelformák az intelligens rendszerekben a valóságról kialakított modellek objektiválására és más rendszerekbe való átvitelére szolgálnak (Smetacek, 1979).
Morris nagyon általánosan a következő meghatározást adja: “... a jel valami egyebet reprezentál vagy helyettesít, mint önmaga.”
Schaff a fogalmat a következőképpen határozza meg: “Minden anyagi tárgy, vagy annak tulajdonsága, vagy valami anyagi esemény jellé válik, mihelyt a kommunikálás folyamatában a beszélgetők által elfogadott nyelv keretein belül a kommunikációban résztvevő számára arra szolgál, hogy közvetítse valamely gondolatát a valóságról, vagyis a külvilágról, vagy pedig belső (emocionális, esztétikai, akarati stb.) élményeiről.”
Georg Klaus megfogalmazásában: “A jel jelzés, valamely információ hordozója. A jel mindig egy üzenetet, információt vagy információ alkatrészét tartalmazza. A jel valami magától különbözőre, vagyis egy tárgyra, viszonyra stb. utal, amelyet megjelöl. Ez a tárgy stb. a jel jelentésének forrása.”
L. O. Reznyikov szerint: “A jel egy anyagi, gondolatilag felfogott tárgy (jelenség, hatás), amely a megismerés és a kommunikáció folyamataiban egy más tárgyat (illetve más tárgyakat) képvisel, és az erre vonatkozó információ képzésére, tárolására, átalakítására és továbbítására használják” (Reznyikov, 1968).
Kelemen János véleménye szerint: “Jel minden olyan anyagi tárgy, tulajdonság, jelenség, amely egy rendszer keretei között az egymással érintkező emberek számára arra szolgál, hogy a külső világra vagy a belső élményekre vonatkozó gondolati-érzelmi tartalmakat az egyik fél a másiknak átadja” (Kelemen, 1971).
S végül fejezzük be a felsorolást V. V. Martinov szellemes megállapításával: “Minden jelnek van jelentése, és ez az egyetlen olyan következtetés a jelről, amely vitathatatlan” (idézi Banczerowski, 1979).
A fenti meghatározásokból leszűrhetünk néhány általános érvényű megállapítást. Ezek - akárcsak a meghatározások - túlnyomórészt az emberi társadalomban működő jelekre vonatkoznak.
A jel mindig helyettesít valamit, s ezt a valamit - dolgot vagy dolgok osztályát - a jel tárgyának, jeltárgynak, jelöltnek nevezzük. Ezt a helyettesítést, vagyis azt a folyamatot, amelyben egy dolog jellé válik, jelként funkcionál, és jelként fogják fel, Morris nyomán szemiozisznak nevezzük. Voigt meghatározása szerint: “Azt a folyamatot, amelynek során egy bonyolultabb jelenséghez vagy szervezethez azzal bizonyos speciális szempontok alapján azonosított egyszerűbb jelenséget kapcsolunk, jelölésnek, jelfolyamatnak, szemiozisznak nevezzük” (Voigt, 1977).
A jel tehát - még a legbonyolultabb is - mindig egyszerűbb, mint a dolog, amit jelöl. Voigt Tolsztoj Háború és béke című monumentális regényével példázza ezt. Bármilyen bonyolult, sokrétű Tolsztoj műve, mennyivel egyszerűbb, mint a történelem, amit ábrázol.
Bár a fenti definíciók a jelet anyagi tárgyként határozzák meg, ezt a meghatározást pontosítanunk kell. A jelet ugyanis úgy kell felfognunk, mint azoknak a tulajdonságoknak az együttesét, amelyek a maguk összességében helyettesítik a jelöltet. Annak a konkrét anyagi tárgynak, ami ezeknek a tulajdonságoknak a hordozója, s amit mindennapi szóhasználatunk pontatlanságával, felületességével jelnek nevezünk, jelpéldány a pontos megnevezése. A jelek száma egy jelrendszerben általában véges, a jelpéldányok száma potenciálisan végtelen. Vannak ugyan olyan jelek is, amelyeknek csak egy jelpéldányuk van. Ilyenek elsősorban a műalkotások (Peirce ezeket egyszeri jeleknek nevezi). Ugyanazt a tárgyat vagy eseményt több művész is megörökítheti, ezek mégsem ugyanannak a jelnek a jelpéldányai, mert más és más minőségben helyettesítik az eseményt vagy tárgyat. S hasonlóképpen, a műalkotásról készült reprodukciók sem azonosak - szemiotikai szempontból sem! - az eredetivel, mert nem az ábrázolt tárgynak, hanem a műalkotást helyettesítő jelnek a jelpéldányai.
Jeltipológia
A jelek osztályozása, a jeltipológia a szemiotika egyik központi problémája. Az első máig ható jelosztályozás Peirce műve. Már 1867-ben felállított egy rendszert, amelyet azután az évek során állandóan bővített és tökéletesített. Három szempont alapján osztályozta a jeleket, s így három hármas csoportot, úgynevezett trichotómiát kapott.
Az első szempont: a jelek minősége önmagukban. A jel lehet tiszta minőség (Qualisign = quality+sign), egyedi létező (Sinsign = singular+sign) vagy egy általános törvény (Legisign = legi [lex]+sign).
A második szempont: a jelek viszonya tárgyukhoz. A jel képviselheti a tárgyat a hasonlóság alapján (ikon), a tér- és időbeli érintkezés alapján (index), vagy egy önkényes szabály alapján (szimbólum).
A harmadik szempont: a jelek viszonya az interpretánshoz. Ebből a szempontból a jelek jelölhetnek egy lehetőséget (Rheme = olyan kijelentés, közlés, amely általános, nem asszertorikus [asszertorikus = a logikában vitathatatlan ténymegállapítás]), egy tényt (Dicisign = a latin dicentum - megállapításból), vagy egy törvényt (Argument = érv, érvelés).
Az egyes jeltípusok kölcsönös kapcsolatai alapján Peirce a jelek tíz osztályát határozta meg. Rendszerében kitüntetett szerepe van a második triádnak. (“Az ikonok, indexek és szimbólumok szerinti jelfelosztás a legalapvetőbb” Kelemen, 1971). A később mások által kidolgozott jeltipológiában is megtaláljuk, mint kristályosodási magot, ezt a triádot.
A három alapkategóriát Peirce a következőképpen határozta meg: “Az index olyan jel, amely elvesztheti azt a jellegzetességét, amely jellé teszi, amennyiben az általa jelölt tárgy nincs jelen, de nem veszti el ezt a tulajdonságát (amely jellé teszi), ha az interpretátor nincs jelen.”
Az index “annál fogva vonatkozik az objektumára, amelyet jelöl, hogy magán viseli objektumának valóságos hatását”, azaz közvetlen kapcsolat van a jel és a jelölt között. Az index vagy a megjelölt tárgy tulajdonsága, produktuma, vagy olyan tárgy, amely térben és/vagy időben érintkezik vele. Például a füst és tűz, vagy a szín és virág.
|
