Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtártudományi Informatikai Tanszék Fülöp Géza Az információ

Minél nyitottabb egy társadalom, minél magasabb tagjainak kulturális szintje, annál több jel­rend­szert sajátítanak el (idegennyelvtudás, idegenforgalomban, kereskedelemben, közlekedés­ben alkalmazott jelrendszerek).

A csoportkommunikáció sajátos esete a szervezeten belüli kommunikáció. Itt különbséget kell tennünk információs és kommunikációs rendszer között. Az információs rendszer formális, jól szabályozott (feltéve, hogy a szervezet normálisan működik), meghatározott csatornákon meghatározott információk áramlanak meghatározott irányokba. A kommunikáció viszont - el­tekintve a már említett társadalmi kötöttségektől (hierarchia, szerep stb.) - informális, kötet­len, spontán, legtöbbször közvetlen, s a csatornákon az információk gazdag választéka közlekedik.

A mindennapi életben a személyközi és csoportkommunikációs szituációk száma és típusa annyi, amennyi az emberi szituációké, s mindegyiknek megvannak a sajátos jegyei. Hogy csak néhányat említsünk: kommunikáció a családban, az utcán, az autóban, autóbuszban, orvos-beteg kommunikáció stb.

A tömegkommunikáció

A szó elsődleges értelmében már az ókorban is létezett tömegkommunikáció, hiszen Démoszthe­nész is a tömegekhez szólt, s ezt tették a hírvivők, a próféták, a prédikátorok is. A jelenségről azonban a maga teljességében csak az első ipari forradalmat követően beszélhetünk. A lehetőséget a tudati szférában az teremtette meg, hogy a dolgozóknak relatíve megnőtt a szabad ideje, a könyvnyomtatás feltalálása, és elterjedése nyomán jelentősen emelkedett az írni-olvasni tudók száma, s ennek következtében az általános műveltségi színvonal. Az emberek többet kezdtek gondolkozni olyasmiről is, ami túllépte közvetlen - elsősorban a munkavégzéssel kapcsolatos - tapasztalataik körét. A műszaki alapot a nyomda­ipar fejlődése, s különösen a rotációs nyomdagép feltalálása biztosította. A szószék szerepét a napilapok vezércikke vette át. A kedvező feltételeket felismerték mind a haladás, mind a reakció erői. Egyik oldalról a nyomtatott szót is harcba indították a haladásért, a másik oldalon pedig igyekeztek a közvéleményt, a társadalmi tudatot a “helyes irányba” terelni. Mintegy száz éven át a sajtó, a mind nagyobb példányszámban megjelenő országos és világ­lapok - a maguk jóval szűkebb körében a helyi lapok - jelentették a tömegkommu­nikációt. Századunk első évtizedeiben azután megjelent a rádió, majd húsz év múlva a televízió, s kialakult a modern társadalom tömegkommunikációs, s rendszere. Olyan rendszer jött létre, amely minőségileg különbözik a megelőzőktől. (Mindaz, amit a kommunikációról mondtunk és mondunk, a ma társadalmában érvényes. Az információs társadalomban egészen mások lesznek a “játékszabályok”.)

A tömegközlés sajátos jegyeit a következőkben foglalhatjuk össze:

• 
  a közlemények áramlása egyirányú, a közlő és a befogadó a közlés során sohasem cserél szerepet (ha van is visszajelzés, az a rendszeren kívül megy végbe);
  
• 
  a közlemények továbbítása a modern hírközlő eszközök útján történik;
  
• 
  közlő és befogadó között térbeli és vagy időbeli távolság van;
  
• 
  valamely adott információ sugárzása viszonylag egységesen történik (ellentétben a személyközi kommunikációval, amelynek során a hírek gyakran eltorzulnak, szóbeszéddé, rémhírré fajulnak);
  
• 
  a szétsugárzott közlemények elsősorban társadalmi jelentőségű eseményeket tartalmaznak (a személyközi kommunikációban túlsúlyban vannak a személyes érdekű hírek);
  
• 
  jellemző a tömeges jelleg, a szó mindkét fentebb említett értelmében.
  

Egy rendszerrel kapcsolatban a következő kérdéseket kell feltennünk: milyen a felépítése, szerkezete, melyek az alkotóelemei, melyek a funkciói, s hogyan tölti be azokat, azaz hogyan működik, hogyan történik a vezérlése; információs rendszerről lévén szó, milyen információk közlekednek a rendszerben; hogyan kapcsolódik más rendszerekhez.

A tömegkommunikációs rendszer funkciója alapvonalaiban megegyezik minden kommuni­kációs rendszerével: az információk áramlásának biztosítása a társadalom szervezetében. E funkció megvalósítását három alrendszer biztosítja: az információgyűjtő, a feldolgozó és a kisugárzó alrendszer.

Vizsgáljuk meg külön-külön ezek működését.

