Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtártudományi Informatikai Tanszék Fülöp Géza Az információ

Újabban a szemiotikusok a jelhelyzet négy elemét veszik figyelembe: 1. a jelt, 2. a jelölt dolgot (a tárgyat), 3. a tudati képmást, reprezentációt, képzetet és 4. az embert. Közöttük a következő viszonyok alakulnak ki: a jel és a tudati képmás közötti viszony a szemantikai dimenzió, a jel és a jelölt objektum közötti viszony a szigmatikai, a jel és az ember közötti viszony a pragmatikai, s végül a jelek egymás közötti viszonya a szintaktikai dimenzió. Általában a szemantikát és a szigmatikát nem szokták elkülöníteni egymástól, s Morris is csak három dimenzióról beszélt. A szigmatikai dimenziót Klaus vezette be, hogy világosabbá, könnyebbé tegye bizonyos jelenségek tárgyalását és megértését.

A négy dimenzió vizsgálatával a szemiotika négy részterülete foglalkozik: a szemantika, a szigmatika, a pragmatika és a szintaxis. A négy részterület egymáshoz való viszonya még nincs kellőképpen tisztázva. Általában a szintaxisból kiindulva építik fel a szemiotika rend­sze­rét: szintaxis  szemantika, szigmatika  pragmatika. Az emberi gyakorlat felől meg­közelítve a sorrend éppen a fordított kellene, hogy legyen, de ilyen tárgyalásra még nincs példa.

A szintaxis a jelek egymáshoz való viszonyát, egymás közötti kapcsolatait kutatja. A valódi jelek általában nem elszigetelten fordulnak elő, rendszert alkotnak. A jelhasználat során sem különálló jelekkel találkozunk, hanem bizonyos szabályok szerint rendezett jelsorozatokkal, csoportokkal. Ezek szerkezetét, az összetétel szabályait vizsgálja a szintaxis. Ugyanakkor szintaxisnak nevezzük a szabályoknak az összességét is.

A szigmatika a jel és a jelölt objektum viszonyát, a jelölő viszonyt tanulmányozza. A jel jelölhet egy konkrét tárgyat vagy a tárgyak osztályát. Előbbi esetben a jel referenséről vagy denotátumáról, utóbbiban a jel deszignátumáról beszélünk.

Ha egy osztálynak több tagja van - ez a helyzet általában a szimbólumok vagy a nyelvben a közös főnevek esetében -, a deszignátum és a referens nem fedi egymást. A “szék” jelnek a deszignátuma minden ülőalkalmatosság, amely bizonyos tulajdonságokkal rendelkezik, az egyes konkrét székek a referensei. De csak potenciálisan. Ahhoz, hogy egy konkrét szék valóban a referense legyen a “szék” jelnek, valamilyen kiegészítésre, megfelelő kontextusra, mutató névmásra van szükség (például “az a szék, amelyen ülök”).

Ha az osztálynak csak egy tagja van, a referens és a deszignátum egybeesik. A tulajdonnevek mind ilyen jelek.

Előfordul, hogy a jel által jelölt osztály üres halmaz, azaz nincs egyetlen tagja sem. Ebben az esetben van deszignátuma, de nincs referense. A képzeletbeli lények nevei tartoznak ebbe a csoportba, a nimfák, faunok, kentaurok, illetve a “nimfa”, “faun”, “ kentaur” szó.

Deszignátuma minden jelnek van, referense nem mindegyiknek. A jelölő viszonyban tehát a deszignáció tekinthető elsődlegesnek.

A szemantika a jelnek és a jelölt tárgy tudati képmásának viszonyával foglalkozik, s központi kategóriája a jelentés. Ez a terület a szemiotikának talán a “legingoványosabb” területe. Arra a kérdésre, hogy mi a jelentés, annyira nem könnyű választ adni, hogy C. K. Ogden és C. K. Richards jelentéstani könyvében a “jelentés” fogalomra 64 - további alcsoportokra osztható - meghatározást találunk (Ogden - Richards, 1966). A kérdés egyébként érthető módon nem­csak a szemiotikusokat érdekli, a filozófia, a logika, a nyelvtudomány egyaránt feladatának tartja, hogy keresse rá a választ. A jelentés fogalma ugyanis nagyon bonyolult viszony­hálózatot takar: a jel, a jelölt, annak fogalma, tudati képmása közötti viszonyok összességét. A szigmatika is a szemantikának alárendelt viszony, hiszen a jel jelentése révén tölti be jelölő funkcióját. Megkülönböztetésük azonban lehetővé teszi annak hangsúlyozását, hogy a “jelenteni” és a “jelölni” nem ugyanazt jelenti.

Hogy mégse maradjunk meghatározás nélkül, idézzük Kelemen Jánost: “az a tudati kép-más, amely egy jellel elválaszthatatlan kapcsolatban van, az illető jel jelentése” (Kelemen, 1971).

A jelentés fogalmának tisztázását három további körülmény bonyolítja.

A jelviszony rendszerint nem egyszerű, hanem többszörös, többszintű. Egy esemény, egy jelenség, egy történés vagy közlemény több reláción is értelmezhető, sőt értelmezendő. Frege különbséget tesz a jel jelentése, mondhatjuk így is, tárgyi jelentése (Bedeutung), és értelme, értelmi jelentése (Sinn) között. S emellett beszél a jelhez kapcsolódó képzetről is. “Ha a jel jelentése érzékileg észlelhető tárgy, akkor a róla kialakult képzet az egykori érzéki benyo­másokra, belső vagy külső cselekvésekre való emlékezésből létrejött belső kép ... A képzet ... szubjektív, az egyik ember képzete nem egyezik a másik ember képzetével” (Frege, 1892).

A jelentés kettősségét emeli ki Balogh István is, és azt írja: “A jelentés kettőssége valójában nem a konkrét jelentés és az absztrakt jelentés közömbös egymásmellettiségével egyértelmű, hanem a jelentésnek ezek az oldalai kölcsönösen közvetítik egymást” (Balogh, 1979).

Louis Hjelmslev dán nyelvész, aki a nyelvi rendszereket mint szemantikai rendszereket tanul­má­nyozta, bevezette a denotáció és konnotáció fogalmát. Első a jel tulajdonképpeni, elsőd­leges alapjelentése, utóbbi a jel másodlagos jelentése, a másodlagos jelentések együttese. A konnotáció, akár a frege-i értelemben vett képzet, többé-kevésbé szubjektív és érzelmi színe­zetű. A nyelvben szinte minden szónak van másodlagos jelentése. A különböző jelrend­sze­rek­ben a denotáció és konnotáció aránya különböző. A matematika vagy a különböző prog­ram­nyelvek par excellence denotatív jelrendszerek, az egyes jelek jelentése teljesen egyértelmű, nincs másodjelentésük. Ezzel szemben a műalkotások olyan összetett jelrendszerek, amelyek értelmezésében a denotáció és a konnotáció megkülönböztetésének döntő jelentősége van.

Bonyodalom forrása az is, hogy a jelek nem önálló individuumok. Rendszert alkotnak, s a jelrendszerek mintegy modellálják a valóságot. A jeleket tehát csak, mint a rendszer elemeit lehet értelmezni. Ugyanakkor azonban a jelek konkrét megjelenésük során nem a rendszer elemeiként, hanem egy “szöveg” tagjaiként jelennek meg, s csak így, szövegkörnyezetükben elemezhetők.

Végül bonyodalmat jelent az is, hogy a jeleknek társadalmi meghatározottságuk is van, csak az adott társadalom viszonylatában értelmezhetők. A jelviszonyok egyben társadalmi viszo­nyok. Valamely kultúrában honos jeleket egy más kultúrában egész más jelentéssel használ­nak, vagy nem is ismernek. Nagyon jól példázza ezt az öltözködésnek, mint jelrendszernek a funkcionalitása. Falvainkban szigorú szabályok írták elő a nők kendőviselési szokásait. Ezek a szabályok azonban nem minden vidéken voltak azonosak, s ezért a jelek értelmezése zavart okozhatott, nem beszélve arról, hogy egy városi ember számára sem jelentettek semmit (hacsak nem ismerte az adott vidék szokásait).

Ez a kérdés átvezet bennünket a szemiotika negyedik dimenziójához, a pragmatikai dimenzió­hoz. A pragmatika jel és a jelhasználó viszonyát vizsgálja. Ez a meghatározás azonban így túlságosan leszűkítené a pragmatika szféráját. A jelet ugyanis itt - szinte azt mondhatnánk - átvitt értelemben kell értelmeznünk, jelentésével, minden konnotációjával - a pragmatika itt kapcsolódik vissza a szemantikához -, a jelhasználót pedig szintén széles értelemben, mint a társadalom tagját vagy akár magát a társadalmat. Hogyan határozza meg a társadalmi hovatartozás az egyes tagok jelhasználatát, hogyan lesznek bizonyos jelek, jelvények, szimbólumok a társadalmi manipuláció eszközei - ilyen, s ehhez hasonló kérdéseket vizsgál a pragmatika. Már a kérdésekből is látható, hogy a pragmatikának nagyon szoros kapcsolatai vannak a kommunikációelmélettel, szociológiával, pszichológiával.

A társadalom jelrendszerei

Az ikonikus jelek, képek, rajzok, vázlatok, diagramok használatának nagyon sok előnye van. Kis felületen, tömören sok információt közölnek. Mivel az ember először globálisan, szintetikusan fogja fel ezeket, lehetővé válik a lényeg gyors felismerése. A grafikus ábrázolás nagyfokú absztrakciót tesz lehetővé, s így megtakarítást eredményez a gondolkodásban.

Információelméleti szempontból vizsgálva megkülönböztethetünk kis entrópiájú és nagy entrópiájú társadalmakat. Az előbbieket az jellemzi, hogy a használt jelrendszerek kevés jelből állnak, az egyes jelek felhasználási gyakorisága között nagy a különbség, a szintaktikai szabályok pedig nagyon szigorúak. Ebből kifolyólag a jelrendszerek redundanciája nagyon nagy, az információ tárolásának és továbbításának hatékonysága nagyon kicsi. A kódok nagyrészt intézményesített kódok, amelyeket mindenki ismer, s így a kommunikáció majdnem zajmentes. Ezek a vonások a primitív, archaikus társadalmakra jellemzők.

