1. Ellenőrző kérdések:
Ki az a német tudós, aki rájött, hogy a hangszíneket elsősorban a részhangok aránya határozza meg?
Ki az a magyar mérnök, aki kifejlesztette a telefonhírmondót?
Hogy hívták a telharmonium feltalálóját?
Mikor mutatták be a telharmoniumot először nyilvános koncerten?
Miért nyom több tonnát a telharmonium mindegyik változata?
3. fejezet - A futurista mozgalom
A 20. század elejének zenetechnikai újdonságait egyelőre félretesszük, hogy a kor néhány, történetünk szempontjából meghatározó eszmeáramlatával foglalkozzunk. Olyan gondolatokkal, melyek aztán a 20. század közepén léptek házasságra az elektronika eszközeivel, s termékeny kapcsolatuk az elektroakusztikus zene születéséhez vezetett.
A klasszikus európai zenekultúra hangzástartománya alapvetően két dimenzióval, a hangmagasság és az időtartam dimenzióival jellemezhető, melyek mellett alárendelt szerepet játszik a harmadik dimenzió, a hangszín. Ráadásul az egyes hangok ezen dimenziók kötött értékeihez kapcsolódnak: a hangmagasság esetében ez a zongora 88 billentyűjének megfelelő magasságértékeket jelent – ezeknek is elsősorban a középső tartományát –, a ritmusok esetében egy alaplüktetés kis egész számokkal – 2, 3, 4, esetleg 5 – kifejezhető többszöröseit és hányadosait, a hangszínek esetében pedig egyes hangszereket és ezek véges számú kombinációját. A fix értékek által meghatározott pontok között létező végtelen hangzástér – melyet érzékeltetnek például az emberi beszéd finom dallami, ritmikus és hangszínbeli átmenetei – a zenei kifejezés terén teljesen kihasználatlan maradt.
A zenei hangzástartomány egyes területeinek meghódításában nagy szerepük volt az olasz futurista művészeknek. Ők lázadtak fel először és leghangosabban a tradicionális zenei intézmények és az általuk képviselt hangzásideál ellen, és követelték más, erőteljesebb, zajosabb minőségek megszólaltatását. Balilla Pratella zeneszerző (3.1. ábra) fogalmazta meg Marinetti Futurista kiáltványa után két évvel, 1911-ben a Futurista zenészek kiáltványát (3.2. ábra), melyben erőteljes kritikával illette az olasz zenei életet:
„A vegetáló iskolák, konzervatóriumok és akadémiák csapdaként működnek mind a fiatalság, mind pedig a művészet számára. Az impotencia eme melegágyaiban a mesterek és professzorok, illusztris fogyatékosok állandósítják a tradíciót, és levernek minden erőfeszítést, ami a zenei terület kiszélesítésére vonatkozik.”1
3.1. ábra - Balilla Pratella
3.2. ábra - Pratella futurista zenei kiáltványának címlapja
Pratella később egy újfajta, a hangzó univerzumot megjelenítő zenekarról értekezik, mely képes környezetünk hangjainak visszaadására, tükrözi a természet erőit, magáévá teszi a tömegek, nagy ipari üzemek, járművek zenei lelkét. Az általános megfogalmazás után 1913-ban egy futurista festő és zeneszerző, Luigi Russolo (3.3. ábra) pontosította a célokat A zajok művészete c. írásában:
„A zenei hangoknak túl korlátozott a hangszíne. A legkomplikáltabb zenekaroknak is csak 4-5 fajta, hangszínben lényegesen eltérő osztálya van: vonósok, pengetett hangszerek, fafúvók, rézfúvók és ütők. [...] Ki kell törnünk a tisztán zenei hangoknak ebből a szűk köréből, és a zajos hangok végtelen variációját felhasználni!”2
|