A társadalomban az események hatalmas tömege zajlik szüntelenül. Ezeket három csoportra oszthatjuk: társadalmi érdekű események (ide sorolhatjuk a társadalom számára fontos termé­szeti eseményeket is), csoportjellegű, -érdekű események és személyes érdekű események. Természetesen a három csoport nem választható el élesen egymástól, hiszen bármely személyi érdekű eseménynek lehetnek fontos társadalmi kihatásai, fordítva meg szinte biztos, hogy a társadalmi érdekű események hatást gyakorolnak az egyéni szférában. (Mint láttuk, a tömeg­kommunikáció nyersanyagát elsősorban, s túlnyomórészt a társadalmi érdekű események szolgáltatják.) A társadalmi jelleg természetesen függ attól, hogy a rendszer milyen társadalmi közegben működik: kisvárosi vagy regionális tömegkommunikációban (napilapban, rádióban) főleg olyan eseményekről számolnak be, amelyek országos szinten kevésbé jelentősek vagy jelentéktelenek.

Az adatgyűjtést a korszerű tömegkommunikációs rendszerben nagyrészt a külön rendszert alkotó hírügynökségek végzik.

Az első hírügynökség az 1835-ben alapított - 1940-ben megszüntetett - Agence Havas volt, a legrégibb ma is működő hírügynökség a Reuter iroda, amelyet 1851-ben hoztak létre. Ezek mellett természetesen a hírközlő szervek rendelkeznek saját információgyűjtő gárdával (riporterek, helyi tudósítók), s vannak önkéntes tudósítók is, akik saját kezdeményezésből informálják a médiumokat. A világban végbemenő számtalan eseményről képtelenség begyűjteni minden információt. Ezért már ezen a szinten igen alapos válogatásra van szükség. (Hogy a válogatás milyen kritériumok alapján történik, s milyen következményekkel járhat, arról majd később lesz szó).

Az összegyűjtött nyers információk a korszerű átviteli csatornákon (távíró, telex, rádió, műhold) a feldolgozó részrendszerekbe kerülnek, a szerkesztőségekbe, stúdiókba. Itt alakul­nak át az információk közleményekké. (Természetesen nem csak nyers információk jutnak ide. A tudósítók és riporterek riportjai, a helyszíni közvetítések anyagai kész üzenetként jutnak az adó részrendszerekbe.) A feldolgozás folyamán további szelekcióra kerül sor. Felmérések szerint a hírügynökségek által szolgáltatott anyagnak csak néhány százaléka megy innen tovább, s ebben a válogatásban lényeges szerepet játszik a befolyásolási szándék.

Itt most álljunk meg egy pillanatra. Az előbbiekben információról és közleményről beszél­tünk. És nem csak a stílus változatossága kedvéért. A megkülönböztetésnek alapos oka van. A rendszerbe bemenő jelek információk, amelyek a világban végbemenő eseményekről szólnak. A kimenő jelek, a közlemények viszont a szó valódi értelmében -, s az általunk elfogadott értelemben - nem mind információk. Sok közleményt többször ismételnek. Hogy a legeklatánsabb példát említsük, az egymás után több napon át közölt reklám már nem tartalmaz új információt, nem is az a célja, hanem a rögzítés. A közleményekben tehát sok a redundancia, néha nincs is bennük új információ.

A feldolgozó részrendszerekben a hírek legtöbbször módosulnak. Ennek több oka lehet. Az egység, a szervezet nagyobb társadalmi jelentőséget tulajdonít az eseménynek, mint amekkora a valóságban (ez például abban nyilvánul meg, hogy az újság címoldalán, nagybetűs címmel közlik, hosszabb cikket írnak róla, részletesebben ismertetik), vagy éppen fordítva, csökkentik a jelentőségét (eldugott helyen, néhány szavas hír formájában ismertetik), negatív vagy pozitív “előjellel” mutatják be, vagy teljesen elhallgatják. A módosulás, torzulás a közvetlen adásoknál is bekövetkezhet. A rádióriporter úgy kommentálja az eseményt, olyan kérdéseket tesz fel a riportalanynak, az operatőr úgy fényképezi, hogy mi is az ő, illetve az intézmény szemszögéből lássuk.

A harmadik részrendszer a kisugárzó, az adó: az újság technikai szerkesztősége, a nyomda, az expedíció, a rádió- és tévéstúdió, az adóállomás. Ebben a részegységben kódolják a csator­nának megfelelően a közleményeket. Itt már nem módosulnak az üzenetek, legfeljebb a zaj okozhat zavart (sajtóhiba, nyelvbotlás, műszaki hiba stb.).

Milyen közlemények alkotják a tömegkommunikációs rendszer kimenő jeleit?

Milyen képet adnak a világról a médiumok?