A nagy entrópiájú társadalmakat az jellemzi, hogy jelrendszereik jelekben nagyon gazdagok, a jelek használati gyakoriságában nincsenek nagy eltérések, a szabályok lazábbak, a redun­dan­cia ebből kifolyólag kicsi. A kódok többsége úgynevezett intim kód, s ezeket a társadalomnak csak szűkebb körei ismerik. Az információtovábbítás gyakran zajos, ám az információ-megőrzés, mivel rögzített, tárgyiasult, nagyon hatékony. (A primitív társadalmakban azért van szükség nagy redundanciára, mert csak így biztosítható az információk tartós megőrzése a társadalom emlékezetében - Andor, 1980).

A társadalomban működő jelrendszereket felsorolni szinte lehetetlen, hiszen a kultúrának minden eleme tölthet be jelfunkciót, s így a jelrendszereknek se szeri, se száma. A kommu­nikációról szóló fejezetben működésükben mutatjuk majd be a legfontosabb jelrendszereket. Itt most csupán néhány általános megjegyzést teszünk.

A jelrendszerek osztályozásában a kutatók számos szempontot érvényesítettek.

A felosztás egyik lehetséges módját már a jelek osztályozásánál említettük. Egyik oldalon állnak azok a jelrendszerek, amelyeket a társadalom eleve a kommunikáció, az információ­átadás céljára alkotott (legfontosabb a természetes nyelv), másik oldalon azok, amelyek valamilyen anyagi szükséglet kielégítését szolgálják, de az idők során jelfunkciót is magukra öltöttek (öltözködés, étkezés stb.).

Eredetük, történelmi fejlődésük szerint is osztályozhatjuk a társadalmi jelrendszereket.

“A társadalomban működő különböző jelformák rendszerét, ezek összefüggéseit tehát a következőképpen írhatjuk le:

• 
  A nem társadalmi eredetű jelformák rendszere, amelynek működése, funkciója bővülő mérték­ben telítődik társadalmi tartalommal, s ennek megfelelően módosulnak az egyes formák is (pl. az érzelmek kifejezése).
  
• 
  A nyelv kialakulása előtt a társadalomban keletkezett jelformák, melyek szerepet játszottak a nyelv kialakulásában, de amelyek rendszerét, működését, társadalmi funk­cióját a nyelv kialakulása és működése a későbbiekben döntő mértékben meghatározza (szimbólum, jelzés, ikon).
  
• 
  A nyelv, amely, mint láttuk, az általános jelforma meghatározó szerepe mellett és alapján maga is különböző jelformák kölcsönviszonyaként jellemezhető rendszer.
  
• 
  A nyelvből kialakuló jelrendszerek, melyek legjellemzőbb vonása az egyneműség, a külön­böző jelformák együttlétének, “összekeveredésének” megszüntetése, s ezáltal a külön­böző jel-összefüggések meghatározott irányú egyoldalú továbbfejlesztése” (Balogh, 1979).
  

Elsősorban a Saussure-féle langue-parole megkülönböztetésről van szó. (Bár Saussure-nek a maga korában szinte forradalmi tanait az utókor sok mindenben módosította, gondolatainak java ma is érvényes.) A langue (nyelv) a természetes nyelv társadalmilag intézményesített oldala (információelméleti nyelvhasználatban kódnak neveznénk), a parole (beszéd) ennek egyéni megvalósítása a beszédaktus során (az üzenet). Ez a megkülönböztetés más jelrend­sze­rekre is alkalmazható, s azt mondhatjuk, hogy általános szemiotikai érvénye van. Az öltözkö­dés­ben például a divattervező rajza vagy a divatlap ábrája a langue, az elkészített és viselt ruha (az egyéni megvalósulás, amely például lehet a viselőjére nem illő vagy “slampos”) a parole.

A másik fogalompár, amely szintén a nyelvtudományból származik, a szintagma és paradig­ma. “A legtöbb jelrendszerben (minden időben szervezett és sok “látható” jel esetében) megvan a szintagma és paradigma tengelye. A szintagma a jelek lineáris és megfordíthatatlan kombinációja révén jön létre, míg a paradigma azoknak a jeleknek a rendszere, amelyek a lineáris sor egy helyének kitöltésére rendelkezésünkre állnak” - írja Kelemen János (Kelemen, 1971). Hogy most egy másik jelrendszerként is működő rendszerből vegyünk példát, egy menüben a fogások egymásutánja a szintagma (leves+sült+desszert), az egyes fogások választéka a paradigma (húsleves, vagy zöldségleves, vagy krumplileves). A szintagmának az “és” kapcsolat felel meg (konjunkció), a paradigmának a “vagy” (diszjunkció).

Mint már említettük, a kultúrának bármelyik jelensége szolgálhat - adott viszonylatban - jelként, ezért valamennyi vizsgálható szemiotikai szempontból is. Ennek megfelelően a szemiotika számos ága alakult ki: művészetszemiotika, irodalomszemiotika, etnoszemiotika stb. Az állatvilág jelviszonyaival foglalkozik a zooszemiotika. A másik oldalról pedig: a szemiotika számos diszciplínának vált segédtudományává.

A NYELV

Egy kis történelem

Mikor kezdett az ember beszélni?

Ha mármost a kérdés társadalmi-szemiotikai oldalát vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a szerszámhasználat általánossá válása együtt járt - kölcsönösen feltételezve egymást - a két ősi állati jelforma, az index és a szimptóma továbbfejlődésével, átalakulásával. Bár az eszköz­használat az állatvilágban is gyakori - sokkal gyakoribb, mint azt régebben feltételezték -, még a legmagasabb rendű emlősök, a majmok eszközhasználatát sem kíséri olyan különálló absztrakt mozzanat, amely szükségessé tenné egy újabb jelforma kialakulását. Az emberős akkor emelkedett az állatvilág fölé, amikor a szerszámhasználat mind gyakoribbá, majd általánossá válásával (“az ember a munkaeszközeibe egyre több információt raktározott el” - Nordenstreng, 1978) az egyedek közötti kapcsolatok gyökeresen átrendeződtek, magasabb szintre emelkedtek, s lehetővé tették az eszközhasználat tapasztalatainak átadását, átörökíté­sét.

Nagyon valószínű, hogy már a legrégibb Hominidák, az Australopithecinák túlléptek a többi emlős jelhasználatának szűk körén. Az indexek és szimptómák egyre bővülő készlete mellett szimbólum és szignálszerű jeleket is kezdtek használni. A történelem ködében lassan emberi formát öltő homo erectus feltehetően már használt szimbólumokat is, és rendelkezett a nyelv előtti gondolkodás, az instrumentális gondolkodás képességével.

A fejlődésnek ebben a szakaszában az emberős jelhasználata látszatra nem sokban külön­bözhetett a fejlett emlősökétől: grimaszkodott, hadonászott, artikulálatlan hangokat adott ki, de a jelek már más információkat hordoztak: a primitív tudat szintjén ugyan, de tudatos üzeneteket. A koponyaalapnak és a toroknak a már említett átalakulásával párhuzamosan azután ebből a komplex jelegyüttesből kiemelkedtek a hangjelzések.

A hang, mint szimptóma már az állatoknál kitüntetett szerepet játszik. Ennek több oka van: a rezgéseket továbbító közeg, a levegő mindenütt jelen van, a jeladás nem foglal le más cselekvésre alkalmas testrészt, energiaigénye kisebb, mint a más testrészekkel leadott jeleké, sötétben is, nagyobb távolságban is észlelhető, már állati fokon is több variációs lehetőséget biztosít, kiegészíthető más kifejezőeszközökkel.

A kezdetben tagolatlan hangjelzésekből az év-százezredek folyamán tagolt jelek, fonémák, majd - magasabb szinten - fonémaegyüttesek, fonémasorok alakultak ki. Ezek azután különböző funkciókat kaptak, megszületett a mondat. Valószínű, hogy eleinte az ember csak egyszavas mondatokat használt - ez még nem nyelv! - s az intonációt, hanglejtést vette igénybe mondandójának pontosítására. Így születhettek meg a mondatfajok. Később kialakult a tagolt mondatszerkezet, megjelentek a mondatrészek, s a mondatok magasabb rendű egységekké, szöveggé szerveződtek.

Ez a több százezer éves időszak - a világmindenség sok milliárd éves történetében alig észrevehető, de a mi emberi léptékünkkel mérve hihetetlenül hosszú periódus - elegendő volt arra, hogy a beszédkészség génjeinkbe is beíródjon. Amint azt az idegrendszerrel kapcso­latban említettük, a homo sapiens már genetikailag programozva van a beszéd elsajátítására és használatára (“Az emberi idegrendszer előhangolt a nyelv elsajátítására” - Pléh, 1984). A madarak énektanulásához, a méhek “virágismeret”-tanulásához hasonlóan az emberfióka beszédtanulását is öröklött program vezérli. A csecsemő számára a beszéd mássalhangzói kulcsingerek, ösztönösen felismeri őket. A külvilág számtalan hangingere közül, mely állandóan éri, ki tudja választani a beszédhangokat, s csak azokra összpontosítva, megtanulja megkülönböztetni a jelentésárnyalatokat, melyeket a bonyolult beszédhangok hordoznak. A program ugyanakkor - az emlékezetében rögzített, memorizált hangminták segítségével - bel­ső viszonyítási rendszert biztosít a beszédhangok megformálásához. A csecsemő a gügyögés időszakában, amely a madarak próbaénekléséhez hasonlítható s a “próba - szerencse” tanulási módszer segítségével megtanulja kimondani a nyelv mássalhangzóit. S nem is akármilyen sorrendben. Először a nazális és orális, majd a labiális és dentális hangok oppozícióját sajátítja el (p-t, m-n). A továbbiakban a fonológiai rendszer rétegzett struktúrájának megfelelően, a meg­fordíthatatlan szolidaritás” törvényét követve (Jakobson, 1969), a többi fonéma megfor­málását is megtanulja. Ez a szakasz a programban előírt időpontban kezdődik és ér véget, még a süket gyermekeknél is. Ezután következik az az időszak - a tanuláshoz szükséges magas szintű belső késztetés időszaka -, amelyben a kisgyermek az agyában tárolt - részben öröklött, részben hallás útján megjegyzett - beszédet tanulja meg. A legújabb kutatások alapján feltéte­lezhető, hogy a szavak és mondatok ritmusa, a nyelvtan bizonyos alapelemei (pl. a szófajok elkülönítése) szintén az öröklött jellegzetességek közé tartozik. A beszédkészség programo­zottságának elméletét támasztja alá a nyelvi univerzáliák létezése, - bizonyos hangtani, grammatikai jellegzetességek minden nyelvben azonosak vagy nagyon hasonlók - s az a tény, hogy a beszédet sokkal gyorsabban sajátítjuk el, mint sok más annál jóval egyszerűbb műveletet (pl. az írást vagy a számtani alapműveleteket). S a nyelv gyors elsajátítása nem magyarázható meg a más területeken érvényes tanulási elméletekkel.

