2.3. ábra - A Cahill szabadalmi leírásának részlete
Cahill először 1895-ben adta be szabadalmi kérvényét a hangszerre, és építeni kezdte prototípusát, ekkor még dynamophone néven. A védettséget 1897-ben kapta meg. 1903-tól készült a második modell, melyet 1906-ban, New Yorkban helyeztek üzembe: a Broadwayen, a 39th Streeten megnyílt a Telharmonic Hall, a hangszer lakhelye, s a napi négy koncert kezdetben nagy tömegeket vonzott. A Broadway és az 5th Avenue mentén kiépített vezetékhálózaton át a zene éttermekbe, színházakba és magánlakásokba jutott el – az első polgári előfizető Mark Twain volt.
Az 1906. március 20-án tartott bemutató műsora a következő volt:
Adagio Beethoven Op. 87-es, eredetileg két oboára és angolkürtre írt triójából,
Chopin: B-dúr és C-dúr mazurka,
Rossini: Tell Vilmos-nyitány,
Schumann: Álmodozás,
Mascagni: Ratcliff-nyitány,
Nevin: Narcissus,
Bériot: 1. hegedűverseny (négykezes telharmonium-átiratban),
Spohr: Hegedűduó, op. 39. no. 2. (négykezes telharmonium-átiratban).
Az 1907-es válság és a lankadó érdeklődés miatt a vállalkozás 1908-ban csődbe ment, s a Telharmonic Hallt bezárták. A sikertelenség oka részben az előadások minőségében is kereshető: a hangszer zongorabillentyűs manuáljain játszó muzsikusok a napi négy koncert mellett nem tudtak eleget gyakorolni. Cahill ugyan 1910-ben még egy harmadik modellt is elkészített, melyet a West 56th Streeten állítottak föl 1911-ben, és hangját a Carnegie Hallba is közvetítették, üzemeltetéséhez azonban már nem kapott elegendő támogatást. Mindhárom hangszert szétszerelték, legutoljára a prototípust, 1962-ben.
Mindhárom modell azonos sebességgel forgó hatalmas fémhengerekből állt, melyek egyes szelvényei egy harmonikus összetett hang egyes részhangjainak feleltek meg – egy ilyen henger látható a 2.4. ábrán a prototípusból.
|