A kép, amelyet a tömegközlési eszközök a világról nyújtanak, minden szándéktól függetlenül, az eszközök természetéből következően torz. A médiumok közénk, befogadók és az esemé­nyek közé ékelődnek. Ismereteinket nem közvetlen észlelés útján szerezzük, hanem mintegy “másodkézből”, professzionista közvetítők révén. (Kapuőröknek - gate keeper - is szokták őket nevezni.) Ilyenformán óhatatlanul nem azt látjuk, amit saját szemünkkel észlelnénk. Először is, amit a közvetlen tapasztalás egészként, folyamatként észlel, az darabokra törik, eseményekre redukálódik. (Érdekes ezzel kapcsolatban egy futballszurkoló véleménye: a mérkőzést csak a lelátóról szabad nézni, mert onnan az egész pályát látja az ember, a tévében pedig csak azt a részletet, amelyre az operatőr a kamerát irányította.) Abraham Moles szembeállítja a régi, szervesen bővülő arisztotelészi kultúrát a mai modern ismerethalmaz mozaikszerű kultúrájával (Moles, 1967). Azt is el kell azonban ismernünk, hogy a televízió által közvetített nagy mennyiségű - néha túlságosan nagy mennyiségű - friss, korszerű, árnyaltabb információhalmaz növeli az érdeklődést, szélesíti a látókört, kifejlesztheti az empátiát más emberek, más népek, más kultúrák iránt. A fejlődő országok ezzel kapcsolatban éppen azt hányják a fejlett világ pénzügyi és politikai vezetőkörei által irányított tömeg­tájékoztatás szemére, hogy szenzációhajhászás - és sokszor ellenséges érzület - okán olyan képet adnak ezekről az országokról, amely nem szimpátiát, hanem lenézést, ellenszenvet vált ki a nézőkből. Idézzük Varga nyomán David Stewartot “Az empátia nemcsak annyit jelent, hogy úgy érzünk, gondolkodunk és cselekszünk, mint más ember, hanem azt is, hogy meg­tanuljuk, mennyire különbözünk attól a másik embertől ... Ha nem is értünk egyet azzal, akivel kommunikációs viszonyban állunk, lehet hatékony beleérzésünk, ha állandóan törekszünk közös alapokra” (Varga, 1973).

A tömegközlés veszélyeként tartják számon azt is, hogy - differenciálatlan jellegéből követ­ke­zően - a hallgatókat, nézőket túlterhelik számukra érdektelen információkkal, aminek követ­kez­tében gátló reflexek alakulnak ki, s ez felületességhez vezet. (Ahogy a csatornák száma nő, ez a megállapítás - mármint a differenciálatlanság - érvényét veszíti.)

A közvetett megismerés, ismeretszerzés már említett súlya pedig passzivitásra tesz hajla­mossá.

Világképünk torzulását fokozza a szelekció, amelyről már volt szó. Ez részben elkerülhetetlen objektív jelenség. Semmilyen hírközlő eszköz sem képes a világ minden eseményéről tájékoztatni. Másrészt viszont a szelekció a tömegkommunikációs rendszernek a társadalmi rendszerben elfoglalt helyéből, szerepéből adódik. A kérdés szorosan összefügg a rendszer vezérlésének kérdésével, ez viszont a társadalmi renddel és politikai rendszerrel. És nyilván országonként változik. A laptulajdonos sajtótröszt egy politikai párt, a rádió- vagy tévé­állomás tulajdonosa, állami tulajdon esetén az illetékes kormányszervek, a cenzúra alkotják a rendszer vezérlő berendezését. Természetesen egy országon belül a különböző eszközök irányítói képviselhetnek ellentétes érdekeket is. A vezérlés szabja meg azokat a kritériumokat, amelyek a tevékenység alapjául szolgálnak. A kapuőrök ezek szerint döntik el, mi kerüljön, mi kerülhet az olvasó, a hallgató szeme elé, fülébe. A kritériumok bonyolult társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket tükröznek, s alkalmazásuk nem lehet túlságosan merev. A rendszer ugyanis csak akkor működik kielégítően, ha irányítottan is, de lehetőleg a valóságnak megfelelően tükrözi a világ eseményeit és kielégíti a befogadók igényeit. Ha a vezérlő mechanizmus túl merev, a rendszert a diszfunkcionalitás állapotába viheti. Idézzük Pavel Câmpeanut: “Az ilyen helyzetekben a rendszer önszabályozó képessége csökken vagy megsemmisül. Kívülre helyezve az önszabályozás szabályozássá válik. A rendszerjelleg jelentősen szegényedik. A kommunikálókat az egyszerű végrehajtók szintjére csökkentik le, ami végül is az egész rendszer meghamisítását eredményezi. Az informálás, a dezinformálás és a nem informálás egyre gyakrabban vegyülnek egymással, a rendszer a valóságban elveszíti leglényegesebb funkcióját, amely már nem a társadalmi események informálássá történő átalakítása, hanem az informálások meggátolása, vagyis a társadalom félrevezetése” (Câmpeanu, 1972).