A beszéd fejlődésével párhuzamosan, azzal szoros kölcsönhatásban, az instrumentális gondol­kozás lassan átalakul fogalmi gondolkodássá. Az elvont fogalmak, kategóriák létrehozásának, megalkotásának képessége - amelynek nyomai a legújabb kutatások szerint már az állatoknál is megtalálhatók - fontos szerepet játszik a beszédtanulásban. A gyermek az új szavak megta­nulásához fogalmi kategóriákat alkot, s osztályozza a szavakat. A szintaxis elsajátításában a szemantikát használja vezérfonalként, azaz a tapasztalt jelentésekre támaszkodik. Valószínű, hogy agyunkban a “szótár” kategóriákba rendezve van tárolva. Erre lehet következtetni például abból, hogy kisebb agyterületek elpusztulásakor a betegek sokszor szavak kategóriáit felejtik el (például a virágok neveit). Az anyanyelvi készségek fejlődése 18-20 éves korban lelassul, nyugvópontra jut.

Hogy a megismerési folyamat, a gondolkozás milyen szorosan kötődik a nyelvhez, “a meg­ismerési folyamat fő munkaeszközé”-hez, azt jól mutatja többek között az is, hogy valamely dologról szerzett tapasztalataink, ismereteink akkor válnak teljessé, ha nevén tudjuk nevezni őket. A természetben gyönyörködve például zavarja élvezetünket, hogy nem ismerjük a fák, virágok neveit. S világképünket is nagymértékben a nyelv határozza meg.

Ennek ellenére nem szabad a nyelv szerepét abszolutizálnunk. A fogalmi gondolkodás nem azonos a belső beszéddel, legjobb példa erre a matematikusok gondolkodása.

Sowa idézi Einsteint: “Konvencionális szavakat vagy más jeleket a második szakaszban kell fáradságosan keresni, amikor az asszociációs “játék” már eléggé megszilárdult, s tetszés szerint felidézhető” (Sowa, 1984).

Piaget megfigyelései is azt igazolják, hogy a megismerés fejlődésének vezető szerepe van a gyermeknyelv korai szakaszában, s hogy a nyelv nem abszolút szükséges a komplex gondolkodáshoz.

A gyermek logikus gondolkodásának fejlődése sokkal inkább függ a tapasztalattól, mint a beszédtől. Süketnéma gyermek is képessé válik logikai műveletek elvégzésére, igaz, lassab­ban, mint normális társai.

Ám a ló túlsó oldalára se essünk át! A szavak nélküli gondolatok nehezen megfoghatók, s könnyen elfelejtjük őket. “A gondolatok szimbólumok nélkül elrepülnek a szélben” (Paul Keller).

Nem lennének információként közvetíthető gondolataink, ha előbb nem formálnánk meg őket - írja Nordenstreng.

Ma a világon több mint 5000 nyelvet beszélnek (Völz, 1983). Pontos számot azért nem lehet megadni, mert nagyon sok esetben még eldöntetlen, hogy egy-egy embercsoport nyelve önálló nyelv-e vagy csak nyelvjárás, s az is lehetséges, hogy még léteznek eddig fel nem fedezett nyelvek.

Vajon ez a sok nyelv egy közös ősnyelvből származik, vagy a Föld különböző pontjain egymástól függetlenül alakult ki több ősnyelv? A kérdés egyelőre megválaszolatlan. Ha azonban figyelembe vesszük az ember kialakulását magyarázó legújabb elméleteket, amelyek szerint a homo sapiens őse Afrika keleti részében alakult ki, s onnan indult világhódító útjára, elképzelhető, hogy amikor vándorútra kelt, hogy Kis-Ázsián keresztül benépesítse a Földet, poggyászában már magával vitte a beszéd valamilyen kezdetleges formáját. Ez az elképzelés jól magyarázná a már említett nyelvi univerzáliák létezését, s érthetővé tenné, hogy az emberek a világ minden részén nagyjából egyformán vannak programozva a beszéd elsajátítá­sára és gyakorlására. A nyelvi jelek halmaza ugyan nyelvenként különböző, de a gondolat­alko­tás és nyelvhasználat képessége minden népnél azonos, s a hangképzésben, a mondat­szerkesztés szabályaiban nagyon sok a közös elem. A szókészlet viszont már az elkülönült, önálló fejlődés eredménye, és nagyon érzékeny mutatója egy nép kultúrájának. “Valamely nyelv teljes szókészlete felfogható mindama eszmék, érdekek és foglalkozások leltárának, melyek az illető nyelv beszélőit jellemzik” - írja Sapir (Sapir, 1971).

Néhány érdekes példát közöl Völz arra vonatkozólag, hogy különböző népeknek hány szavuk van bizonyos fogalmak meghatározására. A maorik például 3000 színárnyalatot tudnak megkülönböztetni, a lappoknak 21 szavuk van a hó-, 20 a jégfajták, és 11 a hideg különböző fokozatainak megnevezésére. Ezzel szemben nincs szavuk a hó, a jég, a hideg fogalmára.

Bizonyos körökben szokás primitív nyelvekről beszélni. Ilyen azonban nincs. Hogy megint Sapirt idézzük: “Akármilyen fogyatkozásai legyenek is a kultúra szempontjából valamely primitív társadalomnak, a társadalom nyelve mégis szükségszerűen éppolyan pontos, töké­letes, s potenciálisan fejlődőképes apparátusa az utaló szimbólumoknak, mint a legfejlettebb kultúrákat hordozó nyelvek”.

Gondolatainkat formálva a nyelv egész egyéniségünket, jellemünket is formálja. És itt utalha­tunk az információ egyik gyökerére: informare = formát adni, formálni. Műveltsé­günket, közösségi mivoltunkat, egy nyelvközösséghez (= néphez) való tartozásunkat a közös nyelv, az anyanyelv határozza meg és biztosítja. Anyanyelvünk tehát nem csupán a kommunikáció eszköze, hanem gondolkodásunk belső közege, amely tapasztalatainkat formába önti.

A nyelvnek a megismerésben játszott szerepével kapcsolatban azonban a Sapiréval ellentétes nézetekkel is találkozunk. Darab Tamás idézi Roscht, aki a színek észlelésével kapcsolatos megfigyelés alapján a következő tanulságot vonta le: “A színskálán nem a nyelvnek a gondol­kodásra gyakorolt hatása szemléltethető, hanem az is, hogy az észlelés és a megismerés alapegységei szabják meg a nyelvi fogalmak formáját és tartalmát” (Darab, 1991).

Beszéd és nyelv

Beszéd és nyelv - mit takar ez a két fogalom?

A nyelv a beszédből alakult ki, s a beszéd a létformája. Ám az idők során önálló és saját törvé­nyekkel rendelkező rendszerré fejlődött, s a kettő között kölcsönös függőség alakult ki. Emberi beszéd nyelv nélkül ma már elképzelhetetlen. A legprimitívebb népeknél sem találkozunk a beszéd nyelv előtti formájával. A nyelv a beszéd nyersanyaga, de nem csak lehetőség, hanem kötöttség és kényszer is.

A nyelv - ezt már többször hangsúlyoztuk - a legbonyolultabb jelrendszer, amelyet az ember valaha is “kitalált”. Nevezhetnénk szuperrendszernek is, amelyet hierarchikusan egymásra épülő rendszerek alkotnak. Minden alrendszer magában teljes rendszer, saját elemeivel és kombinációs szabályaival, és elég gazdag és komplex ahhoz, hogy önálló tudomány tárgya legyen. Alulról felfelé haladva, ezek a rendszerek egyre bonyolultabb, összetettebb nyelvi jelek­ből - nyelvelemekből, szimbólumokból -, s a közöttük levő viszonyok sokaságából állanak. A viszonyrendszert, a jeleket összekapcsoló szabályok rendszerét nyelvtannak, gram­ma­tikának nevezzük. Ahogy K. Nordenstreng megállapította: “A puszta jel-objektum/képzet kapcsolások még nem teszik a nyelvet a gondolkodás és kommunikáció számára alkalmas eszközzé. Ehhez kellenek a jeleket összekapcsoló szabályok ... Lenneberg neurofiziológus véleménye szerint, “... a nyelv nem egyszerű jelkészlet, hanem cselekvési, alkalmazási mód (mode of operation)”. Ha ismernénk négyezer szó jelentését külön-külön, még nem lenne nyelv, ha nem értenénk a mondattan alapelveit” (Nordenstreng, 1978).

Sapir a nyelvtant a következőképpen határozta meg: “A nyelvtan ama formális ökonomikus szabályok összessége, amelyekhez egy nyelv használói ösztönösen alkalmazkodnak ... minden nyelv nyelvtanát a kötöttségeknek ugyanaz a foka jellemzi.”

A nyelv legalsó rétege a ritmus. Bár a nyelvészek rendszerint elhanyagolják, nagyon fontos eleme a nyelvnek. A csecsemők, mielőtt még szavakat ejtenek, gügyögésükben a felnőttek beszédritmusát és hanglejtését utánozzák. A ritmus nem külső díszítőeleme a nyelvnek, hanem minta, amelybe a többi elem belerendeződik. A bal talamusz 6/mp frekvenciájú ritmust generál, amely - úgy tűnik - “pacemakerként” szolgál a beszéd és más kommunikációs folya­ma­tok ritmusához.

A hierarchia következő szintjén - mondhatnánk a nyelv atomi szintjén - a fonémák rendszere helyezkedik el. Sapir megfogalmazásában: “A nyelvek nem csupán hangzanak, hanem fonémikus jellegük van. Nincs olyan nyelv, amelynek ne volna meg a maga jól körülhatárolt fonémarendszere.”

