V. Jelisztratov Szleng és kultúra Szlengkutatás útjai és lehetőségei Sorozatszerkesztő Kis Tamás a fordítás az alábbi művek alapján készült

BEVEZETÉS

A tekintélyes mennyiségű szakirodalom elolvasása után a kutatónak ambivalens érzései támad­nak. Egyrészt szó szerint „elvész” a tényanyagban, a különböző szakmai szlengek gyűjtemé­nyei­nek tucatjaiban, sőt százaiban, a furcsábbnál furcsább szlengmetaforákban, a szokatlan reto­rikus körmondatokban stb. Másrészt ez a hallatlanul gazdag nyelvi szövevény elkerül­hetetlenül valami kielégületlenség, befejezetlenség, eklekticizmus érzését sugallja. Az egész anyag szinte egymáshoz alig illő töredékekből tevődik össze. Ezt az érzést csak fokozza, hogy a szleng­anyag java ­részét nem nyelvészek, hanem amatőrök gyűjtötték össze, s a források tele vannak sajtóhibával. Kívánnivalót hagy maga után a szleng jelenségek kifejezetten nyelvészeti értelmezése is. A szerzők kénytelenek értelmezéseikben a beszélők pszichológiájára, életük társadalmi viszonyaira és kulturális színvonalára, a szlengszó és a mindennapi élet reáliáinak kapcsolatára vonatkozó kiegészítő magyarázatokhoz folyamodni.

A szakirodalom áttanulmányozása után a legfontosabb következtetésünk az, hogy a szleng a nyelv egyik leginkább szinkretikus jelensége. Természetének megmagyarázásához nem elegen­dő sem a szorosabb értelemben vett nyelvészeti vagy szociológiai, sem bármilyen egyéb szakirányú kutatás. A szlengben egyetlen nyalábba van összegyűjtve a nyelv - mégpedig az eszközök teljes extralingvális szemiotikai palettájával együtt -, a mindennapi élet, a társadalmi viszonyok, a szociálpszichológia és az egyéni pszichológia s a legtágabban értelmezett kultúra.

A szlengnek valamennyi, az életformához, a társadalmi és kulturális élethez tartozó aspektusát természetesen lehetetlen egyetlen vizsgálat során részletesen feltárni. Reménytelen vállalkozás lenne az összes orosz szleng akárcsak futólagos le­írá­sa is, nem beszélve a más nyelvek hasonló jelenségeivel való összevetéséről.

Könyvünkben a szleng létezésének legfőbb mozzanatait, belső struktúrájának - felfogásunk szerint - legfőbb jellemzőit kíséreljük meg végig­követni, és az orosz anyagból kiindulva meghatározni a szleng és a kultúra kapcsolatát.

A vizsgált anyag fő korpuszát a mai orosz szleng képezi, jelesül a moszkvai szleng, ahogyan 1980 és 1994 között tetten értük. Az elemzés mélyítése érdekében összevetésként korábbi orosz, valamint idegen nyelvi szlengeket is bevontunk a vizsgálatunkba, s azokat a nyelveket is, amelyek hatást gyakoroltak az orosz szlengre.

Legfőbb anyagunk a mintegy 25 ezer egységből álló „A moszkvai argó szótára” (Jelisztratov 1994), amely tizennégy éven át végzett feljegyzéseinkből állt össze. A gyűjtés fő módszere a megfigyelés és a kikérdezés volt.

Ezenkívül számos hazai és külföldi szótárt, valamint kiegészítő összevető, szemléltető anyagot is felhasználtunk, elsősorban a szépirodalom köréből.

