MÁSODIK FELVONÁS. ELSŐ JELENET.
Attinghausen báró udvarháza
Gótikus terem, amelyet címerpajzsok és sisakok díszítenek. A báró, nyolcvanötéves agg, nemes tartású és magas, zergeszarvval fejelt botra támaszkodik és prémes gúnyát visel. Kuoni és még hat szolgája gereblyékkel, sarlókkal állnak mellette két oldalt. Rudenz Ulrik, mint lovag, belép.
Rudenz:
Bátyám, parancsolj. Mit rendelkezel?
Attinghausen:
Hadd osszam meg italomat az ősi
Szokás szerint előbb cselédeimmel. Iszik, aztán a serleg kézről-kézre jár.
Hajdan mezőn, erdőn saját szememmel
Kormányoztam derék szorgalmokat,
Ha zászlóm alján a csatába mentek.
Immár itthon kell ülnöm. Ha a nap
Meleg tündöklésével nem keres fel,
A bércek közt nem járhatok utána,
S így folyton szűkebb körben haladok
A végső és legszűkebb hely felé,
Hol végre minden élet megszűnik,
Árnyékommá leszek, s majd csak nevemmé.
Kuoni a serleggel Rudenzet köszönti:
Reád iszom! Rudenz habozik átvenni a serleget.
Vedd gyorsan és igyál.
Itt köztünk egy a szív és egy a serleg!
Attinghausen:
Menjetek, fiaim. Majd szombat este
Az ország dolgáról is szólhatunk. Szolgák el.
Látom, hogy fegyvert öltöttél. Talán
Altdorfba készülsz menni, fel a várba?
Rudenz:
Úgy van, bátyám. El is kell már sietnem.
Attinghausen leül:
Sietsz? Ifjúságodnak oly kevés
Ideje van, hogy bátyádtól muszáj
Elvonni minden percedet, fiam?
Rudenz:
Látom, hogy semmi szükséged reám,
Házadban én csak idegen vagyok már.
Attinghausen miután jó darabig mustrálta tekintetével:
Sajnos, valóban az vagy. És hazádban
Is idegen vagy. Ó kedves fiam,
Nem ismerek rád. Köntösöd selyem,
Sapkádon pompás, büszke pávatoll.
Bíborköpenyt vetsz át a válladon,
Gőggel pillantasz a szegény parasztra
És szégyelled, ha nyájasan köszön.
Rudenz:
Meg kell becsülnöm? Jól van, megteszem,
De jogot kér, s azt el nem ismerem.
Attinghausen:
Királyunk nehéz haragja alatt
Nyög itt a föld. Roskadnak hű szívek
A zsarnokságtól, melyet szenvedünk.
Az általános fájdalom csak téged
Nem érint. Mindnyájunktól messze állsz
Az ellenségnek oldalán s lenézed
Bajunkat. Futsz könnyű kaland után,
A hatalom kegyét áhítozod,
Amíg hazád felett vadul suhog
A véres korbács, és mi szenvedünk.
Rudenz:
Az ország szenved. És vajjon miért?
A bajt vajjon ki hozta rá? Csak egy
Szót kellene szépen kimondani,
Hogy megszűnjék a kínlódás, a baj,
S egy jószívű császár kegyes legyen.
Jaj annak, ki a népet elvakítja,
És visszatartja bölcs, józan javától!
A vezetők önzően visszafogják,
Hogy Ausztriára esküdjék a föld,
Mint más földek köröskörül megtették.
Egy tálból enni cseresznyét nemessel,
Parasztnak, persze jó. Urat ne tudjon
Feje felett: hát legyen úr a császár,
Attinghausen:
Ezt halljam én! És éppen tőled halljam!
Rudenz:
Te hoztad szóba, hát most már bevégzem.
Milyen szerepet játszol itt magad?
Nagyobb becsvágyad nincs, mint főbírája
Vagy zászlósura lenni a parasztnak?
A pásztorok közt kormánykodni fennen?
Nem volna szebb és úribb cél magasztos
Királyodnak szolgálatát keresni,
Mint itt ragyogni szolgáid között
S a pásztorokkal törvényt ülni együtt?
Attinghausen:
Ó én fiam! Nagyon ráismerek
A kísértésre szavaid mögött.
Nagyravágyás fertőzte meg szived.
Rudenz:
Nem titkolom. Lelkemnek fenekén
Az idegenek gúnya fáj nekem,
Akik paraszti nemesnek csúfolnak,
Mert ezalatt a nemes ifjuság
Hírt gyüjt a Habsburg-lobogó alatt,
Én meg henyélek ősi birtokunkon
És földmunkával töltöm életem
Szép tavaszát. Másutt tettek beszélnek,
S a dicsőség csodás világa nyílik
A bérceken túl. Rozsda marja itt
A kardomat és tétlen pajzsomat.
A harci dob bátor pergése és
A tornát hívó izgalmas heroldszó
E néma és holt völgybe el sem ér.
Csak unalmas tehenek és juhok
Kolompszavát tudom itt hallani.
Attinghausen:
Te áldozat! Hiú fény elvakultja!
Hazád lenézed? Ó, szégyeld magad!
Nézd őseid derék erkölcseit.
Forró könnyek közt fogsz vágyódni még
Szülőfölded vén bércei közé.
S a nyájak mélabús kolompszava,
Amelyet most leszólasz gőgösen,
Fájón ragadja még meg szívedet,
Ha felbukkan majd benne messzi földön.