A fonémát Oettinger a következőképpen határozza meg: “az elemi hangok olyan absztrakt osztálya, amelynek tagjai bár beszélőnként, kontextusonként és az időben változnak, eléggé hasonlítanak egymáshoz, és különböznek más fonémaosztály tagjaitól ahhoz, hogy azonosítani lehessen őket” (Oettinger, 1972).

A fonémák a nyelv alapegységei, beszédbeli megfelelői a beszédhangok. Érdekes, hogy bár az ember fizikai hangok végtelen sorát tudja kibocsátani, az emberiség fonéma-, illetve beszédhangkészlete mindössze 80-90, s ebből a készletből meríti minden ismert nyelv a maga 30-40 fonémáját. Ennek oka az, hogy a beszédhangok nem tiszta fizikai hangok, hanem a beszéd szubatomikus elemeinek, a hangtulajdonságoknak, fonológiai megkülönböztető jegyeknek bináris oppozíciói formájában fordulnak elő (zöngés-zöngétlen stb.), s minden megkülönböztető jegy egy elemi választást jelent. (Még egy példa arra, hogy az információs univerzumban a bináris jelleg az uralkodó.)

Egy nyelv fonémái strukturált, összefüggő, egymást meghatározó rendszert alkotnak. Két különböző nyelvet, két dialektust vagy akár két ember nyelvét, kiejtését nem egy-egy fonéma különbözteti meg egymástól, hanem egész fonémarendszerük különbözik. S ha egy nyelvben egy fonéma megváltozik, módosul az egész fonémarendszer.

A fonémák a szavakhoz hasonlóan családokat, bokrokat alkotnak. Egy fonémának aszerint, hogy milyen más fonémák mellett fordul elő, különböző változatai vannak.

A beszédhangok különleges és különlegesen hatékony kódjai a fonémikus struktúráknak. Nem “egy az egyben” kódolják, hanem tulajdonképpen átstrukturálják a fonémasorokat. A hang­szegmensek nem pontos megfelelői a fonémaszegmenseknek, ez nem is lenne lehetséges a sebesség miatt. A beszédben megszokott a 15 fonéma/s, s a 30 fonéma/s sem ritka, márpedig ennyi különálló hangot nem tudnánk megkülönböztetni. A szukcesszív fonémák akusztikai jelei egymásba hatolnak, komplex hangfolyam alakul ki (Liberman et al., 1972).

A beszédhangok képzése nagyon bonyolult folyamat. Azzal kezdődik, hogy a tüdőből kiáramló levegőt a légcsőben elhelyezkedő hangszalagok rezgésbe hozzák. A keletkező hang az alaprezgés, alapzönge, a beszéd nyersanyaga, akusztikai szempontból egyszerű szabályos hang. Az alaphang betölti a beszédcsatorna egymás után következő szakaszait, s ezek alakjuknak s méreteiknek megfelelően létrehozzák az alaprezgés különböző felharmonikusait, amelyek hozzáadódnak az alaphanghoz. Így alakul ki a beszédhang, amit hallunk. Miközben beszélünk, beszédszerveink alakja, helyzete, működési módja és működésének intenzitása szüntelenül változik. Bár a beszédhangok egyes összetevőinek kialakításában egyik vagy másik beszédszervünknek döntő szerepe lehet, a beszédképzésben - különböző mértékben ugyan - mindegyik állandóan részt vesz.

A fonéma és beszédhang viszonya a norma és a konkrét egyedi megvalósulás viszonya. Minden fonémának van egy szórási sávja, s a beszédhangok - fonémaváltozatok - ebben a sávban helyezkednek el. Hallószervünk, helyesebben agyunk különleges beállítottságának köszönhető, hogy a beszédhangokat a sokszor igen jelentős eltérések ellenére is azonosítani tudjuk. (A beszéd-szintetizátor által kiadott hangok igazán nem hasonlítanak az emberi fonémákhoz, mégis megértjük.)

A hangot el lehet torzítani - pl. a frekvenciasáv leszűkítésével, egyes formánsok kiszűrésével vagy felerősítésével -, a beszéd meglepő módon mégis érthető marad, bár esztétikai értékéből sokat veszít.

A beszédet csak az ember tudja “lefordítani kapásból”, felbontani önálló szabályos foné­mák­ra, vagy másképp fogalmazva, a fonémák diszkrét és invariáns jellege eltűnik, ha nincs emberi megfigyelő. (Oettinger az észlelés invarianciájáról beszél.) A gépet azért olyan nehéz “meg­tanítani” az emberi beszéd megértésére, mert a fonémák, illetve a nekik megfelelő hangok variábilisak és beszédünk nem diszkrét fonémák, illetve hangok sora, hanem egybefolyik, a fonéma-, szó-, mondathatárok viszonylag egyszerű gépi programok segítségével nem érzékelhetők.

A fonémát sok nyelvész nem tekinti önálló jelnek, mivel a jelentéshez nincs közvetlen köze. A jelentés, amelyet a hierarchia magasabb fokán található jeltest hordoz, nem osztható fel a fonémák között. Jakobson szerint: “Egy fonéma szemiotikai funkciója annak megjelölése egy magasabb nyelvi egységen belül, hogy az egységnek más a jelentése, mint egy egyenértékű egységnek, amely minden egyezés mellett más fonémát tartalmaz ugyanazon a helyen.”

Más felfogás szerint a beszédszervek által létrehozott beszédhangok jelzések, szignálok, amelyek a beszéd jeleit, a nyelvi jeleket hordozzák. (Itt utalnunk kell arra a terminológiai bizonytalanságra, egyet nem értésre, amely az információtudomány s a vele kapcsolatos disz­cip­línák kialakulatlanságából következik. A szemiotikában a szignálokat, mint meghatározott jelfajtát soroltuk fel, a nyelvtudományban pedig sokan a szignál fogalmát a jelhordozó fogalmával azonosítják.)

A jel és jelzés közötti megfelelés konvencionális. “Ha a jel nem mesterséges volna, nem lenne lehetséges, hogy a jelzések a jel viselésén kívül egyéb funkciót is ellássanak. Ha a jel mintegy szervesen következne a jelhordozó (=jelzés) fizikai konzisztenciájából, akkor lehetetlen lenne, hogy a hangos beszéd elemei, mint jelhordozók a nyelvi jeleken kívül egyéb információkat is továbbítsanak” (Szende, 1976). Ez a megállapítás általános érvényű, minden nyelvi jelre alkalmazható, függetlenül attól, hogy a nyelv elemeit milyen szinten tekintjük jelnek.

A jelzésnek azokat az elemeit - hangszínt, hanglejtést, nyomatékot, időtartamot, intenzitást -, amelyek a beszélő egyéni tulajdonságairól és a beszédhelyzet körülményeiről informálják a hallgatót, ektoszemantikai tényezőnek nevezzük.

Mivel nem diszkrétek, hanem folyamatosak (analógok), s nem szegmentálhatók, szupraszeg­mentális tényezőknek is szokták őket nevezni.

Miről informálnak az ektoszemantikai tényezők? A beszélő neméről, koráról, bizonyos pszichofizikai tulajdonságairól, hangulatáról. Az ember hangja annyira sajátos, egyedi, hogy hangjukról azonosítani tudjuk ismerőseinket. S hogy megint hallószervünk tökéletességét dicsérjük, közeli ismerőseink hangját akkor is felismerjük, ha a csatorna (pl. a telefonvezeték) nagyon torzít.

A hangalakból - abból, hogy mennyire tér el a normától -, az ektoszemantikai jellegzetessé­gekből a fentieken kívül arra is következtethetünk, hogy a beszélő milyen vidékről származik, milyen környezetben él, mennyire iskolázott (lásd Higgins professzort Bernard Shaw Pygmalionjában).

A hang mindezek mellett szimbólumjelleget is ölthet magára. A gügyögés például a gyerme­kességet, játékosságot szimbolizálhatja (s a felnőttek hibás felfogását arról, hogyan kell a kisgyermekekkel beszélni), a raccsolás a régi világban az előkelő származást vagy annak majmolását jelezte.

A statisztikai információelmélet szempontjából a fonémák is “teljes jogú” jelek, s alkalmasak a beszédfolyamat statisztikai elemzésére.

Erről kicsit később még beszélünk. A fonémák a nyelvben, illetve a beszédhangok a beszéd­ben sorokká rendeződnek. A fonémasorok természetesen nem alaktalan, egybemosódott hangfolyamok. Tagolt szerkezetük van, szegmentálhatók. A tagolást vagy az egyes beszéd­hangok közötti szünet, vagy a hangok jellemzőinek, a megkülönböztető jegyeknek a meg­vál­tozása hozza létre, biztosítja. Beszédünkben az a pontos központi irányítás a legcsodálatosabb, amely az egyes szervek működését összehangolja. Hangképző szerveink egymástól függet­lenek, külön idegpályák mozgatják őket, s így egyrészt nagyon sok kombinációs lehetőség adódik - ezeknek az szab határt, hogy a kisebb elmozdulásokat nem tudjuk programálni és észlelni -, másrészt az elmozdulások nem azonos idejűek, s így hangképző szerveink nem egyszerre változnak. A vezérlés azonban olyan - olyannak kell lennie! -, úgy irányítja a változásokat, hogy az egyes szegmentumok különbözzenek egymástól, de azonosak legyenek önmagukkal!

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Amikor a műszaki fejlődés napirendre tűzte a beszéd gépi felismerését és szintetizálását, kiderült, hogy ez a szegmentálás csak az ember számára tűnik olyan egyszerűnek, és csak abban a nyelvben, amelyet ismer. A gép számára a beszéd­hangok elkülönítése és azonosítása nem olyan egyszerű dolog. Hallásunk és agyunk beszéd­felismerő képessége azonban éppen beszédhangképzésünk sajátosságaihoz van “szabva”.

A fonémasorban elkülöníthető legkisebb egység a szótag. “A szótag csak neve szerint függ össze a szóval, nem jelentéstani (értelmi) egység, hanem akusztikai, hangzásbeli. Olyan hangcsoportot jelent, amelyet egyszeri szájnyitással, szájmozdulattal mondunk ki” (Nagy, 1970).