A legutóbbi időszakban (a 80-as évek második felétől kezdve) a szleng mint a nyelv és a kultúra jelensége egyre nagyobb befolyásra kezd szert tenni: a szleng­szavak nem csupán a társalgási nyelvbe épülnek be tartósan, hanem behatolnak a tömegtájékoztatási eszközök nyelvébe is, és a szleng a kortárs szépirodalom egyik meghatározó stíluselemévé kezd válni. Ez a tény sürgősen megoldandó nyelvhelyességi-nyelvművelési problémákat is felvet. A beszédszlenge­se­dés mechanizmusának vizsgálata igen fontos a nyelvfejlődés, a nyelv és a kultúra kölcsönhatásának feltárása szempontjából is.

Ebben a könyvben elsőként kíséreljük meg komplex elemzéssel úgy vizsgálni a szlenget (a hangtantól a szövegstruktúráig), mint a kultúra visszatükröződésére szolgáló poétikai eszkö­zök rendszerét, vagyis mint a kultúra jelenségét. Kísérletet teszünk arra is, hogy nyelvfilozófiai és nyelvkulturológiai szempontból értelmezzük a szleng hangtani, szóképzési, szókincsbeli és retorikai eljárásait.

A szakirodalom jórészt részkérdésekkel foglalkozik (például a szleng szó­kép­zé­si mecha­niz­musai, a metafora struktúrája stb.). Hatalmas anyag (tények és elméleti meggondolások) vár arra, hogy általánosító értelmezést nyerjen. Munkánk ez irányban szeretne az egyik első lépés lenni. Arra teszünk tehát kísérletet, hogy modern általános elméleti szempontból, s elsősorban a nyelvtudomány napjainkban szerfölött aktuális kulturológiai aspektusából értelmezzük a szlenget.

Az előttünk álló feladatok megszabják munkánk szerkezetét is.

Az első fejezetben megkíséreljük átgondolni a szleng helyét az egyetemes emberi kultúrában, annak ókori, középkori és újkori szakaszában. Részletesen indokoljuk a szleng változásában megfigyelhető egyetemes struktúrákat: a zárt­ságra (hermetizmusra), a félig nyitottságra (átmeneti állapotra) és a teljes nyitottságra való törekvést.

A második fejezetben orosz anyagon próbáljuk meg tisztázni, hogyan tükröződnek a szlengben a kultúra jelenségei, milyen kulturális háttere van a nemzeti szlengek idegen eredetű elemeinek, milyen kulturológiai értelmet nyer a szleng­stílusok társadalmi differenciálódása.

A harmadik fejezetben a mai orosz szlenget mint poétikai eszközök rendszerét vizsgáljuk. Részletesen szemügyre vesszük a szóképzést, a szóképet, a retorikai eljárásokat. Ki­emeljük a szlengpoétika három fő kultúrszemantikai domináns vonását: a hiper­eszté­tizmust, az abszur­ditást és a primitivizáltságot.

Hangsúlyozzuk: nem egyszer folyamodunk mind a történelmi visszapillantás, mind pedig a kulturális, nyelvészeti összehasonlítás eszközeihez is. Ám figyelmünk középpontjában mindvégig a mai szleng marad. Tekintsük át röviden az orosz szleng kutatásának történetét.

A forradalom előtt a legnagyobb figyelmet (elsősorban szógyűjtemények formájában) az orosz vándorkereskedők nyelvének szentelték.¹ A gyűjtők és a nyelvészek figyelmét nem kerülték el a különböző egyéb szakszlengek sem, például a koldusoké, szabóké, szíjgyártóké, borbélyoké, a munkások nyelve.² A legjelentősebb szótárak és kutatások az alvilági nyelv (a tolvajok nyelve) köréből valók (Popov 1912, Potapov 1990, Trahtenberg 1908). Az akkori munkák többsége még nem különíti el a szlenget a nyelvjárásoktól. A szlenganyag gyűjtése a mindennapi élet leírásának, az erkölcsök és szokások rögzítésének jegyében születik. Hallatlanul gazdag ilyen anyag maradt ránk például a régi Moszkva olyan jeles kutatóinak tollából, mint Kokorev (1938), Iva­nov (1989), Belouszov (1927), Gil­ja­rovsz­kij (1980) és sokan mások (pl. MoszkSztar. 1989).