Hatalmas ám a haza ösztöne.
Mit ér az álnok idegen világ?
A büszke udvarnál csak idegen
Lehet hű lelked tiszta-önmagához.
A nagyvilág, az más erényt kíván,
Minőt e völgy nevelt ki jellemedben.
Csak menj és add el szabad lelkedet,
Fogadj el hűbért és légy úri szolga,
Mikor maradhatnál magadnak úr
Az ősi földön, független, szabad!
Ó, Ulrik, kérlek, minket el ne hagyj!
Ne menj Altdorfba! El ne hagyd hazád
S tiéid szent ügyét. Lásd, én a törzs
Utolsó sarja lettem és nevem
Velem kihal. Pajzsot és sisakot
A sír mélyére vélem eltemetnek.
Úgy haljak meg, hogy utolsót leheljek
Míg alig várod már halálomat,
Mert Ausztriából vársz új adományt
És itthagyod az ősi birtokot,
Melyet Istentől kaptam szabadon?
Rudenz:
Király ellen hiába harcolunk.
Övé a nagyvilág. Miért legyünk
Mi konok makacsok ő ellene,
Miért törjük meg azt a láncot, melyet
Hatalmasan máris körénk húzott?
Vásár, bíróság, minden az övé!
Övé az országút, s a málhaló
A Gotthárdon csak ő neki adózik.
Országai köröttünk, mint a háló,
Olyan zárt egységgé fonódnak össze.
Megvédhet a birodalom? Magát
Sem tudja már megvédni Ausztriától.
Ha Isten nem segít, császár se tudhat.
S vajjon mit adjunk császárok szavára,
Ha pénz- és harci gondjaik miatt
Elzálogolnak olyan földeket,
Melyek bízón bújtak oda a sashoz?
Nem, bátyám! Bölcs az és előrelátó,
Ki pártviszályoknak nehéz korában
Hatalmas kéz alá sorakozik.
Törzsek közt bolyg a császár koronája,
Szolgálatot, hűséget nem jutalmaz.
De szolgálni a biztos örököst,
Az biztos magvetés.
Attinghausen: Te ilyen bölcs vagy?
Bölcsebb nemes apáidnál, akik
A szabadságnak drága ékszeréért
Áldoztak vért, vitézséget, hevet?
Hajózz Luzern felé és kérdd meg ott,
Hogy Ausztria uralma mily teher.
Majd jönnek összeírni nyájainkat,
Fölmérni földjeinket, a vadat
Riasztani szabad, vén erdeinkben.
Címerüket kapura, hídra tenni,
Szegénységünkkel új földeket venni,
S vérünkkel venni háborúikat.
Hát nem! Ha már vérünknek folyni kell,
Folyjon magunkért! Olcsóbban veszünk
Szabadságot, mint szolgaságot érte!
Rudenz:
Mit tehetünk az Albrecht katonái
Ellen, mi pásztornép?
Attinghausen: Ismerd meg ezt
A népet! Én megismertem. Vezettem
Csatákban. Favenznél harcolni láttam.
Csak jöjjenek, s hozzák a rabigát,
Melyet mi elviselni nem fogunk!
Próbáld érezni vérét őseidnek
És értékednek nemes drágagyöngyét
Hiú üvegfényért ne vesd oda!
Nemességedre méltó légy: feje
Szabad népednek, mely szívből hived.
Mely híven tart ki harcban és halálban,
Rangodnak büszkesége ez legyen!
Vannak ős kötelékek. Kösd szorosra!
Légy teljesen a drága egy hazáé.
Csüggj a hazádon szívből és egészen!
Erődnek itt van ősi gyökere.
Ott kinn magad vagy és erőtelen,
Nádszál, melyet minden szél tönkretesz.
Most jöjj velem! Már rég nem láttál minket.
Próbáld meg egy napig csak. És ne menj
Ma még Altdorfba. Hallod? Egy napig!
Egyetlen napra add nekünk magad. Megragadja a kezét.
Rudenz:
Megígértem. Szavam köt. Nem lehet.
Attinghausen elereszti kezét, komolyan:
Értem! Szavad köt. Óh, boldogtalan.
Nemcsak adott szó itt a baj. Tudom.
A szerelem is köt azonkívül. Rudenz elfordul.
Hiába fordulsz el. Brunecki Berta
Vonz téged vissza az altdorfi várba,
S a várban a zsarnok szolgálatába.
Hazádtól elszakadsz és úgy igyekszel
Megnyerni a kisasszonyt. Ne tagadd.
Rudenz:
Most már elég volt, nem hallgathatom. El.
Attinghausen:
Maradj, te esztelen! Hiába, elment.
Nem tarthatom itt, meg nem menthetem.
Wolffenschiessen is éppen így szakadt el
Hazájától. S még többen lesznek ifjak,
Kiket megejt az idegen varázs,
Mely hegyeinken elterjeszkedik
Ó, átkozott az óra, melyben e
Békés völgyekbe jött az idegen,
Hogy megrontsa erkölcsünk tisztaságát.
Az új világ erőszakkal beront,
A méltó régi tűnik. Más időknek,
Más észjárásnak jött reánk kora.
Mit keresek még itt? Mind eltemettem,
Akik körében éltem s cselekedtem.
Az én időm ott van a föld alatt.
Boldog, kinek ez új világgal nincsen dolga. El.
|
