MÁSODIK JELENET.
Tell házának pitvara. A tűzhelyen ég a tűz. A nyitott ajtón át a szabadba látni. Hedwig, Walter és Vilmos.
Hedwig:
Megjő apátok, drága kincseim!
Él és szabad. S mind szabadok vagyunk!
A hazát apátok mentette meg!
Walter:
Bizony, anyuskám, és ott voltam én is.
Engemet ebből nem lehet kihagyni.
Apám nyila fejem fölött süvöltött,
S én nem féltem!
Hedwig megöleli: Nem, megmaradtál, szentem.
S itt vagy karomban. Kétszer szültelek.
Fájdalmak közt kétszer vajudtam érted.
De elmult! És itt vagytok mindaketten.
És még ma megjő édes, jó apátok. Az ajtóban szerzetes jelenik meg.
Vilmos:
Nézd csak, anyám, egy ájtatos barát.
Alamizsnát fog kérni biztosan.
Hedwig:
Vezesd csak beljebb, lássuk el szegényt.
Hadd tudja meg, hogy boldog házba lépett.
Kimegy és serleggel tér vissza.
Vilmos a szerzeteshez:
Jőjj beljebb, jó ember, vendég vagy itten.
Walter:
Üdülj fel nálunk s kipihenve távozz.
Szerzetes félénken tekint körül, vonásai zavartak:
Hol vagyok itt? Mily országba jutottam?
Walter:
Talán eltévedtél, hogy nem tudod?
Bürglenben vagy, az Uri-tartományban,
Itt kezdődik a Schächer-völgyi út.
Szerzetes a visszatérő Hedwighez:
Magad vagy, asszony? Férjed nincsen itthon?
Hedwig:
Őt várom éppen. És téged mi lelt?
Hogy jóban járnál, nem látszik meg rajtad.
De bárki vagy, szomjas vagy. Itt a bor.
Szerzetes:
Bármi mohón sóvárgom is, ne adj
Mindaddig semmit, míg nem biztosítasz...
Hedwig:
Ne nyúlj ruhámhoz és ne lépj közel.
Ha szólni kívánsz, távolabb maradj.
Szerzetes:
A tűzhelyed lángjára esküszöm,
És esküszöm két gyermeked fejére,
Kiket... Magához vonja a fiúkat.
Hedwig:
Ne nyúlj hozzájuk! Mit csinálsz?
Ereszd őket! Te nem vagy szerzetes!
A békesség ruhája ez a kámzsa.
De arcodon nem békesség lakik.
Szerzetes:
Nincs nálam senki boldogtalanabb.
Hedwig:
A szenvedés mindíg megnyítja szívem.
Mért érzem tőled elzárkózni mégis?
Walter felugrik:
Megjött apám! Kifut.
Hedwig: Ó Istenem. Indulna, remeg, de vonakodik menni.
Vilmos szintén kifut: Apám!
Walter kint:
Apám, megjöttél!
Vilmos kint: Édes jó apám!
Tell kint:
Drágáim, itt vagyok! Hol van anyátok? Bejönnek.
Walter:
A küszöbön van, nem jöhet tovább.
Félelemtől is, örömtől is reszket.
Tell:
Ó Hedwig, Hedwig! Fiaimnak anyja!
Ki elválasszon, nincs többé a zsarnok!
Hedwig nyakába borul:
Kimondhatatlanul aggódtam érted! A szerzetes felfigyel.
Tell:
Felejtsd el és élj most már boldogan.
Megjöttem, itt van kedves otthonom.
Saját kis házamban tudom magam.
Vilmos:
Édesapám, az íjat hova tetted?
Nincs nálad!
Tell: Most már nem is lesz soha.
Szent helyre tettem. Ottan jól megőrzik.
Azzal nem fog vadászni senki többé.
Hedwig:
Ó Tell... Elengedi kezét, visszalép.
Tell: Mi ijesztett meg, kedvesem?
Hedwig:
Hogy jöttél vissza? Mondd... És a kezed...
A kezed... Istenem... megfoghatom?
Tell bátran szívből:
A hitvesemet és hazámat védte.
Jogom van hát Isten felé emelni.
A szerzetes megrezzen, Tell meglátja.
Ki ez a szerzetes?
Hedwig: Ah, elfeledtem.
Én félek tőle, te beszélj vele.
Szerzetes közelebb lép:
Tell vagy? Kitől betelt a Gessler sorsa?