Baudouin de Courtenay az elsők között adta az argó (a tolvajnyelv) kifejezetten nyelvészeti értelmezését (1963).

A továbbiakban a szlengkutatás (zsargonkutatás) fejlődése meredeken fölfelé ívelt. 1917 után (kb. a harmincas évek közepéig) íródott a legtöbb ilyen tanulmány. A szleng és a nem irodalmi nyelv egyéb jelenségei iránti érdeklődés jórészt a társadalmi viszonyok szülötte. A legjelentősebb filológusok és nyelvészek³ figyelme irányult ekkoriban a szleng felé. Széleskörű vita tárgyát képezték az olyan kérdések, mint az átmeneti kor nyelvének problémái, a szleng szerepe a nemzeti nyelv fejlődésében, a nyelv és a forradalom, az „osztálynyelvek” stb.⁴ A viták gyakran igen éles formát öltöttek, számos „proletár” nyelvész egyenlőségjelet tett a forradalom nyelve és a nyelv forradalma közé, nem kevesen voltak olyanok, akik abszolutizálták a fejlődés társadalmi és politikai vetületét, sőt „új korszakot” kiáltottak ki a nyelvben. Ám ez az időszak, számos tudós polemikus hevülete ellenére is, jelentős empirikus és elméleti anyagot hagyott ránk, s ennek értelmezése még várat magára. A kor legjelentősebb eredménye az volt, hogy a szakemberek figyelme az élő nyelv felé fordult. Jelentős szerepet játszott ebben az 1918-ban Péterváron létrehozott Élőnyelvi Intézet.

Az országban kialakult politikai viszonyok következtében azonban a nyelv alacsonyabb stílusrétegeinek, s azon belül a társadalom peremére szorultak beszédének kutatását gyakorlatilag betiltották. A szlenget a söpredék nyelvének vagy üres különcködésnek kiáltották ki. A szlengkutatásban hosszú időre (kb. az 50-es évek végéig) szélcsend állt be.

Az utóbbi évtizedek során már időről időre megjelenhettek Oroszországban az orosz és más nyelvi szlengek különböző aspektusainak szentelt kutatások.⁵ Ezek java része a mesteremberek és kereskedők ún. „egyezményes titkos nyelveit”, valamint a diákszlenget vizsgálja. Az utóbbi időben egyre több publikáció lát napvilágot a szleng, egyebek között a tolvajnyelv területéről is.⁶ Néhány külföldi kiadvány is foglalkozik az orosz „nem normatív” nyelvvel (Kozlovszkij 1983, Machado 1975). A szlengkutatás számos aspektusát a társalgási nyelv és a proszto­recsije^* keretében érintik (GorProszt. 1984, Zemszkaja 1979, Russz­Razg. 1973, 1978, 1983a, 1983b).

A szlengkutatás során számos probléma merül fel a kutató előtt, ilyen mindenekelőtt a terminológia. Néhány alapvető terminus technicus (titkos nyelv, szociolektus, argó, zsargon, szleng) használati körének határai máig sincsenek tisztázva. Ezek egymáshoz való viszonyának meghatározását nem tekinthetjük vizsgálatunk tárgyának, ez külön kutatás tárgya kell, hogy legyen. Nyilvánvaló, hogy valamennyi műszó mögött vagy egy sajátos (stilisztikai, szociológiai stb.) nézőpont áll, vagy pedig bizonyos nemzeti hagyomány (az argó francia, a szleng angol-amerikai eredetű).

