3. Ellenőrző kérdések:
Hogy működik a Franklin-csengő?
Mi a neve Jean-Baptiste Thillaie La Borde hangszerének?
Milyen távközlési eszközből fejlődött ki az első elektrofon hangszer?
Ki találta fel az első elektrofon hangszert?
Mire jött rá Elisha Gray az unokaöccse segítségével?
2. fejezet - Az első szintetizátor, a Telharmonium
Az első elektroakusztikus koncert helyszínét, a Lincoln Hallt tíz évvel később már nem találtuk volna meg Washingtonban – az épület 1886-ban leégett. Hasonló sorsra jutott Elisha Gray hangszere is: az instrumentumnak a tíz évvel későbbi zeneélet dokumentumaiban már nem leljük nyomát. Ez azzal magyarázható, hogy nem volt közvetlen továbbfejlesztése – egyébként egyetlen későbbi, ma már klasszikusnak számító elektrofon hangszerben sem használtak a fent megismerthez hasonló elektromechanikus oszcillátorokat.
Az electro-harmonic telegraph ugyanakkor fontos lépcsőfoka és katalizátora volt annak a technológiai fejlődésnek, amely a modern értelemben vett telefonkészülék és telefonhálózat kialakulásához vezetett – s közvetlenül ez utóbbiakkal összefüggésben született meg a zenetörténet második jól dokumentált elektrofon hangszere, Thaddeus Cahill (1867–1934) amerikai feltaláló legfontosabb alkotása, a telharmonium.
Cahillt (2.1. ábra) gyerekkorától foglalkoztatta a technika. 13 éves kora körül telefonalkatrészeket rendelt a Bell társaságtól, hogy azokkal kísérletezzen, de kérését visszautasították. Különösen a zene átvitelének problémája érdekelte – a hangszerek hangja ekkor még csak nagyon gyengén és torzan szólt a telefonkészülékeken át. Az is foglalkoztatta, hogyan lehetne meghaladni az egyes hangszerek korlátait: jellemző, hogy 18 éves korában szerzett első szabadalma az orgonabillentyűkre szerelhető szélnyomás-szabályozó szelep volt, mellyel az egyes regiszterek szűkös dinamikai lehetőségeit kívánta bővíteni.
2.1. ábra - Thaddeus Cahill
E szabadalom megszerzésének évében, 1885-ben már másodszor adták ki angol fordításban Hermann von Helmholtz (1821–1894) német orvos és fizikus Die Lehre von den Tonempfindungen als physiologische Grundlage für die Theorie der Musik, azaz Értekezés a hangérzetekről, mint a zeneelmélet fiziológiai alapjáról című művét, melynek német eredetije 1863-ban jelent meg.1
Helmholtz gömbölyű, szűk szájú edényekkel kísérletezett, melyeket ma Helmholtz-rezonátoroknak hívunk (2.2. ábra). Rájött, hogy minden ilyen edény csak egy, a térfogatával arányos rezgésszámú hangra rezonál, így a segítségével észlelhető a kérdéses hangmagasság jelenléte valamely összetett hangban. Helmholtz megfigyelte, hogy a hangvillát leszámítva valamennyi akusztikus hangszer összetett hangot produkál, s a bennük jelenlévő különböző, szinuszgörbe formájú részhangok rezgésszáma és erősségeik aránya határozza meg, hogy milyen hangszínt érzékelünk. A rezgő légoszlopok és húrok – s a húrok egy speciális fajtája, az emberi hangszalagok – esetében a részhangok rezgésszámai között egész számok arányai mutatkoznak, ezt harmonikus részhangsornak hívják. Az 1-es számnak megfelelő a legmélyebb részhang, más néven alaphang, ezt érzékeljük a legerősebben, s a kottafejek is az alaphangok magasságára utalnak.
|