A kommunikációtudomány legalaposabban tanulmányozott, legjobban kidolgozott fejezete - főleg az amerikai kutatók munkájának köszönhetően - a tömegközlő eszközök hatásával foglalkozó fejezet. Ennek sok oka van. Minden kommunikációs médium egyben üzleti-gazdasági vállalkozás is, mégpedig igen jelentős álló- és forgóeszközöket igénylő vállalkozás. Csak akkor tud fennmaradni, ha termékeit el tudja adni. (Ha - mint már fentebb említettük - elsősorban reklámból él, akkor is az eladhatóság a cél. A hirdetők az olyan eszközöket veszik igénybe, amelyet sokan olvasnak, néznek.) Emellett a politikusok is igen hamar felismerték a médiumokban rejlő lehetőségeket, és igyekeztek ezeket kiaknázni. Roosewelt elnök vezette be azt a szokást, hogy hetente egy este a kandalló mellől kötetlenül szólt az amerikai néphez. Szokatlan népszerűségét annak is köszönhette, hogy nagyon kellemes rádióhangja volt. Mint ahogy a közelmúltban - immár a televízió korában - Reagen elnöknek is nagy előnyt bizto­sított vetélytársaival szemben színészmúltjából adódó fesztelen viselkedése a kamerák előtt.

Természetesen a tömegkommunikáció és hatása, mint társadalmi-pszichológiai jelenség tudományos szempontból is felébresztette a szociológusok és pszichológusok érdeklődését. A kommunikációnak ennél a formájánál közvetlen visszacsatolás nincs. A visszajelzés - ha van - a kommunikációs folyamaton kívül, más csatornákon, időben és térben elválasztva közle­kedik. (Bár az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozunk olyan rádió- és tévéadásokkal, ame­lyekben a hallgató, a néző az adás ideje alatt közvetlenül telefonon vagy adatátviteli háló­za­ton keresztül kapcsolatba léphet az adás vezetőjével.) Ezért sajátos kutatási módszereket kell kidolgozni, hogy a hatást érzékelni, mérni lehessen (hatásvizsgálat, közvéleménykutatás).

A sajtó, a rádió, majd a televízió hatására vonatkozóan sok elmélet, magyarázat született. Hosszú időn át az volt az elképzelés, hogy ezek a médiumok a tömegek manipulálásának szinte mindenható eszközei. A fasiszta propaganda hatása, a híres-hírhedt “Világok háborúja” rádióközvetítés által kiváltott országos méretű pánik, a háború idején Kate Smith újságírónő által a hadviselés anyagi támogatására vezetett gyűjtési kampány sikere - mind ezt a feltevést látszottak igazolni. A háborút követően azután, a béke körülményei között, kiderült, hogy a tömegkommunikáció nem is olyan nagyhatalom, mint ahogy hitték, s hogy az emberek nincsenek olyan védtelenül kiszolgáltatva a manipulációnak. A meglepő, megdöbbentő hatások azért következtek be, mert egybeestek más társadalmi hatásokkal. Ha a propagált eszme nem nyer más úton is megerősítést, a sajtó, a rádió, a tévé önmagában nem elég erős. Az is kiderült, hogy a tömegközlés teljesen hatástalan vagy legalábbis minimális hatású, ha a közvetített információk ellentétben állnak a befogadó korábbi tapasztalataiból leszűrt véleménnyel és attitűdjével. Ilyenkor háromféleképpen reagálhat: félreérti, félremagyarázza az információt, nem jegyzi meg (az egyik fülén be, a másikon ki), vagy elutasítja a forrást (válogató észlelés). Ezért olyan nehéz például az előítéletek ellen harcolni.

Az ötvenes években dolgozta ki kétlépcsős kommunikációs elméletét Elihu Katz (Katz, 1957). Eszerint a tömegkommunikációs eszközök hatása nem közvetlenül érvényesül. Először egy szűkebb csoportra hat, azokra, akik nyitottabbak embertársaiknál, fogékonyabbak az új iránt, ők, a véleményvezérek alkotják az összekötő kapcsot a hírforrások és a befogadók széles köre között. Ha nem töltik be szerepüket, a közlemények hatása minimálisra csökken.

A későbbi kutatások kiderítették, hogy a kétlépcsős modell eredeti formájában túlságosan leegyszerűsíti a valóságot. Nem téves, csak igen-igen részleges érvényű.

A kommunikációkutatók elsősorban azt állapították meg, hogy az adó és a vevő között nem csak egy lépcső van. Úgy is mondhatnánk, hogy a véleményvezérek egész hierarchiája ékelődik a két végpont közé. Vannak olyan közvetítő láncszemek, amelyek a vélemény­vezérek különböző szintjeit kapcsolják össze.

