29. ábra. A műalkotásban egyensúlyt kell tartani az új információ (eredetiség)
és a redundancia (banalitás) között. (Forrás: Masek[szerk.], 1972)
Nem célja a döntés-előkészítés, belső állapotokat határoz meg. Egy egyéni változatokat tartalmazó üzenet, amely független a közlés általános szemantikai tartalmától. Az esztétikai információ emellett ugyanazoknak az általános törvényeknek engedelmeskedik, mint az információ bármely más formája, s megfelelő egységekkel mérhető. Az esztétikai információban is van redundancia (stílusjegyek, színárnyalat stb.).
30. ábra Az esztétikai információ befogadásának feltétele az adó és vevő
“repertoárjának” minél nagyobb fokú egybeesése. (Forrás: Masek [szerk.], 1972)
Az esztétikai üzenet - esztétikai információ - befogadása sok tényezőtől függ. Az első feltétel, hogy az alkotó és a befogadó jelkészlete - repertoárja - minél nagyobb mértékben fedésben legyen.
Hasonló a véleménye Max Bensének is (Masek, 1972). A második, hogy az információhozam - mint arról már szó volt - ne haladja meg túlságosan a befogadó felfogási küszöbét. Moles három esetet különböztet meg. Ha az információtöménység görbéje mindig a befogadó felfogási küszöbe felett van, az üzenet túl gazdag, az alkotás nem köti le, lemond a befogadásáról. Ha alatta van, akkor banálisnak tűnik. A legjobb, ha az információhozam a felfogási küszöb körül, inkább kissé felette ingadozik, mert akkor a befogadó első (vagy akár többszöri) hallásra vagy látásra nem meríti ki az alkotás minden részletét, s az mindig mond valami újat.
A felfogási küszöb, az optimális információhozam nagymértékben függ az egyén neveltetésétől, társadalmi-kulturális környezetétől. (Ezért van nagy szükség az esztétikai nevelésre!)
Az információs esztétika képviselői szerint mind az alkotásnak, mind a befogadásnak három fázisa van. Az első a szelekciós fázis: szabad választás a jelek halmazából - a repertoárból. A második a szintézis: a kiválasztott jelek összeállítása, strukturálása, az alakzatok, szuperjelek felépítése. A harmadik az analízis: az előbbi fordítottja, az alakzatok, szuperjelek felbontása a hierarchia alacsonyabb fokán állókra:
Szintézis Szuperjelek
szelekció jelek
analízis lebontott jelek
Ezek a folyamatok az alkotás, de főleg a befogadás folyamán sokszor ismétlődhetnek.
A szuperjel egyébként egyik központi fogalma az információs esztétikának (a strukturalizmus rétegekről, síkokról beszélt).
A szuperjelek a műalkotásban hierarchikusan egymásra épülnek, s a befogadó is úgy birkózik meg az alkotás információbőségével, hogy először a szuperjelek szintjén fogadja be az üzenetet, s fokozatosan bontja le alacsonyabb szintekre. Az igazán nagy alkotások azért olyan gazdagok esztétikai információkban, mert ez a lebontás - redukció - nagyon sokféleképpen történhet, s ezért akárhányszor nézzük vagy hallgatjuk meg a művet, mindannyiszor újabb és újabb információkat kapunk (új és új szépségeket fedezünk fel bennük).
Az alkotónak úgy kell felépítenie művét, hogy a hierarchia minden szintjén az eredetiség és a redundancia aránya a megfelelő értéken legyen. Ahogy Moles mondja: “a műalkotás ontológiai célja, hogy a befogadót - kelleténél kicsivel több - információval, egy kicsit túl sok eredetiséggel halmozza el”.
Egészen a közelmúltig a művészetelmélet, az esztétika nélkülözte azt a lehetőséget, hogy hipotéziseit kipróbálja. A számítógép alkalmazásával azonban a kísérleti tudományok sorába lépett. Megfelelő programok segítségével mód nyílt arra, hogy a műalkotások bármelyik paraméterét - akárhány fokozatban - változtassák (a számítógép sebessége ezt megengedi), növeljék vagy csökkentsék a komplexitás fokát, nagy alkotók műveinek jellemző vonásait, stílusjegyeit különböző kombinációkban alkalmazzák a hatásvizsgálatokban. Bizonyos, hogy ezek a vizsgálatok esztéták és pszichológusok együttműködése révén el fognak vezetni egy jól megalapozott esztétikai információelmélet vagy információs esztétika kidolgozásához.
