24. ábra. Pierce jelosztályozása.
Ikonról beszélünk akkor, ha a jel és a jelölt között valamilyen minőség azonos, amikor hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek. “Az ikon olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra csupán önmaga sajátosságainál fogva vonatkozik ... akár jelen van ez a tárgy aktuálisan, akár nincs.”
Peirce az ikonokat két csoportra osztja: képekre, amelyek a megjelölt tárgy tulajdonságait is ábrázolják (például festmények, szobrok, fényképek), és ábrákra, amelyek a jelölt tárgy részei közötti arányokat, viszonyokat ábrázolják (például térképek, diagrammák). Más szerzők az ikonoknak egy harmadik típusáról is beszélnek, a metaforákról, amelyeknél a hasonlóság bonyolult formán, a jelképiségen alapul.
Szimbólumnak nevezzük a jelet, ha közte és a jelölt közt egy önkényes konvenció létesít kapcsolatot, azaz a viszony hozzárendelés jellegű. “A szimbólum a jelölt tárgyat egy törvénynél fogva jelöli, rendszerint egy általános ideával való asszociáció révén, s eközben a törvény teszi a szimbólumot olyanná, hogy megfelelhessen a jelölt objektumnak” - írja Peirce. Szimbolikus természetű jelrendszer a nyelv, minden nyelven alapuló rendszer. A szimbólumok világa roppant gazdag. “Szimbólumok erdején visz az ember útja” - idézi Kelemen János.
Peirce osztályozásának nagy előnyeként tartják számon azt a jellegzetességét - amelyet önmaga is hangsúlyozott -, hogy nincs merev válaszfal sem a trichotómiákon belül, sem a trichotómiák között. “Peirce szemiotikai osztályozásának egyik leglényegesebb vonása az éles elméjű meglátás, hogy a jelek három alaposztálya közötti különbség csak a viszonylagos hierarchia különbsége” - írja Jakobson.
A jelek osztályozásában a Peirce-től eltérő úton jár Schaff. Eldöntendő kérdések segítségével egy diszjunkt osztályozási sémát állít fel. Ezt a sémát később sok szerző átvette.
Induljunk el mi is Schaff nyomán.
A természetes jeleket - mint azt a fejezet elején láttuk - két osztályba sorolhatjuk: az indexek és a szimptómák osztályába. Ez a két jelforma alkotja az információközvetítés legősibb eszközét. Az indexről már bővebben volt szó, a szimptómáról azonban még kell néhány megjegyzést tennünk. Nagyon sok szemiotikus ezt a jelformát nem tekinti önállónak, és vagy az indexszel vagy a szignállal azonosítja. Létjogosultságát Balogh mégis azzal indokolja, hogy bevezetésével kiküszöbölhetők azok a nehézségek, amelyek az állati kommunikáció, az állati “beszéd” magyarázatában fellépnek. A szimptóma úgy jelenik meg, mint az index-forma különös alakja, de a fejlődés folyamán átalakul. A jel formája nem valami holt tárgy lesz, hanem egy élőlény tevékenysége. Ebből következik, hogy míg az index tárgyhoz van rögzítve, s létezik akkor is, ha nincs élőlény, amelyik észlelné, a szimptóma csak akkor jelenik meg, ha az élőlény tevékenysége egy másik élőlény tevékenységével összekapcsolódik, de eltűnik, mihelyt a tevékenység lezajlott, s csak, mint az élőlény adottsága marad meg. A szimptómának, mint különálló jelformának - kifejezett jelformának - a bevezetése lehetővé teszi az állati kommunikációnak az értelmezését anélkül, hogy azt “antropomorfizálnánk”. A szimptóma az organizmus pillanatnyi állapotát fejezi ki.
25. ábra. A jelek Schaff szerinti osztályozása.