Másrészt az is kiderült, hogy amikor nem történik semmi rendkívüli, amikor az élet a normális medrében folyik, az emberek nem lépnek ki saját körükből, s a híreket, újdonságokat csak saját szintjükön, saját környezetükben vitatják meg. A véleményvezérek szerepe akkor kerül előtérbe, mikor szokatlan dolgok történnek, amikor az élet intézményesített rendje, keretei meglazulnak. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a tömegközlő eszközök közvetítők nélkül is alkalmasak az informálásra, de cselekvésre késztetni csak személyes hatások képesek. “A cselekvéshez, de már ennek elhatározásához is olyan plusz motiváció kell, amit a tömeg­kommunikáció nem tud nyújtani. A fáradságos cselekvések (pl. a tanulás) motivációja csak személyi kapcsolatból eredhet” - állapítja meg Varga (Varga, 1973).

A tömegkommunikációs eszközök hatékonysága természetesen igen nagy mértékben függ attól, mennyire ismeri az adó a befogadót. A közvetlen visszajelzés hiánya arra kényszeríti a tömegközlés irányítóit, hogy állandó felmérésekkel, közvélemény-kutatással kövessék nyo­mon műsoraik fogadtatását, s az eredmények függvényében módosítsák műsorpolitiká­jukat. Ha ugyanis a forrás nincs tisztában a befogadó elvárásaival, befogadóképességével, azzal, hogy miként reagál az üzenetekre, vagy azért, mert csak saját elképzeléseire hagyatkozik, vagy voluntarista módon erőlteti a meggyőzés, befolyásolás stratégiáját, az adó és vevő között értetlenségi szakadék támad, a médium teljesen elveszti hatását.

A kommunikáció csatornái

Az ember nagyon sok csatornát vesz igénybe, amikor kommunikál. Legtöbbször egyszerre, egy időben több csatornán küldi ugyanazt az üzenetet, vagy különböző üzeneteket párhuza­mosan továbbít. A személyközi kommunikáció általában természetes akusztikai és optikai csatornán zajlik: a beszédet halljuk, a kísérő nemverbális jeleket látjuk. A múlt századtól igénybe vehetjük erre a célra a telefont, s újabban a rövidhullámú, illetve ultrarövid-hullámú adást. A távolság legyőzésére alkalmas régi csatorna a levél és a szóbeli üzenet. Ugyanezek a csatornák szolgálnak a kis csoporton belüli kommunikációra is. A szervezett csoportkommu­nikáció legújabb kori típusa a telekonferencia, amely igénybe veszi a televíziót, sőt újabban a számítógép és az adatátviteli hálózatok, műholdak segítségét is. A konferencia résztvevőit akár tengerek, óceánok választhatják el, a műszaki csatornákon mégis tudnak egymással információkat cserélni. (Az információs társadalom kommunikációs csatornáiról egy későbbi fejezetben lesz szó.)

A tömegkommunikáció csatornái - bár, mint láttuk, a közlésnek ez a típusa is mélyen ágya­zódik az emberiség múltjába, s valamikor igénybe vett kevésbé technicizált csatornákat is -: a sajtó, a rádió és a televízió, ideértve természetesen ezek minden korszerű szolgáltatását. A televízió elterjedése előtt a film is ide tartozott (filmhíradó), de ma már szinte kizárólag az esztétikai és kisebb részben a tudományos kommunikáció csatornájaként szolgál.

Szinte másfél évszázadon keresztül a sajtó volt az egyetlen médium. A néhány száz vagy néhány ezer példányban megjelenő helyi újságoktól a sokmilliós világlapokig terjed a skála. Hogy milyen fontos eszköze volt a tájékoztatásnak, a közvélemény-alakításnak, a propagandá­nak, azt bizonyítja az a tény, hogy minden új politikai párt, társadalmi mozgalom egyik legelső teendője volt a lapalapítás. Hatásosak voltak a fennálló társadalmi rend védelmében éppen úgy, mint a forradalmi gondolatok terjesztésében. A cenzúra intézményének a létre­hozása, a lapbetiltások, sajtóperek jelzik a sajtó társadalmi szerepének fel- és elismerését. A történelemből számtalan példát idézhetünk annak bizonyítására, hogy egy-egy vezércikk milyen mozgósító hatással volt a kortársakra (Kossuth vezércikkei, Zola írása a Dreyfus-ügyben stb.). A sajtó szerepét nem annyira csökkentette, mint inkább megváltoztatta az új médiumok, a rádió és a televízió megjelenése. A versenytársak egyrészt arra kényszerítették, hogy igyekezzék gyorsaságban, frissességben felzárkózni; ezt különböző műszaki újításokkal érte el (számítógépes szerkesztés, fényszedés, a szállítás okozta késedelem kiküszöbölése az újság anyagának különböző csatornákon való továbbításával, és a rendeltetési helyen való nyomtatásával).