Tell:
Valóban az, titkolni nem kívánom.
Szerzetes:
Valóban Tell vagy? Isten ujja az,
Mely házad ajtajához vezetett.
Tell jól megnézi:
Te nem vagy szerzetes. Ki vagy?
Szerzetes: Megölted
A helytartót, ki rossz volt hozzád. Én is
Megöltem azt, ki megtagadta tőlem
A jogomat. Hozzád se volt kegyes.
Megmentettem a birodalmat tőle.
Tell visszahőköl:
Te... Borzasztó! Be innen, gyerekek!
Menj innen, kedvesem. Boldogtalan...
Te vagy...
Hedwig:
Ki ez?
Tell: Ne kérdezd, menjetek.
A fiúknak nem jó ezt hallani.
Menj el hazulról. Messze! Nem szabad
Ezzel maradnod egy fedél alatt!
Hedwig:
Szörnyű... Nem értem... Gyertek!... El a gyerekekkel.
Tell: Ausztria
Hercege vagy. Ne is tagadd. Megölted
Édes nagybátyádat, császárodat.
Parricida János:
Örökségem rablóját.
Tell: Rokonod
S császárod volt. A földnek háta még
Hordoz! S még mindíg süt reád a nap!
Parricida:
Hallgass meg engem, Tell...
Tell: Véres kezed
Bátyádnak és császárodnak vérétől!
S nem átallasz tisztes házamba lépni?
Egy tiszta emberhez fordítni arcod?
És házamnak vendégjogával élni?
Parricida:
Azt hittem, nálad irgalmat találok.
Te is bosszút álltál.
Tell: Boldogtalan!
A gyermekéért aggódó apát
A véres örököshöz hasonlítod?
Védted te fiaid kedves fejét
S a házi tűzhelyet? Eltávoztattad
A legszörnyűbbet tieid felől?
Én tiszta két kezem az égnek tartom.
Megátkozlak tetteddel együtt. Én a
Természetest védtem, te meggyaláztad.
Semmiben sem vagyok veled közös.
Te gyilkoltál, családom védtem én.
Parricida:
Ily irgalmatlan módon eltaszítasz?
Tell:
Menj innen, folytasd rettentő utad!
És hagyd tisztán az erkölcs otthonát.
Parricida indul, hogy távozzék:
Így nem tudok és nem akarok élni.
Tell:
Szívem megesik mégis rajtad. Ilyen
Fiatal vagy s uralkodói vér,
Rudolf, uram s császárom unokája
S mint gyilkos bujdosó, vagyontalan
Házamnak küszöbén rimánkodol... Elfedi az arcát.
Parricida:
Ha sírni tudsz, sirasd meg sorsomat.
Mert az borzasztó. Én herceg vagyok.
Vagyontalan s boldog lehettem volna,
Ha kapzsiságom mérsékelhetem.
De szívemet irígység rágta. Láttam
Lipótnak, a rokonnak ifjúságát
Dicsőségtől, birtoktól környezetten.
Míg én, az egykorú, csak szolgai
Helyzetben élhettem, nagy szégyenemre.
Tell:
Bátyád alkalmasint ismerte bensőd.
Hogy nem adott földet s népet neked!
Vad, gyilkos tetted igazolta most
Félelmesen, mint emberismerőt.
És hol vannak véres bűntársaid?
Parricida:
Hová a lelkiismeret vezette őket.
A tett óta nem láttam egyet is.
Tell:
Sorsod tudod, hogy nem lehet barátod,
S ellenségednek szabad préda vagy?
Parricida:
Ezért bujkálok rejtekutakon.
Egyetlen ajtón sem merek kopogni.
A pusztaság felé igyekszem én.
Hegyek közt bújok, önmagamnak szörnye,
És önmagamtól visszaborzadok,
Ha csermelyben meglátom arcomat.
Ha emberség és részvét volna benned... Térdre hull előtte.
Tell elfordul:
Kelj fel, kérlek.
Parricida:
Nem. Nyujtsd előbb segítségül kezed.
Tell:
Halandó ember segíthet neked?
De kelj fel, kérlek. Bármi volt a vétked,
Ember vagy, és én is ember vagyok.
Jó szó nélkül el nem bocsátalak.
Amit tudok, azt megteszem.
Parricida felugrik és hevesen megragadja Tell kezét.
Te jó vagy.
És megmentesz a kétségbeeséstől.