A mesterséges vagy igazi jeleket két csoportra osztjuk. Az egyik csoportba tartozik a nyelv, a verbális jelek rendszere, a másik csoportba az összes többi jelforma. A nyelv ugyanis különleges szerepet tölt be az emberi társadalomban, s hozzá viszonyítva minden más mesterséges jel származékos. (A nyelvet a következő fejezetben tárgyaljuk majd részletesebben.)
A származékos jeleket tovább osztva a szignálokhoz vagy jelzésekhez jutunk. Tulajdonképpen a szignál is természetes jel, amely azonban mesterséges jelként funkcionál. “... olyan jelekkel van dolgunk - írja Schaff -, amelyek fő célja az, hogy kiváltson, megváltoztasson vagy visszatartson valamely tevékenységet. Ezek tehát tipikusan valamire szolgáló jelek, olyan jelek, amelyek hivatva vannak egy bizonyos, a kommunikálást célzó meghatározott tevékenységnek a kiváltására ... Ezek tehát az anyagi világ jelenségei, amelyeket sajátosan azért hoznak létre, hogy ... előre megállapított és összehangolt reakciót váltsanak ki az emberi tevékenység meghatározott megnyilvánulási formáiban.” A szignálok “őseinek” részben a szimptómák tekinthetők - amikor is a hang, a mozdulat, a gesztus, az arckifejezés kiszabadul a genetikai meghatározottság, az ösztönök uralma alól és tudatossá, szándékossá válik, - részben az indexek - amikor valamilyen természeti jelenség valamely tulajdonságát kiemeljük, elkülönítjük és jelzésként használjuk fel. Társadalmunk informatizálódásának folyamatában lépten-nyomon találkozunk a szignalizáció jelenségével. Természetes eredetük ellenére a szignálok egyezményes jelek, hiszen konvenció kérdése, hogy éppen a víz fagyáspontját tekintjük hőmérsékleti skálánk kiindulópontjának, vagy a közlekedési lámpában a zöld szín jelenti a szabad utat.
A helyettesítő jelek két csoportjáról, az ikonokról és a szimbólumokról már beszéltünk Peirce jeltipológiája kapcsán.
A jelek osztályozását más szempontok alapján is el lehet végezni.
Ilyen szempont lehet például a mesterséges jelek eredete. Megkülönböztetjük egymástól azokat a jelformákat, amelyeket az ember azért hozott létre, hogy információ közlésére használja - ezek közül legfontosabbak a természetes nyelvek -, és azokat, amelyek eredeti tárgyi mivoltukban más célt szolgálnak, valamilyen anyagi szükségletet elégítenek ki, de “menet közben” kommunikatív funkciót is öltöttek magukra. Szolgáljon például az öltözködés. Tulajdonképpen itt is két esetről beszélhetünk. Vannak olyan tárgyak, amelyek eredeti funkciójuk megőrzése mellett válnak jellé, s vannak olyanok, melyek az idők során elvesztették eredeti funkciójukat, s csak, mint jelek léteznek.
Osztályozási szempont lehet az is, hogy a jelek térbeli és időbeli szerveződésűek. Az első csoportba tartozik a vizuális jelek egy része, utóbbiba a hangjelek. A befogadás folyamatában van ennek jelentősége.
A szemiozisz dimenziói
A fogalmat Charles Morris vezette be, s a jelfolyamat elemei közötti kapcsolatot értette rajta. (Természetesen a szót nem fizikai értelemben kell értenünk.) Ezt a kapcsolatot már Frege tanulmányozta. A jelfolyamatnak három résztvevőjét különböztette meg: a jelet, a jelölt dolgot és a jel értelmét. A köztük levő viszonyt háromszöggel ábrázolta. (Az ábrázolásnak ez a módja azután általánossá vált a szemiotikában.)
Az I-II. viszony a jelnek a tárgyhoz, a denotátumhoz való viszonya, a jelölő viszony. A II-III. viszony a jelnek a fogalomhoz, deszignátumhoz való viszonya, a kifejező, deszignáló viszony. Az I-III. viszonynak nincs külön neve (Frege, 1892).
|