Másrészt bizonyos “szerkezeti” változtatásokat is bevezettek, hogy olyan anyagot és olyan formában nyújtsanak az olvasónak, amelyet versenytársai nem tudnak adni. Az újságnak egyébként két előnye van mind a rádióval, mind a tévével szemben: zsebünkben, táskánkban magunkkal vihetjük, utcán, autóbuszon, vonaton olvashatjuk, másrészt lehetőséget ad arra, hogy az információkat alaposabban “megrágjuk”, újraolvassuk, meg-megálljunk olvasás köz­ben, s elgondolkozzunk az olvasottakon. A távközléstechnika rohamos fejlődésével azonban az újságok monopolhelyzete ezen a téren is megszűnőben van. A televízió által nyújtott új szolgáltatások (teletex, képújság, az egyre kisebb méretű, zsebben vagy akár karon hordozható tévékészülékek terjedése eléggé bizonytalanná teszi a sajtó jövőjét. Ez azonban még nem jelenti a Gutenberg-galaxis végét. (Már ha ezen az írásbeliséget értjük.) A telex ugyanúgy írásban közli az információkat, mint a klasszikus újság, csak korszerűbb eszközökkel. (S a már említett “desk top” kiadványszerkesztés népszerűsége is, az írásbeliség sikeres ellentámadását jelzi.)

A rádió - Marconi és Popov találmánya - mint tömegközlési eszköz az első világháború után lépett színre. Mint minden csatorna esetében, az adottságok, a lehetőségek nála is megszabták, milyen üzenetet milyen formában tud továbbítani. A rádió csak akusztikai jeleket sugároz, s nyilván csak olyan üzeneteket, amelyeket akusztikailag lehet kódolni. Ezek a beszéd, a zene és adott esetben (helyszíni közvetítés, hangjáték) információs értékkel bíró zajok. Ez kötöttséget, hátrányt jelent a rádióműsorok összeállítóinak, de ugyanakkor előnyt is biztosít mind a sajtóval, mind a televízióval szemben. Minthogy a rádió csak a fülünkhöz szól, akkor is hall­gat­hatjuk, amikor más tevékenységet folytatunk, fizikai munkavégzés, autóvezetés közben, sőt háttérzajként akár olvasás, beszélgetés közben is. Éppen ezeknek a tulajdonságainak köszönhető, hogy a vizuális hírközlő eszközök sohasem fogják teljesen kiszorítani.

A televízió, mint audiovizuális eszköz sokkal szélesebb skálán kommunikálhat: minden képi és hanginformáció továbbítására alkalmas. Ugyanakkor kizárólagosságra tart igényt. Nem engedi meg, hogy mellette mással is foglalkozzunk. A távközléstechnika fejlődése, a külön­böző hálózatok - hírközlés, számítástechnika, adatátvitel - összekapcsolása, a képi informá­ciók tartós rögzítésének megoldása (képmagnó) rendkívüli lehetőségeket teremt az audio­vizuális információk átvitelére. De erről majd később.

A shannoni matematikai információelmélet csak kis területen van fedésben a kommunikáció­elmélettel. (Magát az információ fogalmát sem azonos értelemben használják a két területen.) Egyetemes jellegéből következik azonban, hogy az emberi-társadalmi kommunikációban is megvan a helye. Az alapfogalmak - csatorna, zaj, redundancia kódolás stb. - a kommunikáció minden területén értelmezhetők, ha sok esetben nem egészen egybevágó jelentéssel is. Ami pedig a műszaki vonatkozásokat illeti, a modern kommunikáció olyannyira technicizálódott, hogy nem is nélkülözheti a matematikai információelmélet segítségét.

Kommunikációs zavarok

A zavarok jelentős részét a kód helytelen használata vagy hiányos ismerete okozza. Triviális megállapítás: a partnereknek ismerniük kell azt a nyelvet, amelyen kommunikálni akarnak. Triviális, de napjainkban különös jelentőséget nyer. A megnövekedett társadalmi mobilitás, a tudományos-műszaki forradalom következményei nagyon gyakran teremtenek olyan helyzeteket, amikor az egymással kapcsolatba kerülő embereknek nincs közös nyelvük.

Gyakran - sajnos mind gyakrabban - fordul elő, hogy nem ismerjük eléggé a nyelvet, amelyet használunk (és itt most nem a hiányos idegennyelv-tudásra gondolunk, hanem anyanyelvünk hiányos ismeretére). A kiejtésbeli, szintaktikai, s egyéb nyelvi hibák, a kifejezésbeli pongyo­laság, a nyelvi szegénység vagy mondanivalónk túlbonyolítása, mind oka lehet a meg nem értésnek vagy félreértésnek (sokszor ezek mögött a jelenségek mögött gondolataink tisztázatlansága, zavarossága rejlik).

A köznapi kommunikációban a zavarok másik oka a nyelv természetéből adódik. A szavak többértelműsége, az, hogy elsődleges szótári értelmük mellett mindig van a kontextustól, helyzettől, társadalmi környezettől függő másodjelentésük, nagyon gyakran vezet félreértés­hez. Ez azért veszélyesebb a meg nem értésnél, mert azt az illúziót keltheti, hogy megértettük az üzenetet.