Azt a minimális fonémasort, amely már saját jelentéssel rendelkezik, morfémának nevezzük. Nyelvészeti szempontból a morféma a tulajdonképpeni nyelvi jel, s mint minden jelnek, két aspektusa van, az érzékelhető hangalak, a jelölő (signans) és az érthető jelölt (signatum), illetve jelentés. Mindkettő társadalmilag determinált. Funkciójuk szerint a morfémák lehetnek fogalomjelölők és viszonyjelölők, alakjuk szerint lexémák (szavak) és toldalékok.

A morféma jelentése - mint erről a jelekről szóló fejezetben már szó volt - nem a valóság valamilyen eleme, hanem a róla alkotott fogalom. A beszédben ez a jelentés rendszerint konkretizálódik, a denotátumról a deszignátumra utal. Ezért mondhatjuk, hogy a szóbeli jel jelentése szűkebb, mint a nyelvi jelé, szegényebb, de konkrétabb. A konkretizálás, az utalás legtöbbször határozott névelővel, valamilyen jelzővel, mutató névmással történik.

A lexéma az a nyelvi elem, amelyet köznapi nyelven szónak nevezünk.

A glosszéma beszédbeli egység, amely morfémákból van szerkesztve, hogy alkalmassá váljék a mondatépítésre, arra, hogy mondatrészként szerepeljen. Olyan morfémakomplexum, amely saját jelentésén kívül mondatbeli viszonyt is kifejez. Magyarán szólva olyan szó, amely adott esetben már raggal, jellel van ellátva, aszerint, hogy mi a mondatbeli szerepe.

A hierarchia következő fokán a szintagmát találjuk. “A szintagma két glosszémának alá­rendelő kapcsolata, amelyek közül legfeljebb az egyik állhat mondatszinten” (Deme, 1978).

És ezzel eljutottunk a legmagasabb szintű részrendszerhez, a mondathoz. A mondat a beszéd alapegysége, egyes nyelvészek szerint a tulajdonképpeni nyelvi jel. Olyan egység, amelynek önálló funkciója van, amellyel közlünk valamit. Szerkezetileg a mondat két fő részből áll: a névszói és az igei részből. A többi alkotóelem e két rész köré csoportosul. Minden nyelvben megtaláljuk azokat a mondatformákat, amelyekbe az összes elképzelhető mondatot besorolhatjuk: a kérdő, felszólító, kijelentő formát.

A mondat mind szintaktikai, mind szemantikai szempontból egységet alkot. De tulajdon­képpeni szemantikai jelentésén túl olyan jelentéselemeket is hordozhat, amelyek használatából adódnak. Funkcióiról, mivel azok a kommunikációban betöltött szerepével függenek össze, az emberi kommunikációról szóló fejezetben beszélünk.

A mondat tehát “alulnézetben” önálló funkcionális egység, “felülnézetben” viszont a leg­kisebb egység, amely a nyelvi kommunikáció folyamatában csak a beszédben, a szöveg szerkezeti keretében nyer igazi értelmet, töltheti be feladatát.

A szöveg olyan szóbeli vagy írásbeli közlés, amely mondatokból áll. Bár szélsőséges esetben találkozhatunk olyan szöveggel, amely csak egy mondatból, s olyan mondattal, amely csak egyetlen szóból, sőt csak egy fonémából áll - például az Ó! felkiáltás.

“Ez a nagyságrend - a szöveg - a kommunikáció valódi közege: gondolatainknak társadal­milag érvényes formába öntött és mások számára érzékelhetővé tett közvetlen valósága” - írja Deme László.

Mint ahogy a morféma nem a fonémák szabálytalan egymásutánja, s a mondat sem szabály­ta­lan, összefüggéstelen szósor - és jelentése is több, mint az egyes szavak jelentéseinek összege -, a szöveg sem találomra összehordott mondatok halmaza. Az egymást követő mondatok között szintaktikai kapcsolatnak kell lennie. Ezt a kapcsolatot az előremutatás és a vissza­utalás különböző eszközeivel - mutató névmással, ismétléssel, határozószókkal stb. - lehet megvalósítani. A szintaktikai kapcsolat önmagában még nem teszi koherenssé, összefüggővé a szöveget. A mondatoknak szemantikailag is kapcsolódniuk kell egymáshoz. A szemantikai kapcsolat a téma azonosságától függ. Az eszközök, amelyekkel ez megvalósítható: az ismétlés (nevek, névszók ismétlése), a helyettesítés (tulajdonnevek helyettesítése köznevekkel, szino­nimák alkalmazása stb.) Végül a mondatok között pragmatikai összefüggésnek is kell lennie. Ez a kérdés azonban már átvezet a kommunikációban kialakuló beszédhelyzet vizsgálatához, s erről majd ott fogunk beszélni.

A nyelvi rendszer szerkezetével kapcsolatban még egy megjegyzés. Ahogy ebben a hierarchikus rendszerben mind magasabb szintre emelkedünk, a csoportok mind gazdagabbak, a rendszer mind bonyolultabb lesz. A legelső szinten, a beszédhangok szubatomikus szintjén, a megkülönböztetésüket szolgáló jegyeket találjuk. Ezeknek az oppozíciós viszonyban álló jegyeknek a száma tíz (zöngésség, nazalitás stb.), s könnyen kódolhatók binárisan: van-nincs. A következő szinten, a fonémák szintjén, az elemek száma már nagyobb, de egyetlen nyelvben sem éri el a százas nagyságrendet, s számuk könnyen és egyértelműen meghatároz­ható. A morfémák - tőmorfémák és szavak - száma, mivel a fonémák minden nyelvben jól meghatározott szabályok szerint kapcsolódhatnak, csak véges számú lehet. Igaz, hogy már a köznapi beszédben is elérheti a több tízezres nagyságrendet, de a legnagyobb szókincsűnek tekintett angol nyelvben sem haladja meg az egy-két milliót. (Itt azonban már jelentkeznek bizonyos nehézségek: egy nyelv szavainak számát nem lehet pontosan megadni.) A szerkeszthető mondatok halmaza már végtelen, a beszédművek, szövegek halmaza pedig ennél is gazdagabb.

A nyelv egyes szintjeinek - alrendszereinek - tanulmányozásával a nyelvtudomány különböző ágai foglalkoznak: a fonológia, morfológia, szintaktika, a prozódia (amelyet ma már inkább csak a költészet segédtudományaként ismernek) és a szemantika. A szöveg nyelvészeti vizsgálata ma még csak “gyermekcipőben” jár, sőt vannak nyelvészek, akik azt állítják, hogy a szöveg nem nyelvészeti fogalom, tanulmányozása nem a nyelvtudomány hatáskörébe tartozik. Szövegtani kutatások mégis folynak, “századunk hetvenes éveiben pedig a nyelvtudománynak külön új és egyre izmosodó ágaként kezdett kibontakozni a szövegnyelvészet” (Balázs, 1985).

Amit eddig elmondtunk, az tulajdonképpen a hagyományos nyelvtudomány vázlata. A század elejétől azonban a lingvisztikában is egyre erőteljesebben jelentkeztek az új gondolatok, új elméletek. A fejlődés vonala Saussure-től a strukturalizmus irányzatain, a szemantikai nyelvé­szet, a generatív grammatika iskoláin keresztül a számítógépes nyelvészetig, s a kognitív tudomány nyelvészeti vizsgálatáig átíveli az egész huszadik századot.

A fejlődés két forrásból táplálkozott. Az egyik a nyelvészeknek az a törekvése - s ebben osztoz­tak szinte minden humán tudomány képviselőivel -, hogy tudományukat az egzakt kvantitatív matematikai módszerek alkalmazásával a természettudományokkal “egyenrangú­sítsák”. A nyelv számszerűsíthető, mérhető, formalizálható aspektusainak a vizsgálatához az eszközöket és módszereket a matematikában kibontakozó új irányzatok, elsősorban a halmazelmélet, a matematikai logika, majd később az információelmélet s az ebből vagy ezzel párhuzamosan kialakult kibernetika, kommunikációelmélet, rendszerelmélet, számítógép-tudomány biztosította. (A számítógép ma már nélkülözhetetlen “szerszám” a nyelvészek kezében, nyelvstatisztikai vizsgálatok, nyelvi modellek készítése szinte lehetetlen számítógép nélkül.) Ez utóbbi ugyanakkor “megbízóként” is jelentkezett - s ez a fejlődés második forrása. A számítógép megjelenésével napirendre került a gépi fordítás, az ember-gép kommunikáció, a szótárkészítés, a tudományos tájékoztatás, a gépi szövegfeldolgozás kérdéseinek megoldása is.

A matematikai nyelvészet - ha szabad ezt a fogalmat tágan értelmezve az új irányzatok összefoglalására használnunk - legfontosabb célkitűzései között a nyelv relációs és szerkezeti mozzanatainak, a szintaktikai-paradigmatikai rendszertani tényezőknek a tisztázása szerepelt. A generatív nyelvelmélet - amelynek Chomsky amerikai nyelvész volt a megteremtője - alaptétele: bármely természetes nyelv grammatikájában vannak rekurzív jellegű szabályok, azaz olyanok, amelyek ciklikusan akárhányszor alkalmazhatók, s ezáltal egy véges számú szabálygyűjtemény segítségével lehetővé válik, hogy a mondatok végtelen sokaságát nyerjük. Ezzel magyarázható az embernek az a képessége, hogy megért olyan mondatokat is, amelyeket még sohasem hallott. S ugyanúgy az is, hogy új mondatokat tud létrehozni. A grammatikai szabályok összessége alkotja a beszélő nyelvismeretét, amelyet Chomsky kompetenciának nevezett el. (A kompetencia, amely bizonyos vonatkozásban, bizonyos mértékig megfelel a saussure-i langue fogalmának, tulajdonképpen az ideális beszélő nyelv­ismeretét jelöli, s úgy is felfoghatjuk, mint a beszéd algoritmusát.) A kompetencia aktuális megnyilvánulása a performancia. A grammatikák egész sorát lehet létrehozni a bennük alkalmazott rekurzivitás jellegétől függően.

A transzformációs generatív grammatika a beszédfolyamatot a következőképpen írja le.

