MÁSODIK JELENET.
Steinenben vagyunk, Schwyz kantonban. A híd mellett Stauffacher országúti háza. Stauffacher Werner és Luzerni Pfeifer beszélgetve jönnek.
Pfeifer:
Igen, Stauffacher úr, ahogy megmondtam:
Ne állj az osztrák párthoz, ha lehet.
Szilárdan, bátran, hű maradj hazádhoz,
Isten megáldja ősi szabadságod. Nyájasan kezet szorít és menni készül.
Stauffacher:
De várj hát, míg az asszony jön. Te vagy
A vendég Schwyzben, én Luzernben.
Pfeifer:
Sajnálom, még ma el kell érnem Gersaut.
Ha helytartótok gőgje és szeszélye
Fejeteken már elviselhetetlen,
Még tűrjetek. Minden változhatik.
A trónra egyszer új császár kerülhet.
S ha egyszer osztrák lettél, az maradsz. El.
Stauffacher lehangoltan lócára ül a hárs alá. Így találja felesége, Gertrud, aki odalép, megáll és kis ideig némán nézi.
Gertrud:
Komor vagy, kedvesem. Nem vagy a régi.
Már napok óta így figyellek némán,
A homlokodra bú von ráncokat,
A szíveden teher nehézkedik,
Mondd el, mi bánt. Hű asszonyod vagyok,
Gondodnak is kijár nekem fele. Stauffacher kezét nyujtja neki és hallgat.
Mi nyomja szívedet, kérlek, beszélj.
Munkádon áldás, dolgunk jól megyen,
Megtelt a csűr, marháid szép kövérek,
A lovakat lehoztad a hegyekből,
Hogy jól tartottan, símán, fényesen
Jó istállódban átteleljenek.
A házad gazdag, mint egy úri udvar,
Ácsolt keményfa minden oszlopa,
Hibátlanul formálta ki a pallér,
Vígan ragyognak rajt az ablakok.
A festő színes címert írt reá,
Bölcs versikéit olvasván megáll
S gyönyörködik értelmökön a vándor.
Stauffacher:
A ház csinos, formájában szilárd.
Alapja, melyre épült, ingatag.
Gertrud:
Hogy gondolod? Nem értlek, kedvesem.
Stauffacher:
A hárs alatt így ültem a minap
És házunkat szemléltem boldogan.
S a helytartó jött lovasaival
Az országúton a küssnachti várból.
Meglepve állt meg itt a ház előtt.
Én felpattantam rögtön, ahogy illik,
Szerényen léptem a nagyúr elé,
Kit a császár hatalma tett fölénk.
„Kié a ház?” - kérdezte ő kajánul,
Hiszen, hogy az enyém, azt tudta jól.
S én gyorsan meggondoltam, mit feleljek.
„A ház, uram, a császár úrnak háza,
Tiéd s hűbérem.” Ő azt mondja erre:
„Én itt császári helytartó vagyok,
S ha a paraszt építkezik nekem
És úgy él itt házában szabadon,
Mintha a föld önálló ura lenne,
Azt nem tűröm meg és nem is fogom.”
Aztán büszkén nyargalt lován tovább.
S én itt maradtam búsan és lesujtva
A rosszat jósló és gonosz szavaktól.
Gertrud:
Én jó uram s kedves parancsolóm,
Akarsz-e nyilt beszédet hallani?
A nemes Iberg lánya vagyok én.
Apám bölcs ember. Sokszor üldögéltünk
A rokka mellett hosszú éjszakákon,
Mikor nálunk a vének összegyűltek,
Sillabizáltak ódon pergamentet,
Öreg császárról és a nép javáról
Tanácskozván mélyen járó beszéddel.
Én jól figyeltem s hallottam sok olyat,
Mit ért a jóeszű s kíván a jó.
Ezt akkor én némán elmémbe véstem.
Most hallgass hát szavamra s jól figyelj,
Hisz rég tudom, mi nyomja szívedet.
A helytartó nem kedvel s károdat
Kívánja, mert már rég útjában állsz,
Hogy tartományunk hűséget fogadjon.
Miattad Schwyz szilárdan és híven
Kitart az ősi, régi rend szerint,
Mint tették szépemlékű ősapáink.
Nem így van, Werner? Mondd, ha nem igaz.
Stauffacher bólint:
Gessler ezért ellenségem nekem.
Gertrud:
Irígykedik, mert szép házban lakol,
Mert ősi örökségeden szabad vagy.
Neki nincs háza. Néked ez a ház
Hűbéred a császártól és hazától.
Portádon magad fejedelme vagy,
Nem ismersz el fölötted más urat,
Csak mint keresztyén, a Krisztust magát.