A művészet, mint kommunikációs folyamat olyan szempontból is különleges, hogy benne a visszacsatolás - hogy úgy mondjuk - nagyon felemás. A művész azért hozza létre alkotását, mert mondani akar valamit a világról, önmagáról, amit feltételezése szerint csak ő tud. Az üzenet eljut vagy nem jut el a címzettekhez, a társadalom tagjaihoz, s azok befogadják, vagy nem fogadják be, esetleg visszautasítják. A művésznek rendszerint az a célja, hogy üzenete minél több emberhez eljusson, minél többen megértsék. A mindennapi életben az olyan üzenet, amelyet nem fogadnak be, nem értenek meg, céltalan, értelmetlen, felesleges. Az üzenet küldője vagy módosítja az üzenetét, vagy elhallgat. Az igazi művész nem így tesz. Továbbra is küldi az üzeneteket (palackba zárt SOS-jeleket), abban a reményben, hogy egyszer majd lesz, aki meghallja. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a művésznek - ha hatni akar korára - nem kell figyelembe vennie a közönség appercepciós kapacitását.
Végül idézzük E. K. Gombrich-ot (aki egy karikatúrát mutat be: egy kis balerina táncával egy virágról kommunikál, a nézők képzeletében viszont a repülőgéptől a halig, a vitorlás hajótól a macskáig a legfurcsább tárgyak jelennek meg) és Arany Jánost (aki egy méltatójának írása mellé azt írta: “Gondolta a fene!”). Nem is olyan egyszerű a művészi kommunikáció lényegét megragadni. “A művészi kommunikációban a közlő és a befogadó nyelve nem teljesen azonos. De valaminek célba kell érnie abból, amit a művész útjára bocsátott, azaz a befogadó tudatába, mert másképp sem művészetről, sem kommunikációról nem beszélhetünk” (Nordenstreng, 1978).
Szóljunk még néhány szót a számítógép és a műalkotás kapcsolatáról. Ma már a művészetnek minden ágában találkozunk a számítógéppel: zenében, grafikában, szobrászatban, filmművészetben, irodalomban. Legkorábban, a zenében tűnt fel a számítógép. Az első kísérletet zeneszerzésre információelméleti alapon Shannonnak a felesége végezte Pierce-szel 1949-ben, s az első nagyobb lélegzetű zeneművet az ILLIAC szvit vonószenekarra című művet 1956-ban alkotta L. A. Hiller és L. M. Isacson az Illinois Egyetemen. Érthető, hogy a zenész társadalom hamar elfogadta “társszerzőként” a számítógépet (az Egyesült Államokban már a zeneakadémiákon oktatják a számítógépes zeneszerzést), hiszen a zenében már kezdettől fogva különböző bonyolult eszközöket - hangszereket - használtak. (Az orgona például, igaz, hogy nem a legősibb hangszer, de igazán bonyolult szerkezet.). S már a XVII. században kísérleteztek a zeneszerzés automatizálásával. (Egy Kircher nevű zeneszerző 1660-ban leírt egy komponálógépet.) Mozart 1793-ban írta Anleitung zum Komponieren von Walzern mittels zweier Würfel (KV Anhang 2944) című művét, s többek között Haydn és Beethoven is komponált Flötenuhrra. (Ez egy fuvolaregiszterekkel ellátott, levegővel működő zenélőóra.) Ilyenformán az elektronikus eszközökre való áttérés csak egy újabb lépés volt a fejlődésben. Amellett a zene a maga szigorú formai szerkezetével, az összhangzat és ellenpont absztrakt szabályaival szinte kínálja magát az algoritmizálásra és programozásra. Mivel a zene tipikusan analóg folyamat, kezdetben analóg számítógépeket használtak, s szinuszgörbe-generátorokat, szintetizátorokat. Ma már analóg-digitális és digitális-analóg átalakítókkal dolgoznak. Sokféleképpen lehet számítógéppel zenét szerezni. A legizgalmasabb a számítógép által előállított hangokat a hagyományos hangszerekével egyesítő zene. Ilyen módszert írt le Pierre Boulez francia zeneszerző és Andrew Gerzso. A számítógép “bent ül” a zenekarban, és “élőben” szintetizálja vagy alakítja át a hangokat, amelyeket azután a hagyományos hangszerek hangjaival kombinálnak (Boulez - Gerzso, 1988).