Tell:
Ne érints. Menned kell. Itt rádtalálnak.
S ha rádtalálnak, védelemre már
Nem számíthatsz. Hová szándékozol?
Nyugalmat hol remélsz?
Parricida: Azt nem tudom.
Tell:
Halljad, hogy Isten mit sugallt nekem:
Zarándokolj Szent Péter városába.
Borulj a pápa lábához, bűnöd
Gyónd meg neki és váltsd meg lelkedet.
Parricida:
Nem fog kiadni ellenségeimnek?
Tell:
Mit ő tesz, azt az Istentől fogadd el.
Parricida:
S az ismeretlen földre hogy jutok?
Az utakat nem ismerem, s nagyon
Félnék más vándorokhoz csatlakozni.
Tell:
Az utat megmondom, de jól figyelj.
Indulj a Reuss folyónak ellenében,
Amely hegyről omlik vadul alá...
Parricida megijed:
A Reuss-folyó? Az látta tettemet.
Tell:
Völgyében megy az út és sok kereszt
Mutatja, melyeket a hóviharban
Holt vándorok emlékéért emeltek.
Parricida:
Ha lelkem viharát csitíthatom,
Az elemektől már nem rettegek.
Tell:
Borulj le majd minden kereszt előtt
S forró könnyekkel tarts bűnbánatot.
Ha majd e zordon úton átjutottál,
S a hegy nem küldi jéglehelletét
A jégborított szorosból reád,
Egy porzó hídhoz érkezel. S ha ezt
Be nem szakítja bűnöd súlya, ott
Sziklakapu tárul ki majd előtted,
Melynek sötétjét nap nem érte még.
Ezen túl boldog, kedves völgybe érsz.
De meg ne állj. Te csak siess tovább.
Ott nincs helyed, hol nyugalom lakik.
Parricida:
Rudolf, Rudolf, ó én császári ősöm!
Országod földjén így megy magzatod?
Tell:
Így jutsz haladva folyton felfelé,
A Gotthard-csúcsra, hol örök tavak
A mennyboltnak fellegvizéből élnek.
A német földtől ott búcsút vehetsz,
Egy más folyó fürgén vezet le majd
Itáliába, fogadalmi földre.
Alpesi kürtök jelzik a csordát.
Hangokat hallok. Menj.
Hedwig besiet: Hol vagy, uram?
Apám jön. S mind az eskütársak jönnek
Vidám menetben.
Parricida elfedi az arcát: Százszor jaj nekem:
A boldogokkal nem szabad maradnom.
Tell:
Menj, kedvesem és lásd el ezt az embert
Bő útiholmival, mert útja nagy.
És nem lehet közben megszállnia.
Siess, jönnek.
Hedwig: Ki ez?
Tell: Azt ne kutasd!
S ne nézz utána, hogyha majd elindul.
Nem kell látnod, hogy útja merre visz.
Parricida hirtelen Tellhez megy, de ez csak mozdulattal int neki és távozik. Mikor mind a ketten két különböző irányban elmentek, változik a szín és kitárul az utolsó jelenet.
UTOLSÓ JELENET.
Színhelye a Tell háza előtt elterülő egész völgykatlan, amelyet a határoló magaslatokkal együtt ellepnek a csoportokat alkotó emberek. Mások a Schächer feletti bürün vonulnak. Elől jön Fürst Walter a két fiúval, továbbá Melchthal és Stauffacher. Mások utánuk tódulnak. Mikor Tell kilép, mind üdvrivalgással fogadják.
Mind:
Tell, a vadász, megmentőnk, éljen, éljen!
Mialatt a legelsők Tellt körülfogják és ölelgetik, még Rudenz is megjelenik, aki a férfiakkal és Berta, aki az asszonyokkal ölelkezik. A hegyről zene kíséri a néma jelenetet. Mikor ennek vége van, Berta a nép közé lép.
Berta:
Polgárok, eskütársak, vegyetek fel
Közétek engem, boldogot, ki első
Védence volt a szabadság honának.
Bátor kezekre bízom sorsomat.
Megvédtek, mint polgártársatokat?
Emberek:
Vérünkkel, mindenünkkel!
Berta: Köszönöm!
Akkor ez ifjúnak nyujtom kezem,
Mint szabad svájci lány szabad legénynek!
Rudenz:
Szolgáimat szabadokká teszem!
A zene gyorsan belevág és lemegy a kárpit.
|