Elménkben a velünk született, genetikailag adott nyelvismeret, kompetencia segítségével létrehozzuk mondanivalónk mélyszerkezetét. Az elmélet szerint a nyelvre jellemző lényeges sajátosságot, mondataink szerkezetét az emberi értelem veleszületett sajátosságai határozzák meg. “A nyelvi kompetencia ... algoritmus-jellegű, és az emberi agy veleszületett képességeire alapozódik” (Marcus, 1967). Ugyanakkor azonban “A kompetencia nem csak genetikai és biológiai, hanem társadalmi és művelődési szempontból is meghatározottnak tekinthető” (Schweiger, 1982.) Ez tulajdonképpen elvont struktúra, amely az alapmondatok szemantikai tartalmát és logikai struktúráját írja le.

A mélyszerkezetből transzformációk segítségével alakítjuk ki a felszíni szerkezetet. Még ez sem a konkrét tényleges mondat, de már tartalmaz minden olyan sajátosságot, amely lehetővé teszi a hangalakra való átalakítást. A transzformációk pontos újraírási szabályok, amelyeknek biztosítaniuk kell a következő feltételeket: lehetővé kell tenniük az adott nyelv minden mondatának generálását, de csakis azokét, amelyek ahhoz a nyelvhez tartoznak, a monda­toknak grammatikailag szabályosaknak, értelmeseknek és elfogadhatóknak - a társadalmi normáknak megfelelőknek - kell lenniük (Chomsky, 1957, 1965).

A generatív nyelvtudomány és általában a matematikai nyelvészet nagyon sok értékes ered­ménnyel gazdagította a nyelvről való ismereteinket. De a korlátai is felszínre kerültek. Már eleve korlátozta ezeknek a vizsgálatoknak az érvényességét, hogy csak a nyelvet tanulmányozták. “A beszéd- (parole) jelenségek már természetüknél fogva olyan jellegűek, hogy tanulmányozásukban nem célravezető a matematikai struktúrák alkalmazása” (Marcus, 1967). Chomsky elméletének érvényességét korlátozza az is, hogy a szintaxist tette központi fogalommá, és a szintaktikai szabályok helyes alkalmazása garantálja a mondatok generálásának helyességét.

Még nyilvánvalóbbá váltak ezek a korlátok a gépi fordítás kutatásának “hőskorában”. Hogy miként látták és közelítették meg a hatvanas években a feladatot a matematikai nyelvészek, az világosan kiderül Solomon Marcusnak, a román matematikai nyelvészeti iskola nemzetközi tekintélyű képviselőjének alábbi szavaiból: “Vajon lehetséges-e, hogy egy gép megértsen egy nyelvi közleményt, és feldolgozza különböző szempontok szerint? Ma már tudjuk, hogy erre a kérdésre csak igenlő választ adhatunk, de ez attól a programtól függ, melyet az ember betáplál a gépbe. Nyilvánvaló az is, hogy ennek a programnak a megvalósítása nem a közleményt alkotó szavak jelentésén, hanem az őket összekapcsoló formális viszonyokon alapul, minthogy csupán az utóbbiak írhatók le olyan fokú pontossággal, amelyet a gép megkövetel. Éppen ennek a programnak a megvalósítása során alkalmazhatók a strukturális és a matema­tikai nyelvészet szorgalmazta leírások, s ugyanakkor a gép számára készített nyelvi elemzés, az a mód, ahogyan a gép megérti ezt az elemzést, irányítja a strukturális és a matematikai nyelvi elemzés előrehaladását, sarkallja a fejlődésnek azt az útját, mely legjobban megfelel a formalizálás követelményeinek. Valamely nyelvi leírás formális jellegének pedig a leggyakorlatibb ismérve az, hogy a gép megértse a leírást” (Marcus, 1967).

Kiderült azonban, hogy bizony nem elég, ha a gép formálisan érti a nyelvet. A szavak, sőt a mon­datok jelentését is értenie kell. Bármilyen értékesek is a generatív grammatika s más matematikai irányzatok eredményei, a nyelv nem redukálható a formális viszonyokra, kapcso­latokra, szerkezetekre. S a szemantika, amelyet egyes nyelvészek száműztek a nyelvtudo­mányból, visszakerült az őt megillető helyre. Ahogy Schank írja: “Nincs létjogosultsága annak a nyelvi modellnek, amely figyelmen kívül hagyja a meggyőződéseket, a célokat, a szándékokat és a világra vonatkozó tudást” (Schank, 1980). Erre a kérdésre majd még visszatérünk a mesterséges intelligenciáról szóló fejezetben.

Milyen folyamatok játszódnak le bennünk, amikor beszélünk?

Az idegrendszer működésével kapcsolatban már ismertettünk egy elképzelést a beszédaktus megvalósulásáról (MacKay elmélete), most nézzük meg a kérdést egy kicsit más felfogásban.

A képzeletben nagyjából megtervezett szöveget először a fogalmi gondolkodás szintjéről a belső beszéd szintjére transzformáljuk, megfoghatóvá tesszük. Ez azonban még nem azonos a hangzó beszéddel. Tagolatlanabb, formátlanabb, elmosódottabb, talán azt is mondhatnánk, pongyolább, noha a beszédtervezés kezdeti szakaszában vagy egy-egy nehezebb beszéd­szituációban, amikor bonyolultabb gondolatokat akarunk kifejezni, vagy nagyon fontosnak tartjuk, hogy mondandónkat nehogy félreértsék, tetten érhető a belső artikuláció. Ugyanakkor a belső beszédből szinte teljesen hiányzik a redundancia, mivel a beszéd elemei között létesülő kapcsolatok főként tartalmiak, s többé-kevésbé mentesek a formalizmustól.

A beszédtevékenység második szakasza az elgondolt szövegnek, mondanivalónak az egyez­ményes beszélt nyelv formájába való öntése, kódolása. Meg kell szerveznünk a közlés­egységeket, mondatokra kell tagolnunk, ki kell választanunk a legmegfelelőbb szavakat, hozzájuk ragokat, jeleket s végül a kimondásukhoz szükséges fonémákat. Hogy honnan, agyunknak milyen rekeszeiből szedjük elő a beszéd felépítéséhez szükséges elemeket, hogyan vannak ezek emlékezetünkben tárolva, erre egyelőre csak hipotézisek vannak. Néhány részletkérdés azonban már tisztázottnak látszik. Említettük azt a feltevést, amely szerint az agyunkban található szótárban a szavak fogalmi kategóriák szerint vannak elrendezve. Nyelvbotlások tanulmányozásából M. T. Motley és munkatársai arra következtettek, hogy a szavak agyunkban nyelvtani kategóriák szerint is rendeződnek. A hibáknak egy másik típusa azt mutatja, hogy a végződések, ragok, képzők nem a szavak részeként tárolódnak, hanem a beszédképzés során adódnak a szavakhoz. Ugyancsak ezek a kísérletek bizonyítják, hogy a nyelvbotlások során gyakrabban jönnek létre értelmes szavak, mint értelmetlenek, ritkák a nyelvtanilag hibás szerkezetek, s hangtanilag hibás szóalakok szinte sohasem jönnek létre. Mindezek a megfigyelések megerősítik, alátámasztják azt a véleményt, hogy beszédképes­ségünk alapjai agyunkban “huzalozva” vannak, genetikailag adottak (Motley, 1985). Azt is fel kell tételeznünk, hogy beszéd közben működik egy ellenőrző mechanizmus, amely megvéd bennünket a túlságosan súlyos hibáktól. Ezt szolgálja egy negatív visszacsatolási folyamat is, beszéd közben halljuk saját hangunkat, s látjuk a vevő reakcióit. Ilyen módon lehetőségünk van arra, hogy a már elkövetett hibákat észleljük és kiküszöböljük. Mondanivalónk meg­fogalmazása után következik a második kódolás, a beszédprodukció megvalósítása. Először kidolgozzuk az artikulációs programot, s ennek alapján működésbe lép a komplex vezérlési mechanizmus. Az utasítások az idegpályákon lefutnak az izmokat mozgató idegvégződé­sekhez, s az izmok elvégzik a kijelölt mozgásokat.

Amíg beszélünk, a kódolás szünet nélkül folyik, méghozzá mind a két szinten. Beszéd közben a legritkábban fogalmazzuk meg előre teljes egészében mondatainkat, azok általában menet közben alakulnak ki, sokszor módosulnak, változnak a beszédszituációnak megfelelően. S közben a kódolási folyamatokkal párhuzamosan folyik a végrehajtás is. Olyan gyorsan követik egymást a döntések és cselekedetek, minden pillanatba annyi esemény zsúfolódik, hogy elképzelhetetlen a folyamat tudatos irányítása. (Természetesen a beszédfolyamatnak vannak tudatos szakaszai is, az üzenet megformálása, és sokszor a szavak kiválasztása, főleg amikor választékosan akarjuk kifejezni magunkat vagy valamilyen nehezebb témáról beszélünk.) Ugyanakkor beszédünk nem lehet puszta reflextevékenység sem, hiszen legtöbbször olyan eredeti mondatokat formálunk, amelyeket sohasem hallottunk, mondtunk. Ezt a dilemmát csak a legújabb kutatások eredményei oldották fel, beszédtevékenységünk alapfunkciói - amint arra már fentebb utaltunk - genetikai örökségünkhöz tartoznak, s a konkrét beszédhelyzetben működésbe lépnek, és vezérlik mondanivalónk megformálását és kiejtését.

Mi történik a kommunikációs lánc másik végén? Milyen folyamatok játszódnak le bennünk, amikor beszédet hallunk? Az akusztikai jelekből, a hangingerekből fülünkben idegimpulzusok lesznek, s agyunkban végrehajtjuk megfordított sorrendben - a dekódolást. Megértjük az üzenetet.

A megértési folyamat magyarázatára ma három uralkodó elképzelés van. Az első szerint a felismerés a három nyelvi szinten (a fonetikai, szintaktikai és szemantikai szinten) alulról felfelé megy végbe.

A másik elképzelés hívei azt állítják, hogy a megértést egymástól függetlenül működő modulok valósítják meg, amelyek ugyan vehetnek fel egymástól információt, de egymással párhuzamosan, egy időben is működhetnek.

