1.6. ábra - Gray őshangszórója a 166.095 számú szabadalomból
E = elektromágnesek
S = üreges fémhenger
Úgy tűnik, Grayben csak fél évvel később tudatosult, hogy a fenti találmány zenei célokra is használható. Az 1876. február 15-én, 173.618-as számon bejegyzett electro-harmonic telegraph, melyet a leírás electrical organnak is nevez, az első tudatosan hangszerként elképzelt elektroakusztikus készülék. Az előző két szabadalomtól technikailag lényegében csak annyiban különbözik, hogy a zongoráéval azonos alakú és elrendezésű billentyűket használ, és egy oktáv terjedelmű diatonikus skála megszólaltatására képes, tehát nyolc oszcillátorral rendelkezik (1.7 ábra). Gray felhívja rá a figyelmet, hogy a megszólaltatható hangok száma az oszcillátorok szaporításával tetszőleges mértékben növelhető.
1.7. ábra - Gray elektromos orgonájának szabadalmi leírása
A hangszert egy évvel később mutatták be a nyilvánosság előtt. 1877. április 5-én a következő hirdetés jelent meg az Evening Star című washingtoni napilapban: „Lincoln Hall. Telefon koncert. Zene átvitele telegráfon. Az amerikai tudomány diadala. [...] Az első nyilvános előadásra Elisha Gray professzor csodálatos telefonján Washingtonban hétfő este, április 9-én kerül sor. Zenei dallamokat adnak majd elő Philadelphiában, s a közönség Washingtonban tisztán fogja őket hallani.”
A kétszázharminc kilométeres távolságot áthidaló, történelmi jelentőségű mutatvány önmagában nem tudott kitölteni egy egész koncertműsort, ezért előtte és utána szólóénekesek és zongoristák klasszikus zenei számokat adtak elő. Gray találmányának bemutatásáról így adott hírt címlapján a washingtoni National Republican április 10-i száma:
„Az első rész végén a hangversenyzongora fedelét lecsukták, két fiatalember felemelte a telefon „vevő” berendezését és a zongorára helyezte, majd pedig egy kábelt csatlakoztattak hozzá, ekképp közvetlen összeköttetést teremtve az „adó” berendezéssel, melyet F. Boscovitz úr felügyelt a Western Union Telegraph Company philadelphiai irodájában.
Ezt követően egy telegráfkezelő jelent meg, és elfoglalta helyét a korábban említett kis asztalnál. Rögtön ezután egy magas, vékony, szakállas úriember lépett elő. Ez volt Gray professzor, a telefon feltalálója. A professzor kinyilvánította, hogy nem kívánja a telefont nagyszerű hangszerként beállítani, és ha bárki arra számít, hogy pompás zenét fog hallani, azt előre tájékoztatja, hogy csalódni fog. A maga területén kétségkívül zseniális professzorról nem állítható, hogy bővében volna a szónoki tehetségnek. Szétfolyó, összefüggéstelen és hibás nyelvezetű beszédében, melynek se fülét, se farkát meg nem találhattuk, a professzor arra vállalkozott, hogy tudományos alapossággal magyarázza el a telefonnal kapcsolatos sokféle dolgokat. Ezt a kínzást azonban túl sokáig nem folytathatta, mert a közönség türelmetlen lett, és csendesen hangot adott érzéseinek.
A professzor nem késlekedett a célzás tudomásul vételével, és bevezető gondolatainak lezárásaképpen a legnagyobb csöndet rendelte el. Ezután megkérte a telegráfkezelőt, tájékoztassa Boscovitz urat Philadelphiában, hogy minden készen áll, és hogy nekikezdhet. Három vagy négy másodpercen belül a tágas terem minden részében hallhatóvá váltak a „Home, Sweet Home” első hangjai, a dallamot tökéletesen fel lehetett ismerni.
A legjobban úgy tudjuk leírni a telefon tegnap hallott zenéjét, hogy egy orgona hangjához hasonlítjuk, mely orgonán lassan, egy ujjal játszanak. A magasabb hangok meglehetősen gyöngék voltak. A közönség végig a legnagyobb csöndben maradt, és a végén hosszú és lelkes volt a taps. A program hátralévő számai a megadott sorrendben hangzottak el, mind ugyanolyan sikerrel, a következőképpen:
Home, Sweet Home,
Come Genil--Don Pasquale,
Then You'll Remember Me - (Bohemian Girl),
The Last Rose of Summer,
M'Appari, Romance - (Martha),
The Carnival of Venice.
A bemutató végén minden jelenlévő ítélete a leghízelgőbb volt e készülékről, melyet a modern idők legnagyobb találmányai közé sorolhatunk.”
A két újságrészletben feltűnő a telefon szó mai ember számára szokatlan használata: a kifejezés ekkor még általában jelentett hangok távolba juttatására képes készüléket, jelen esetben Gray fent leírt hangszerét. Nem volt még elég idő arra, hogy jelentése a beszédet közvetítő szerkezetre szűküljön le, mert az első ilyen eszközök szabadalmi leírásait csak egy évvel korábban adta le a hivatalban Elisha Gray és Graham Bell. Történetünkben betöltött későbbi jelentőségük miatt röviden ezekre is ki kell térnünk.
A két feltaláló egymástól függetlenül nyújtotta be a mai értelemben vett telefon technológiájának szabadalmi kérelmeit 1876 Valentin napján, február 14-én. Végül Bell leírása nyert védettséget (1876. március 7-én, 174,465-ös szám alatt) – egy elterjedt legenda szerint azért, mert Gray két órával később ért a hivatalba. Az amerikai jog azonban nem a kérelem leadásának sorrendjét, hanem a feltalálás elsőbbségét veszi figyelembe, s Bell győzelmének valódi oka jóval bonyolultabb és bizonytalanabb, mint a legendában.
A telefon egyetlen újdonsága a korábban ismertetett találmányokhoz képest a levegő hangrezgéseinek – emberi hangnak, akusztikus hangszerek hangjának – elektromos rezgéssé alakítása, mai szóval a mikrofon beiktatása. Bell találmányának mikrofonja azon a felismerésen alapszik, hogy a fent bemutatott őshangszóró fordítva is működhet: nemcsak az elektromágnes okoz mechanikus rezgést a fémlemezben, hanem a fémlemez hangok által előidézett rezgései is létrehoznak elektromos rezgéseket az elektromágnesben, mely rezgések aztán a már ismert módon visszaalakíthatóak hanggá a vevő oldalán.
Ezzel szemben Gray mikrofonjában, az úgynevezett vízmikrofonban egy membránról lelógó pici fémrúd elektromosan vezető oldatba nyúlik; a membrán rezgései hatására a rúd hol kisebb, hol nagyobb mértékben merül bele az oldatba, gyorsan változtatva ezáltal az elektromos ellenállást, s létrehozva a hangrezgésnek megfelelő elektromos rezgést. A további fejlődés szempontjából az utóbbi megoldás bizonyult hasznosabbnak: Gray vízmikrofonjával azonos elven, az ellenállás rezgések okozta gyors ingadozásán alapszik Thomas Alva Edison szénmikrofonja, melyet a telefonokban az 1980-as évekig használtak.
A kétféle technológia tehát elvileg párhuzamosan is levédethető lett volna, Bell azonban még a leadás napján kiegészítő megjegyzéssel látta el a saját beadványát, melyben Grayéhez hasonló mikrofont írt le, mint eredeti elektromágneses mikrofonjának alternatíváját. Ez és néhány további körülmény felveti az ötletlopás gyanúját – ténye azonban máig nem bizonyított.
|