Súlyos akadályt jelent az emberek közötti megértés útjában a tudományágak, szakmák egyre növekvő differenciálódása. Lassan már ugyanazon a tudományon belül sem értik meg egymást a szakemberek.

Más természetű, de ugyancsak kommunikációs zavarok forrása a nemzetközi kapcsolatok bővülése. A turizmus fellendülése, a világszerte mind nagyobb számban megrendezett nemzetközi konferenciák, tanácskozások, a nemzetközi szervezetek szaporodása, amelyeknek költségvetésében jelentős hányadot tesznek ki a tolmácsolás, fordítás költségei, egyelőre meg nem oldott problémát okoznak az emberek közötti jobb megértés útjában. Immár több mint 100 éve, hogy Zamenhof kidolgozta az eszperantó nyelvet, a legéletképesebb, legelterjedtebb mesterséges nyelvet. Ám hiába minden jó szándék, minden igyekezet, a néhány millió eszperantista a világ ötmilliárdos népességének fél százalékát sem teszi ki. És nagyon-nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy belátható időn belül az emberiség közös nyelvévé váljon. (Ezen a gondon remélhetőleg a fordítás gépesítése fog segíteni.)

A művészet, mint kommunikáció

A kommunikációs lánc egyik végén ott áll az adó posztján a művész, aki egy, a maga egyéni­ségének és szándékainak megfelelően kialakított (fő vonalaiban készen kapott, de módosított) kód szabályai szerint szóban, képben, hangban, formákban, vonalakban, színekben kifejez valamit a saját tudattartalmából, létrehozza a műalkotást, amely jelekből áll. Jelek időbeli vagy térbeli sorozata, de önmagában is jel (=szuperjel), üzenet és csatorna is egyben, s elküldi, anélkül, hogy volna konkrét címzettje (“nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”); anélkül hogy tudná, lesz-e egyáltalán befogadója az üzenetnek. A lánc másik végén ott van - ha ott van - a vevő, aki dekódolja (vagy megpróbálja dekódolni) a maga számára az üzenetet, kihámozni belőle azt, amit, úgy gondolja, a művész neki üzent.

S az egész folyamat egy társadalmi közegben, egy “ekoszisztémában”, erőtérben zajlik, amelyben a legkülönbözőbb üzenetek, információk, zajok lépnek be a csatornába, tapadnak, csapódnak hozzá az eredeti üzenethez (ezek részben már a befogadó tudatában vannak tárolva, emlékek, ítéletek, előítéletek, ismeretek, álismeretek, hitek és tévhitek formájában), gazdagítják vagy szegényítik, módosítják, esetleg teljesen meghamisítják az eredeti üzenetet.

Nem csoda, hogy a műalkotások, a művészet értelmezésében, értékelésében olyan sok irányzat alakult ki.

Az elmúlt évtizedekben, a művészetelméletben, esztétikában, a többi humán tudományhoz hasonlóan, nagy forrongás indult meg. A cél: az információs tudományok (szemiotika, struk­tu­ra­lizmus, matematikai nyelvészet stb.) szemléletét, módszereit alkalmazva, pontosabbá, objektívebbé tenni ezeket a diszciplínákat is. Az alábbiakban az információs esztétika eddigelé nem túlságosan bőséges és talán nem is mindig eléggé meggyőző eredményeiből próbálunk ízelítőt adni.

Miért van szükségünk művészetre? Mi a szerepe, mi a feladata?

A természetnek nincs céltudata, de a l’art pour l’art “szemlélet” is idegen tőle. Az élőlényekben csak azok a képességek fejlődnek ki, amelyek a túléléshez szükségesek. Mi az a biológiailag jelentéssel bíró viselkedési mód, amely a művészet mögött áll? A kérdésre az egyik lehetséges választ D. Berlyne amerikai pszichológus adta. Elmélete szerint az embert nem csak az ingerlési szükséglet jellemzi (ha hosszabb ideig megvonják az ingereket, pszichés károsodások léphetnek fel), hanem az aktív észlelési és megismerési kíváncsiság is. A művészet hátterében az embernek ez az explorációs viselkedése áll. A műalkotás serkentés, ösztönzés, kihívás az érzéki konfrontációra, és irreleváns, hogy az információ felvétele látás, hallás útján vagy másképpen megy végbe (bár olyan komplex struktúrák befogadására, mint a műalkotások, csak a szemünk és a fülünk képes) (Berlyne, 1963).

Más magyarázatot találunk a művészet szerepére az információs esztétika három jeles képviselője, Helmar Frank, H. W. Franke és Rul Gunzenhäuser munkáiban. A műalkotás véleményük szerint is kihívás érzékelő- és feldolgozó-képességünk számára, de értelme és célja az, hogy a civilizáció fejlődésével “elsatnyult” (csökkent megkülönböztető képességű) érzékszerveinket gyakoroltassa. (A polinéziaiak 3000 színárnyalatot képesek megkülönböz­tetni.) Ezért hasonlít a művészet a játékhoz (Frank, 1959, 1969, Franke, 1985, Gunzenhäuser, 1962).

