ábra - A második Telharmonium kétszer három manuálos játszóasztala

De nem kell az erőművekig távolodnunk a zenétől, hiszen ugyanezen az elven működnek az 1934-től létező Hammond orgonák is, melyekhez már nem kellenek több tonnás alkatrészek – hála Lee de Forest (1873–1961) amerikai feltaláló legfontosabb ötletének, az 1906-ban született audion elektroncsőnek, és az általa lehetővé tett jelerősítő kapcsolásoknak. A telharmonium óriási méretét, súlyát és költségeit az okozta, hogy az alapkoncepció kidolgozásakor még nem állt rendelkezésre elektronikai eszköz a jelek felerősítésére, így a teljes vevőhálózatot ellátni képes erősséget már rögtön a jel előállításakor el kellett érni.

Különös tény, hogy mikor megszületett ez az eszköz az elektroncső formájában, akkor sem lépett házasságra Cahill hangszerével, noha nagyon közeli kapcsolatba került vele: De Forest az audion csővel működő kísérleti rádióadójával közvetítette a telharmonium hangját is – bár nem sokáig, mert a tengerészet távírászai panaszkodtak a csatornáikat zavaró zene miatt. Ám az mégsem jutott Lee de Forest eszébe, hogy Cahill hangszeróriását a töredékére zsugoríthatná a segítségével. Hogy az elektroncső két évtizeddel később hogyan forradalmasította az elektroakusztikát, arról az 5. fejezetben számolunk be részletesen.

A telharmonium egyik különlegessége volt, hogy nemcsak az egyenletesen temperált hangrendszerben, hanem a felhangsor hangköz-arányait használó tiszta hangrendszerben is lehetett rajta játszani. Ehhez csupán külön kellett bekapcsolni néhányat az összetett hangok felhangsorait létrehozó generátorok közül. Cahill megfigyelése szerint a tiszta hangközök elsősorban a lassú tételekben – például a fenti műsorban szereplő Beethoven-Adagióban – hangzottak jól, gyors tételekben kevésbé, és hosszú távú alkalmazásuk a desztillált víz ízéhez hasonló, túlzottan semleges érzetet keltett, szemben a temperált hangrendszer „forrásvíz”-jellegével.

Cahill másik megfigyelése az volt, hogy bárhogy is állítgatja a hangszínt meghatározó összetevők arányát, a hangszer hangjára mégis jellemző egyfajta állandóan jelenlévő jelleg, amelyet hosszabb távon nehéz tolerálni. Az elektronikus hangszintézis történetét a telharmoniumtól egészen a fejlett számítógépes szintézistechnikák megjelenéséig elkísérte az a – hol problémának, hol ihletforrásnak bizonyuló – körülmény, hogy a szintézishez használt eszközök, bár paramétereik változtathatóak, mégsem semlegesek, sajátos korlátaik rányomják bélyegüket a hangzó végeredményre.