Gessler szegény. Idősebb bátyja van,
Vagyona nincs, csak lovagi kabátja.
Ki tisztességes és jómódú ember,
Azt kancsal irígységgel gyűlöli.
Neked rég megfogadta vesztedet.
S még íme élsz. De várni fogsz-e vajjon,
Amíg gonoszságában tönkre tesz?
Előzd meg őt!
Stauffacher: Értem. De mit tegyek?
Gertrud közelebb lép:
Hallgasd meg, mit tanácslok. Jól tudod,
Hogy itt mindenki hogy panaszkodik
A kapzsi és gonosz Gessler miatt.
Biztos lehetsz, hogy Unterwaldban is
És Uri földjén éppen úgy megúnták
A tűrhetetlen szorongattatást.
Mint Gessler itt, a túlsó parton éppúgy
Kevélykedik az ottani helytartó.
Egy sajka sem jön hozzánk a tavon,
Mely új kegyetlenségek és garázda
Erőszakok újabb hírét ne hozná.
Ezért jó lenne, hogyha mindazok,
Kik együtt éreztek, jönnétek össze,
S megvitatnátok, hogy mit kéne tenni.
Az Isten el nem hagyna titeket,
S az igazság ügyét megáldaná.
Mondd, nincsen Uriban olyan barátod,
Kinek nyiltan kiönthetnéd szived?
Stauffacher:
Sok jó és bátor embert ismerek,
Van gazdag és tisztelt ember nem egy.
Kiben kétségtelen megbízhatom. Feláll.
Veszélyes eszmék milyen viharát
Kavartad bennem, asszony! Szívemet
S minden titkát mutattad meg nekem;
Amit magam előtt is titkolok,
Azt könnyed szóval, vakmerőn kimondod.
És jól meggondoltad, amit tanácsolsz?
A széthúzást és fegyverek zaját
Idézed e békében élő völgybe.
Mi pásztornép, mi mehetünk vajjon
Fegyverre kelni a világ urával?
Ürügyre várakoznak, semmi másra,
Hogy ráereszthessék szegény honunkra
Erős hadaik háborús hatalmát,
A győztesek jogán ránküljenek
S a jogos büntetésnek látszatával
Megsemmisítsék ősi szabadságunk.
Gertrud:
De férfiak vagytok ti is. Ha tudtok
Fejszével bánni, bátraké az Isten.
Stauffacher:
A háború, az borzasztó dolog.
A nyájat és a pásztort öli meg.
Gertrud:
Mit Isten rendelt, azt el kell viselni,
De nem mit ember ró ránk jogtalan.
Stauffacher:
Házunk felépült. Úgy-e szereted?
A háború, látod, lángba borítja.
Gertrud:
Tudd meg: ha földi kincsek rabja volnék,
Üszköt vetnék rá, hogy felszabaduljak.
Stauffacher:
Az emberségben bízol? Csecsemőt
Is öldököl a háborúnak átka.
Gertrud:
A tiszta ügynek Isten a barátja.
Előre nézz, én kedvesem, ne hátra.
Stauffacher:
Jó! Férfiak, mi bátran elveszünk,
De nektek nőknek, milyen sors marad?
Gertrud:
A gyengének is lesz még fegyvere: A hídra mutat.
Leugrom innen és szabad vagyok.
Stauffacher magához öleli:
Ki ily szívet vonhat keblére, kedvvel
Harcolhat békés, kedves otthonáért,
És semmiféle fegyvertől se retteg.
Nem várok és indulok Uriba,
Fürst Walter él ott, régi jó barátom,
Ki, mint mi, szintén úgy gondolkodik.
És Attinghaus nemes zászlós urat
Ott szintén megtalálom. Bár nagyúr,
De jószívű s erkölcse régimódi.
E kettővel tanácskozom, hogyan
Védjük földünket elnyomói ellen.
Isten veled! Amíg távol leszek,
Szép okosan vigyázol majd a házra.
Ha jő zarándok kegyhelyet keresve
Vagy szerzetes, ki gyüjt az új klastromra,
Adj néki bőven és jól tartsad őt.
Mi nem bújunk el ott, hol adni kell.
Az országúton áll e ház, s a vándor
Az otthonát mindíg meglelje benne.
Ketten hátrafelé elmennek. Ezalatt elől Tell és Baumgarten lépnek a színre.
Tell:
Most már többé nincs szükséged reám.
E házba menj nyugodtan. Itt lakik
Stauffacher Werner, elnyomottak atyja.
De íme, ő maga. Jöjj csak velem. Indulnak feléje. Változás.
|