Akár így van, akár másképp - hiszen ahogy Varga Jenő László írja: “Viszonylag keveset tudunk az esztétikai szükségletek eredetéről, idegélettani alapjairól, az azonban tudományosan igazolt tény, hogy a zenehallgatás vagy a képzőművészeti alkotások szemlélése megnyug­tató­lag hat és normalizálja a szervezet fiziológiai paramétereit” (Varga, 1986) -, a műalkotásnak ahhoz, hogy feladatát sikeresen lássa el, az ember információ-feldolgozó képességéhez kell igazodnia. Pszichológiai vizsgálatok megállapították, hogy időben változó alakzatok, minták (pattern) esetén az optimális információhozam 16 bit/mp. Ilyen sebesség mellett vagyunk képesek tudatosan észlelni az információkat. Statikus kép, ábra komplexitása nem haladhatja meg egy megfigyelési síkban a 160 bitet. Ellenkező esetben az érzékelési folyamat nem végződik a kívánt eredménnyel, a sikert követő örömérzés-növekedéssel. Az optimálisnál észrevehetően kevesebb információ negatív emócióhoz, unalomhoz vezet. A túl sok informá­ciót pedig az ember nem tudja befogadni, elkedvetlenedik, elveszti az érdeklődését. (Ezeknek a megállapításoknak nagy jelentőségük van az oktatásban is: ha a tananyag információ­szegény, nem éri el a tanuló teljesítőképességét, az óra unalomba fullad, ha meghaladja azt, a tanulót kudarcok érik.)

A feladat most már “csak” a műalkotások információtartalmának meghatározása.

Az egzaktságra, a mérhetőségre, az objektív törvények megállapítására irányuló törekvések, az igény azoknak a paramétereknek a felfedésére, amelyek az alkotásban objektíven (a befogadó szubjektivitásától függetlenül) meghatározzák az esztétikai értéket, az esztétikában is megelőzték az információelmélet megszületését. Az irodalomban, a zenében, s - kisebb mértékben ugyan - a képzőművészetben is alkalmazni kezdték a statisztikai módszereket. A jellegzetességek, szabályszerűségek statisztikai elemzése, feldolgozása természetesen még nem esztétikai elmélet, de nagy segítséget nyújthat egy egzakt elmélet kidolgozásához.

Az esztétikai hatás mértékét elsőként George D. Birkhoff amerikai matematikus határozta meg, a rendezettség, s a komplexitás viszonyaként (Birkhoff, 1950):

Az O rendezettség a következő alapmennyiségekből tevődik össze:

V = a függőlegeshez viszonyított szimmetria;

E = egyensúly, a súlypont elhelyezkedése az alapfelületen;

R = forgási szimmetria;

HV = a vízszintes és függőleges vonalak aránya;

Nagyon kétséges, hogy egy ilyen mértéknek van-e egyáltalán létjogosultsága. Túl kevesen próbálták ki a gyakorlatban. (Hankiss Elemér szerint “még jóakarattal is legfeljebb naivnak mondható” - Hankiss, 1969.) Annyi haszna mégis volt, hogy alapul szolgált a további kutatá­sokhoz. Max Bense, az egzakt esztétika legjelesebb képviselője, Frieder Nake német matematikus és Rul Gunzenhäuser, a számítógépes művészet teoretikusai próbálták meg Birkhoff intuitív elképzeléseit a valósághoz közelíteni, az információelmélet segítségével általános érvényre emelni (Bense, 1965, Nake, 1974, Gunzenhäuser, 1962). A képletbe a rendezettség helyére a szubjektív információ, illetve a redundancia, a komplexitás helyére pedig a shannoni entrópia került:

Helmar Frank a jelek meglepetésértékét (Überraschung) és különösségértékét (Auffälligkeit) határozta meg:

Völz Poe egyik versét idézi, amelyben az e hang előfordulása 37%, Anselm Feuerbach egyik festményét, amelyen a fehér szín aránya kb. ugyanennyi stb. (Völz, 1983)

Abraham Moles-t vizsgálatai arra a megállapításra vezették, hogy a műalkotásban egyensúlyt kell tartani eredetiség - új információ - és banalitás - redundancia - között. Ahogy Moles mondja, a redundancia és az információ a banális és eredeti dialektikájával áll szemben (Moles, 1958).

Moles, aki főleg a zenét tanulmányozta, a műalkotás által hordozott információt felosztja szemantikai és esztétikai információra. Ezek úgy jönnek létre, hogy ugyanabban az üzenethordozó közegben több, egymástól elkülöníthető jelsorozat rakódik egymásra, amelyek ugyanazon elemek különböző csoportosításából származnak.