A képzőművészetben a számítógépnek eddig még nem sikerült “egyenjogúsíttatnia” magát. Bár az első nemzetközi kiállítást már 1968-ban megrendezték Londonban, s egyre népesebb a számítógépes grafikusok tábora, a legtöbb hivatásos képzőművész ma is tagadja, hogy bármiféle kapcsolat lenne a művészet és a számítógép között. Könnyen lehetséges, hogy a fényképezéshez hasonlóan, ez az új médium is a képzőművészetek mellett fog a saját útján továbbfejlődni. Pedig a művészet és a matematika közötti kapcsolat nagyon régi. A görögök a műalkotások arányait matematikai formában fejezték ki. Leonardo, Dürer, Mondrian, Vasarely, a konstruktivisták, kis túlzással szólva, előfutárai voltak az egzakt esztétikának. A matematikai egyenletek, függvények ábrázolása sem új ötlet. A konstruktivista elképzeléseket - a személyes elem kiiktatása, kristálytiszta objektív ábrázolás, maximális pontosság - a számítógép jobban meg tudja valósítani, mint a művész körzővel és vonalzóval, s bonyolultabb, magasabb rendű görbéket is tud ábrázolni.
A számítógépes grafika sok célt szolgál, amelyek között a műalkotás nem is a legfontosabb. Ezek: számítógépes tervezés (CAD), design, oktatási segédeszköz, tudományos és gazdasági folyamatok megjelenítése stb. Nem is lehet éles határt vonni a tudományos vagy műszaki rajz és a művészi alkotás között. A Boeing gyár egyik tervezője pilótafülkét tervezett egy új gép számára, s olyan programot készített, amely kirajzolta a pilótát a legkülönbözőbb helyzetekben és perspektívában. Rajzsorozata, amelyet kimondottan műszaki célból készített, díjat nyert képzőművészeti kiállításokon.
Bár a számítógépet használó grafikusok többsége még ma is konstruktivista képeket készít, már vannak figurális alkotások is, például Csuri és Shaffer műve, az Átalakulás (Transformation) című sorozat, egy fiatal lányarc fokozatos átalakulása öregasszonyarccá.
A legújabb irányzatok képviselői a videotechnika és a számítógép összekapcsolásával, a paraméterek és változók módosításával dinamikus képeket alkotnak. Kísérletek folynak komplex műalkotások létrehozására is (zene, fény, kép).
A szobrászatban a művész számítógépen megtervezheti és számítógép vezérelte szerszámgépeken meg is valósíthatja alkotását. Új lehetőségeket jelent a háromdimenziós kép és a holográfia alkalmazása. Mivel a mű fizikai megvalósítását a gép végzi, a művésznek nem lesz szüksége manuális adottságokra. Az alkotás folyamata a tudati szférában, az agyban koncentrálódik. Ennek többek közt az lesz az eredménye, hogy a művészi alkotás azok számára is lehetővé válik, akik “csak” alkotó fantáziával rendelkeznek, kézügyesség nélkül.
A képzőművészeti kommunikáció hagyományos helyszínei, a múzeum és a kiállítási terem, elvesztik kizárólagos szerepüket. Egyrészt azért, mert a csatornákon - a zenéhez hasonlóan - bármely alkotás képe eljuttatható a “fogyasztóhoz”, másrészt mert az új vizuális alkotások a dinamikus művészet bemutatására nem is alkalmasak. Új központokat kell majd létrehozni, amelyek fel legyenek szerelve a kép- és hangtechnika eszközeivel. Távlatilag a kiépülő integrált hálózatok révén a multimédia-alkotások korlátlanul közlekedhetnek az alkotók és befogadók között. A műalkotásnak teljesen új formái fognak kialakulni, s az embernek, minden embernek, lehetősége lesz kibontakoztatni a benne szunnyadó “homo aestheticust” és “homo ludenst”.