A legvalószínűbb a harmadik elképzelés: a különböző szintű elemzések egymással párhuza­mosan, de nem zárt modulokban, hanem egymással állandó kölcsönhatásban folynak. A megértésben minden rendelkezésre álló információforrást felhasználunk, s ezektől függően a sorrend akár meg is fordulhat. A megértés mindenképpen aktív folyamat.

Van olyan elképzelés is, hogy először a nagyobb beszédegységeket, mondatokat, szövegrésze­ket értjük meg, s azután bontjuk fel, ismerjük fel a szintaktikai struktúrát, azonosítjuk a fonémikus komponenseket.

A beszédfelismeréssel kapcsolatban még két mozzanatról kell szót ejtenünk.

Az egyik a már ismert és az új információ elválasztása-összekapcsolása (a mondat ebből a szempontból két részre tagolódik: a téma a már ismert, a réma az új kifejezése) részben a szórend, részben a hangsúly segítségével.

Ez a folyamat feltételezhetően úgy megy végbe, hogy az operatív emlékezetben a szövegben már elhangzott vagy az általánosan ismert információk “csomópontokat” alkotnak, s ezekhez rendeljük hozzá a rájuk vonatkozó új információkat.

A másik mozzanat a cselekvésérték szempontjából történő feldolgozás. Erről majd a kommu­nikációról szóló fejezetben lesz szó.

Az írás

Ez az igény akkor vált parancsoló szükségszerűséggé, amikor a társadalmi fejlődés során nagyobb települések alakultak ki.

Az új termelési és elosztási viszonyok, a szervezés, irányítás új módszerei jelentősen növelték a rendszerben keletkező információk mennyiségét. Az emberi agy információ-feldolgozó és -tároló képessége ilyen körülmények között elégtelennek bizonyult. Új eljárást kellett kidol­gozni, főleg a numerikus adatok nyilvántartására. Az eddig feltárt legősibb írásos emlékek a babilóniai Uruk város romjai között talált agyagtáblák. Az időszámításunk előtt körülbelül 3000-ben írt feljegyzések - a mintegy 700 jel megfejtése után kiderült - gazdasági jellegűek: gazdasági ügyletek nyilvántartása, állatok, állati termékek jegyzékei, számadatok. “És bár az írás az emberiség egyik legnagyobb alkotása, szükségszerű volt, hogy gazdasági segéd­eszköz­ként szülessen meg” - olvassuk Peter Damerownak és kutatótársainak cikkében (Damerow et al., 1988). Az első jelek az i.e. 3000-et megelőző századokból még képszerűek, de a néhány évszázaddal későbbiek már a fonetizálás jegyeit mutatják. A fonetikus jelleg akkor erősödik meg, amikor eltérő szerkezetű nyelveket beszélő népek kezdték használni. Nagyjából ugyanabban az időben jelentek meg, talán a babilóniai ötlet hatására, más nyelvű népeknél más írásrendszerek. (Pl. az egyiptomi hieroglifák.)

Végül különböző népek próbálkozásai után az i.e. XIII. században a föníciaiak rátaláltak arra a formára, amely a legmegfelelőbbnek bizonyult: a betűírásra. Hogy a beszéd rögzítésének valóban ez a legmegfelelőbb módszere, azt bizonyítja az a tény, hogy fejlődőképes volt, s alapjául szolgálhatott - a görögön keresztül - a ma legelterjedtebb, a latin betűs írásnak, oldalágon pedig a héber, arab, cirill írásnak. (A kínai és a japán írás - hiába használja egymilliárdnál több ember, s hiába állt s áll nagyon fejlett, magasabb rendű kultúrák szolgálatában - a fejlődésnek egy alacsonyabb szintjét jelenti.)

Az írás előnyei a beszéddel szemben: maradandó, tárolható, bármikor változatlan formában visszaidézhető (“verba volant, scripta manent”), bármilyen távolságra eljuttatható. Ezek az előnyök az utóbbi évtizedekben sokat veszítettek jelentőségükből. A hangrögzítés és -továbbítás eszközeinek tökéletesedése sokszor szükségtelenné teszi az írásban való rögzítést. Levélírás helyett telefonálunk, vagy szóbeli üzenetünket hangszalagon küldjük el, akár a világ végére is, egy-egy tárgyalás, megbeszélés anyagát hangszalagra rögzíthetjük.

Az írásnak azonban vannak olyan előnyei is, amelyek nem vesztettek jelentőségükből, sőt! Írás közben, mivel több időnk van gondolkodni, mondanivalónkat tudatosabban formáljuk meg, pontosabban, csiszoltabban fejezzük ki. Ennek okán az írás, ami eredetileg csak a rögzítés célját szolgálta, némileg függetlenedett a beszédtől, s a nyelvi közlés önálló formájává vált.

Mindezek mellett az írásbeli közlésnek súlyos hátrányai is vannak, nem minden tekintetben tudja pótolni az élőbeszédet. Mivel ektoszemantikai, szupraszegmentális jellegzetességei - mint amilyen a beszédben a hangsúly, hanglejtés, hangszín, hangerő - nincsenek, az információkat, amelyeket ezek a jellegzetességek hordoznak, írásban nem tudjuk kifejezni. Elvesznek azok az információk is, amelyeket az arcjáték, a taglejtések fejeznek ki. Ezeket a hátrányokat az írásjelekkel, központozással, aláhúzással, nyomtatásban különböző betűtípusok alkalmazásával, tartalmilag a mondatszerkezet megfelelő kialakításával, különböző egyéb stiláris eszközökkel lehet valamelyest ellensúlyozni.

Az írott, illetve nyomtatott szónak a tömegtájékoztatásban betöltött szerepéről majd még beszélünk. Itt most csak annyit, hogy a személyi számítógépek szövegszerkesztő program­jaikkal, úgy tűnik, visszaadták az írás rangját. Az úgynevezett Desktop Publishing (íróasztali kiadványszerkesztő) rendszerek bárkinek lehetőséget adnak arra, hogy írásművek szerzője, grafikusa, gépírója, szedője, montírozója legyen, s ki is nyomtassa.

A nyelv mint jelrendszer

Balogh István pedig, aki a nyelvet, mint általános jelformát tárgyalja, amely a korábban kifejlődött jelformákból vezethető le, a következőket állapítja meg: “A nyelv nem maga az általános jelforma, hanem több ennél: magán hordja az összes korábbi jelformák nyomait is, amelyek mint a nyelv különböző oldalai, jegyei, funkciói jelennek meg.” Majd később: “A nyelv éppen azért mutathat a konkrét használat során ikonszerű és indexjellegű sajátosságokat mind a szavak mondatokká rendeződése során, mind a morfémák sorrendjében és a szavak elsajátításának különböző fázisaiban, mert alapvető meghatározottsága az általános jelformá­ban foglalt jelviszony mindenoldalúsága” (Balogh, 1979).

Kelemen János erről a kérdésről a következőt mondja: “A verbális jelek fontos tulajdonsága az, hogy bár nem azonosak a származékos jelek egyik típusával sem, esetenként betölthetik bármelyiknek a szerepét. (Az index-, ikonszerűség és a szimbolikus funkció mellett a szignál jellemzőit is felvehetik: “rajt!”, “halt”, “állj, ki vagy” stb.) (Kelemen, 1971).

A nyelv funkcióiról a következő fejezetben részletesebben beszélünk majd, itt most csak annyit jegyzünk meg, hogy a nyelv Bühler meghatározta három funkciójának a nyelvi jel három arculata felel meg. Ábrázoló funkciójában szimbólumként jelentkezik, kifejező funkciója okán szimptóma, felhívó funkciója révén jelzés (szignál) (Bühler, 1934).

A nyelvet alávethetjük statisztikai információelméleti vizsgálatnak, mert eleget tesz a két alapvető feltételnek: véges számú jelből áll, s alkalmazása, a beszédfolyamat nem más, mint választás ezek közül az elemek közül.

Sajnos az ilyen jellegű vizsgálatok hasonló korlátokba ütköznek, mint a matematikai nyelvészeti kutatások. Mindaddig, amíg nem sikerül kidolgozni a szemantikai és pragmatikai információtartalom meghatározásának és mérésének módszereit, a nyelvet csak a weaveri értelemben vett szintaktikai szinten lehet tanulmányozni.

A beszélt nyelv vizsgálata a jelek bonyolult, összetett volta miatt elég nehéz. A fonémák halmazára alkalmazhatjuk a shannoni képletet, s kiszámíthatjuk valamely fonémasor információtartalmát, hírértékét, ismerve elemeinek előfordulási valószínűségét, - amelyet a nyelvészek megterheltségi sűrűségnek neveznek - s a relatív gyakoriságot, a megterheltséget. Relatív és abszolút redundanciát is számíthatunk. Ám itt már némi nehézségbe ütközünk. A redundancia ugyanis a fonémák összetettsége miatt nem könnyen határozható meg. A megkülönböztető jegyek különböző fokú tehetetlensége miatt nem egyszerre, egy időben, hanem bizonyos eltolódással változnak, s emiatt bizonyos redundanciatöbblet jelentkezik. Ennek a nagyfokú redundanciának köszönhető, hogy a beszédhangokat akkor is felismerjük, ha nagymértékben torzulnak vagy eltérnek a normálistól. (Érdekes, hogy a zene, a másik akusztikai jelrendszer sokkal érzékenyebb a csatorna minőségére, s olyan fokú torzulásnál, amelynél a beszédet még felismerjük, a zenei információ már elvész.) A beszédtanulásnál szó volt arról, hogy a csecsemők először a mássalhangzókat tanulják meg. Ez is alátámasztja azokat a vizsgálati eredményeket, amelyek kimutatták: az információ hordozói elsősorban a mássalhangzók. A betűírás is úgy alakult ki, hogy jó ideig csak a mássalhangzónak volt jele. A héber és arab írás mind a mai napig megőrizte ezt a “szokást”.

Az írott szöveg információelméleti vizsgálata, mivel egyszerűbb és információban szegé­nyebb, könnyebben megvalósítható. Az alapot a nyelvstatisztika szolgáltatja. Megfelelő hosszúságú szövegből ki lehet számítani egy nyelv betűgyakoriságait, s ennek alapján azt az információmennyiséget, amelyet az egyes betűk és betűsorok hordoznak. (Az első betűgyakoriság-számítást a milánói Sicco Simonetta végezte 1380-ban, természetesen nem az információtovábbítás, hanem a titkosírás “optimalizálása” céljából. Morse is a betűk gyakorisága alapján dolgozta ki ábécéjét.)