Részünkről a továbbiakban a szleng (арго)^* szót használjuk, ám egyáltalán nem állítjuk, hogy ez az egyetlen helyes választás. Egyrészt úgy tűnik, ez a leginkább semleges, a legkevésbé „aspektuális” (például a szociolektussal összevetve), a legkevésbé értékelő jellegű (az oroszban a zsargonnak ilyen felhangja van), s leginkább beleillik az orosz tudományos hagyományba (ezt használta Larin, Liha­­csov, Vinogradov), amely viszont a rendkívül gazdag francia hagyományt (Bally 1926, Dauzat 1923, 1929, France 1898-1910, Guiraud 1956, Hag­nauer, 1968, Le Breton 1960, Sainéan 1920, Timmermans 1922, Vidocq 1837) folytatta és fejlesztette tovább.

Továbbá: a szleng kutatója elkerülhetetlenül szembetalálja magát az adott jelenségre vonat­ko­zó, s egymásnak homlokegyenest ellenkező nézetekkel. A szleng egyrészt röpke életű dolog­nak tetszik, másrészt számos olyan szlengszót ismerünk, amely századokon át fennmaradt. Egyfelől „titkos nyelvnek” fogják fel, másfelől viszont olyannak, amely teljesen felolvad a prosztorecsije és a társalgási nyelv tengerében. A nyelv hierarchiája szempontjából a legalsó fokon található, ugyanakkor egyfajta párhuzamos nyelvként is él stb. Az ilyen ellentmondá­sokat részletesen vizsgálni fogjuk majd. Itt csupán azt szögezzük le, hogy a szlenganyag vizsgálata során elengedhetetlen a szinkrón és a diakrón megközelítés átgondolt együttes alkalmazása. Bármelyiknek az abszolutizálása az általános kép eltorzulásához és ellentmon­dásos következtetésekhez vezethet.

Végül megjegyzendő, hogy nem kis nehézséggel jár a szlengszók rögzítése is. Itt ugyanis spontán módon hangzó beszéddel van dolgunk, következésképpen széleskörű a hangzó alakok változékonysága. Ehhez járul a szlengre jellemző poétikai játékosság, amely szándékosan visz torzulásokat a szavakba és kifejezésekbe. Az írásban rögzített szlengelemek ezért gyakran csak munkaanyagként használhatók. Könyvünkben ezért szükség esetén - a hanglejtést is jelölő - fonetikus átírást alkalmazunk, így rögzítjük az élő beszédet.

Ugyanez mondható el a szavak jelentéséről is. A szleng nem normatív nyelv, ezért minden szlenghasználó szabadon viszi bele a neki szükséges/tet­sző jelentést vagy jelentésárnyalatot. Innen az alkalmi és a szokásos megkülönböztetésének, valamint a jelentés „pontosságának” a problémája. A könyv alapjául szolgáló szótárunk munkálatai közben az adatközlők kikérdezésének hagyományos módszerét alkalmaztuk, ezért a jelentések az ő pontosításuk alapján szerepelnek.

Végül nem hallgathatjuk el azt a legfőbb ellenvetést sem, amit az olvasó nekünk szegezhet a könyv elolvasása után, hogy tudniillik a szerző túlságosan tágan értelmezi a szlenget.

Valóban: nem szándékozunk eltitkolni könyvünk kísérleti jellegét. Azt szeretnénk, ha az olvasónak minél több ellenvetése, kétsége, gondolata támadna. Ha úgy tetszik, van a könyvben egy jó adag tudományos misztifikáció is (ami teljesen korrekt dolog egy mai tudományos műben, ha figyelembe vesszük a tudomány dekonstruktivista szellemét). Már maga a szleng terminus is ellenvetést, sőt ingerültséget válthat ki. Nos, tegyen az olvasó e szó helyére bármely másikat, például a lektus szót (amint ez a nyugati nyelvészetben ma divatos), vagy a stílust, vagy akárcsak egyszerűen a nyelvet. Ám mégis csak azt szeretnénk javasolni, hogy a könyv egész anyagát a szleng szón bocsássuk keresztül. Szolgáljon a szleng az intellektuális és emocionális munka fő ingerkeltőjéül. Egyébként az utolsó szó úgyis az olvasóé.