A művészetek közül a szépirodalom az, amelyik a legkevésbé alkalmas “számítógépesítésre”. Ennek oka nyilván kódjának, a nyelvnek roppant bonyolultsága. A gépi fordítás a tudományos szövegek és köznapi információk átültetésében is alig érte el az elfogadható szintet, nemhogy esztétikai értékű műfordításról beszélhetnénk. Számítógépes líra ennek ellenére már létezik. Igaz, a versíró programok még nagyon egyszerűek, mégis van jelentőségük, mutatják a fejlődés egyik lehetséges irányát. A versíráshoz szükség van szótárra (a “költő számítógép” szókincse egyelőre még szerény, de a szavak tematikailag összefüggnek, és asszociációk keltésére is alkalmasak), a nyelv szintaxisára (egyelőre még ez is nagyon egyszerű) és szabályrendszerére, amely előírja, hogy a szavakat hogyan lehet és kell használni. A versírás úgy történik, hogy a gép először egy véletlen számsorozatot generál, s ezt használja fel a szósorozat összeállítására.
A szövegek hosszát és a mondatok sorrendjét szintén a számgenerátor állapítja meg. A programot nyilván nem érdekli a szöveg jelentése (nem is érti). Franke idézi Paul Gunzenhäuser Weihnacht című, számítógépen írt versét 1963-ból. Néhány sort hadd idézzünk mi is:
Der Schnee ist kalt
und jeder Friede ist tief
und kein Christbaum ist weiss
oder ein Friede ist kalt
oder nicht jede Kerze ist rein
und ein Engel ist rein ...
Az elképzelhető, sőt egészen biztos, hogy a szabályrendszer tökéletesítésével a generált szövegek mindjobban fognak hasonlítani az értelmes szövegekhez. Az eddig írt versek a konkrét költészet termékeit “modellálják”. Azokhoz hasonlóan a nyelvi elemek leszűkítése, a kapcsolatok felbontása, töredékek szembeállítása jellemzi őket. 1967-ben Manfred Krause és Götz F. Schaudt néhány tucat költeményt adott ki egy kötetben. Íme két részlet:
Because late tears
And distant sings resemble fleetingly
But blades of grass heights forewarning
Because high sparks are glittering receding
Since rays murmuring weave sounds ...
Egy vers Schiller stílusában:
Wie heisst der Hirt, wo wagt sich hier
die falsche Dogge treu herfür?
Spricht Thodus hinter Mutes Flamman?
Es stachelt sich im Bauch zusammen,
und einen Bissen, tief im Hirn,
ergreif ich aus der Heldenstirn ...
A számítógépes irodalomból érdemes és érdekes megemlíteni - már csak terjedelme miatt is - az osztrák Heidulf Gerngross vállalkozását. A nyersanyagot újságkivágások, detektívregény-, népmese-, sci-fi-részletek népdalok és mitológiai történetek részletei szolgáltatták. Mindebből meghatározott és beprogramozott válogatási és összeállítási kritériumok alapján a számítógép egy 1280 oldalas irodalmi művet állított össze. Az eredmény sok eredetiséget és humort tartalmazó mű, kiállja az összehasonlítást az abszurd irodalom nem egy termékével. Érdekes lehetőségeket villant fel a színház terén is Franke. A számítógépes játékokhoz hasonlóan, amelyekben a játékosnak kell választania bizonyos lehetőségek között, olyan programok fognak készülni, amelyek lehetővé teszik a nézők számára, hogy passzív befogadóból aktív résztvevővé váljanak, a különböző cselekményszekvenciákból ők maguk állítsák össze a darabot, s ezekbe, a drámai szimulációs játékokba randomgenerátort is beépítenek. Olyan cselekménysorozatok jöhetnek létre, amelyeket senki, még a szerző sem lát előre.
A mai számítógépes művészetben a számítógép “alkotóképessége” még távolról sincs kihasználva, sem a sebessége, sem az a képessége, hogy komplex rendszereket tud irányítani. Ahogy a folyamatirányító számítógép a műveleti adatok alapján hengerműveket, vegyi üzemeket, energetikai rendszereket vezérel, képes lesz arra is, hogy harmóniák, ritmusok, frekvenciák, grafikus és térbeli ábrák elemzése alapján olyan multimédia-programokat állítson össze és kreáljon, amelyekben egységbe olvadnak a grafikus elemek, a dallam, a szín, a ritmus, a fény, s ez lesz a jövő számítógépes művészete.
|