Az angol nyelv információelméleti vizsgálatát először Shannon végezte el (Shannon, 1951).

A magyar nyelv betűgyakoriságait és a betűk hordozta információmennyiségeket az alábbi táblázat mutatja be (Andor, 1980):

Ezekből az értékekből azután kiszámíthatjuk a szövegben rejlő információmennyiséget. S természetesen kiszámíthatjuk az egy betűre jutó átlagos információmennyiséget, a nyelvnek mint jelrendszernek az entrópiáját. A magyar nyelvben ez 4,44 bit. Az orosz nyelv entrópiája 4,35 bit, a német nyelvé különböző szerzőknél 4,03 és 4,12 bit között változik, az angolé pedig 4,22 bit (Völz, 1983). A hierarchia második fokán, a szavak szintjén a helyzet még bonyo­lultabbá válik. A szavak ugyanis nem egyszerűen fonémasorok, hanem különböző terje­delmű, sajátos szervezettségű önálló egységek. A statisztikai összefüggéseket az erre a szintre jellemző összefüggések gazdagítják, módosítják. Ezen a szinten már beleütközünk abba az akadályba, amelyet szemantikai falnak nevezünk.

A nyelvstatisztika fejlődésében jelentős szerepet játszott G. K. Zipf, aki a szógyakorisággal kapcsolatban két fontos törvényt állapított meg.

Az első törvény azt mondja ki, hogy a bizonyos gyakorisággal előforduló szavak számának (b) és az abszolút gyakoriság (F) négyzetének szorzata állandó:

                                    b·F² = C

A második törvény a szó rangja (gyakoriságának megfelelő helye a szavak sorában) és gyakorisága között állapít meg összefüggést. Egy kellően hosszú szövegben a szó relatív gyakorisága (f) is, abszolút gyakorisága (F) is fordítottan arányos a rangjával (r):

                                    r·f = C’      és      r·F = K

Ezek a törvények nem fejeznek ki szigorú egyenlőséget, s a jobb oldalon szereplő állandó értéke is változik attól a szövegtől (nyelvtől) függően, amelyből a gyakorisági listát összeállítják. Az összefüggések azonban léteznek.

Mandelbrot szilárd matematikai alapokra helyezte és továbbfejlesztette Zipf törvényeit. Összefüggést állapított meg például a szavak hosszúsága és rangja között. A rövidebb szavak minden nyelvben sokkal nagyobb gyakorisággal fordulnak elő, mint a hosszabbak (rangjuk a hosszal fordítottan arányos), és ha a történelmi fejlődés során egy szó gyakorisága megnő, rendszerint meg is rövidül. Nyelvünk legősibb rétegét (pl. a testrészek neveit) szinte kivétel nélkül egytagú, két-három fonémából álló szavak alkotják.

A betűk információtartalmát a betűgyakoriság, a szavakét a szógyakoriság alapján lehet - lehetne - kiszámítani. Nyilván ez utóbbi sokkal nehezebb, és az eredmények is sokkal bizonytalanabbak, hiszen nem könnyű meghatározni a kritériumokat, amelyek alapján kiválaszthatók reprezentatív szövegek.

Ahhoz, hogy egy szöveg kielégítő módon reprezentáljon, valamely nyelvet nagyon sok, egymástól különböző forrásból kellene összeállítani: mindennapi szövegekből, tudományos, szépirodalmi, újságcikk-szemelvényekből stb. ezeket a vizsgálatokat nagyon gyakran meg kellene ismételni, hiszen a nyelvnek éppen a szókészlete az, amely legtöbbet változik. (Ilyen vizsgálatokat főleg az irodalomtudományban szoktak végezni egy-egy költő, író nyelvének, stílusának leírására, jellemzésére.) Völz közöl egy táblázatot a német és az angol nyelv 30 leggyakrabban előforduló szavának a gyakoriságáról és a két nyelv entrópiájáról. A szavak túlnyomórészt egyszótagúak, névelők, elöljárók, segédigék, névmások. Az entrópia - az egy szóra jutó átlagos információmennyiség - mindkét nyelvben 2,26 bit.

A kérdést másképp is meg lehet közelíteni: a szó információtartalmát kiszámíthatjuk úgy is, hogy összeadjuk a betűk információmennyiségét. Természetesen a két megközelítés nem ad azonos eredményt, hiszen a szót alkotó betűk gyakorisága és a szó gyakorisága között alig van összefüggés.

A nyelvek redundanciája a másik információelméleti kérdés, amellyel behatóan foglalkoznak. A vizsgálatok megállapították, hogy a természetes nyelvek nagyon redundánsak. Különböző módszerekkel - szövegek részleges eltakarásával, hangelnémítással - megállapították, hogy egy nyelvi közlemény érthető marad akkor is, ha a fogadóhoz alig a fele jut el. A redundancia tehát meghaladja az 50%-ot. Ennek több oka van: a jelek (hangok, betűk) előfordulási valószínűsége különböző, nem függetlenek egymástól (egy hang vagy betű után nem egyforma valószínűséggel következik bármelyik másik: a francia nyelvben nagyon kis való­színűséggel következik a q után u-tól eltérő betű, a magyarban a magánhangzó után sokkal nagyobb a valószínűsége egy mássalhangzónak, mint egy magánhangzónak stb.).

A nyelv Markov-lánc jellegét Shannon és Küpfmüller érdekes kísérletei is igazolják. Előbbi angol, utóbbi német szövegeket generált a következő módon: először olyan betűsort hoztak létre, amelyben a betűk előfordulási valószínűsége teljesen azonos volt. A következő lépésben figyelembe vették az előfordulási gyakoriságokat, majd a betűkettősök, betűhármasok stb. előfordulási valószínűségét. Az alábbiakban Küpfmüller betűsorait mutatjuk be:

1) I T V W D G A K N S J T S Q O S R M O L

2) E M E   G K N E E T   E R S   T I T B L   V T Z E N

3) A U S Z   K E I N U   W O N D I N G L I N    D U F R N

4) P L A N Z E U N D G E S   P H I N  I N E   U N D E N

5) ICH FOLGEMASZIG BIS STEHEN DISPONIN ...

Jól látható a betűsorok “értelmesedése” kizárólag csak a betűvalószínűségek figyelembe­vételének hatására (Shannon, 1951, Küpfmüller, 1954). A számítógép, amikor verset “ír”, sok más szabályt is figyelembe vesz. Később idézünk majd két ilyen verset.

A hangtani, szótani, mondattani szabályok tovább korlátozzák, csökkentik a szabad választás lehetőségeit, s növelik ezáltal a redundanciát.

Ezeknek a kötöttségeknek az a következménye, hogy a nyelvi közlemények információ­tartal­ma nem oszlik el egyenletesen. Egy hosszú szóban például az első hangok sok információt tartalmaznak, az utolsók keveset vagy semmit, s ugyanez érvényes a mondatokra, a több mon­dat­ból álló szövegekre. A nagy redundanciának köszönhető, hogy sokszor a legmostohább körülmények között is tudunk kommunikálni, megértjük egymást. (Korunk kommunikációs zavarai nem a környezet fizikai tényezőinek tulajdoníthatók!) A természet mindig nagy redundanciával dolgozik. Jelszava: fő a biztonság. A lehetőségek ilyen nagy­mérvű “pazarlása” sem korlátozza azonban a nyelv kifejezőképességét. (Legalábbis emberi mértékkel észre­vehetetlen.) Az angol nyelv nagyszótára 5·10⁵ szót tartalmaz, Goethe szó­kincse 10⁵ szóból állt. Ennyi szóból gyakorlatilag végtelen számú mondatot lehet össze­állítani. Mindössze 10 000 szóból - ha a mondatok hossza 50 szóig terjedhet - 10⁵⁰ = 10²⁰⁰ mondatot lehet képezni. Ha egy mondat kiejtése 10 mp-ig tartana, az összes mondat kimondásához - szünetet sem tartva - 3·10¹¹⁴ évre lenne szükség. De ha csupán 200 szóból állítunk össze négyszavas mondatokat, akkor is egy évig kellene megállás nélkül beszélnünk, hogy mindegyiket elmondjuk (Völz, 1983).

Ha az összes mondatoknak csak 1%-a értelmes, az emberi nyelv akkor is lehetőséget ad minden eddig elgondolt s ezután elgondolandó gondolat kifejezésére.

Elméletileg egy szöveg információtartalmát is ki lehet számítani a szavak hordozta infor­máció­mennyiségből, ahogy a szóét a betűkéből). Készíthető olyan statisztika, amely elfogad­ható pontossággal megadja az egyes szavak előfordulási gyakoriságát, s ezekből az értékekből ki lehetne számítani az információmennyiséget, amelyet valamely tetszőleges szöveg hordoz. Ez a számítás azonban amilyen nehéz, éppolyan semmitmondó lenne. A szövegek ugyanis ilyen alapon nem hasonlíthatók össze egymással. Számítsuk ki, például egy olyan magánlevél információtartalmát, amely arról értesít valakit, hogy rég nem látott barátja meglátogatja, és egy felsőbb matematikai szövegét. A szógyakoriság alapján természetesen a második szöveg információtartalma lesz nagyobb. De ennek gyakorlatilag semmi jelentősége nincs. A címzettnek - hacsak nem matematikus, és a közleményből nem értesül valami korszakalkotó felfedezésről - nyilván a levél tartalmaz több információt. Itt is beleütközünk tehát a szemantikai falba.

Végeredményben a fentiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a matematikai infor­máció­elmélet alkalmazása a nyelvészetben is hozott új eredményeket, hozzájárult a kérdések újszerű megfogalmazásához és újszerű kérdések felvetéséhez, tágította a horizontot, és természetesen itt is nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenségeknek csak bizonyos aspektusait tudja adekvát módon magyarázni. Fejlettebb matematikai eszközök alkalmazásával lehet érvényes­ségi körét szélesíteni (a “szemantikai falat” kissé arrább tolni), ám az is világossá vált, hogy a jelenségek teljességének értelmezését csak az általános információelmélettől várhatjuk, amelynek a shannoni fogantatású elmélet speciális fejezetét fogja alkotni.