2. A szleng mint zárt rendszer. A hermetikus komplexum
A szleng az emberek azon állandó szükségletének a nyelvi tükröződése, mely arra irányul, hogy a legkülönfélébb célból - az utódnemzéstől (család, családi szleng) a lét titkainak együttes megfejtésén át (a teozófusok szlengje) a kollektív rablásig és gyilkosságig (alvilági argó) - összefogjanak, csoportokba verődjenek. Bármely ilyen egyesülés megszüli a maga nyelvi hasonmását, a szlenget, amely az adott formájában mindaddig él, amíg az adott csoport létezik. Ez a csoport lehet hosszabb vagy rövidebb életű, nyitott vagy zárt. Minél erőteljesebbek a belső hagyományai, s minél jobban elhatárolódik a számára kulcsfontosságú kérdésekben a külső világtól, minél sajátosabbak a feladatai, annál „sűrűbb”, „ízesebb”, eredetibb, önállóbb a szlengje, s annál erősebb benne a titkos, ezoterikus tendencia. És fordítva is: minél gyöngébb és „hígabb” a szleng, annál több külső hatás éri, s annál rövidebb ideig él. Ám még a legkérészéletűbb szlengben is okvetlenül jelen van az elkülönülésre, zártságra törekvés. Ezt nevezzük feltételesen hermetikus komplexumnak.
A hagyományos és leginkább elterjedt elképzelés szerint a szleng egy meghatározott, eléggé zárt csoport nyelve. Charles Bally például ezt írta: „Az emberek az argónak rendszerint valamilyen jelképes jelentőséget tulajdonítanak: tudatunkban önkéntelenül is olyan »miliő« képzetét kelti, melyet vulgaritás, alacsony kultúra jellemez” (1961: 28).* Rendszerint egyezményes titkos (más megfogalmazásban mesterséges) szakmai nyelvekről van szó, vagy az aszociális elemek titkos nyelvéről.10 Larin egyenesen arról beszél, hogy az újkorban kialakult „a szlengben beszélők alapvető társadalmi triásza: a tolvajok, a koldusok és a vándor-kiskereskedők” (1931).11 Ő ír ugyanott arról is, hogy „a kora középkorban ezt a tagolódást még nem lehet felfedezni”. A 20. századról szólva egyes kutatók már a szleng elhalását vélik felismerni: azt, hogy az új társadalmi körülmények között a szleng lehetőségei kimerültek (ld. pl. Bondaletov 1969). Az a társadalmi bázis, amelyen az utóbbi évszázadok szlengje nyugodott, valóban megváltozott. Oroszországban például nyilvánvalóan elhal (vagy már el is halt) azoknak a vándorkereskedőknek az ezoterikus nyelvi kultúrája12, akik mindenféle apró cikkekkel házaltak, itt-ott még megvannak a koldulás régebben oly gazdag ősi hagyományai13, gyökeresen megváltozott, bizonyos értelemben elkorcsosult a tolvajvilág, amit a sztálini kor üldözései csak elősegítettek14, múltba tűnik számos olyan foglalkozás (például a szíjgyártók, a kalaposok, a borbélyok, a konfliskocsisok stb.), amelynek fejlett szlengje volt.15
Hasonló képet mutatnak más országok is. Számos szleng tehát valóban a múltba tűnik. Ám le lehet‑e mindebből azt a következtetést vonni, hogy a szleng általában is elhal? A letűnő foglalkozások helyén újak keletkeznek, s ezek sokban megfelelői amazoknak: a vándorkereskedőket a nepperek váltják fel, a szíjgyártókat és a patkolókovácsokat az autószerelők, a felszolgálókat a pincérek, majd a mixerek, a borbélyokat a masszőrök és a kozmetikusok, a konfliskocsisokat a taxisok. Hasonló módon változik a szakosodás a bűnözők között, és vele a szlengjük is. Ontológiai szempontból - tehát a mélypoétikát tekintve - az autótolvaj semmiben sem különbözik a lótolvajtól. Jellemző, hogy nem csupán a közvetett nyelvi kontinuitás a gyakori (amikor a vándorkereskedők szavai a tolvajnyelvbe kerülnek át), hanem megfigyelhető a közvetlen folytonosság is, vagyis hogy a korábbi szleng szavai a neki megfelelő későbbiben élednek újra. Például a Giljarovszkij által leírt régi Moszkvában létezett egy sajátos foglalkozás, az illegális éjjeli vodkaárus. Ennek, valamint „munkahelyének” neve шланбой volt. A hírhedt Hitrov-piacon jónéhány ilyen шланбой működött.* Nos, amikor nem is olyan rég, a 80-as években a kommunista párt meghirdette az alkoholellenes kampányt, csaknem száz év múltán életre kelt a хитрованский шланбой szó.
A szlenghagyomány illusztrációjaként szolgálhat számos olyan szótő, amely a 19. századi szlengekből került át a maiakba.
A mai бабки ’pénz’ már az 1840-es évek Moszkváját leíró Kokorevnél megtalálható (1938: 78), Dalnál pedig a pétervári szélhámosok szavai között szerepel (1990: 134). A лафа türkizmus a múlt századi moszkvai szélhámosok nyelvébe ’haszon’ jelentésben került át (Kokorev 1938: 78), a mai szlengben azt jelenti: ’jó, jó élet’. A клёвый nyelvjárási szó a múlt századi tolvajnyelvben ’jó, szép, drága’ jelentést kapott (Dal 1990: 135) (lásd клёвый маз ’bandavezér’: Dal 1990: 134), s ma is él a városi szlengben pozitív expresszív értékelő szóként. A стрем‑ tőnek gazdag szóbokra volt a száz évvel ezelőtti tolvajnyelvben, például стрёма ’razzia, őr, udvaros’, стремит миклютка ’a csendőr figyel’, стремить ’éberen figyel’, остремиться ’sikertelenül lopással próbálkozik’ (Dal 1990: 134-7), стрёма ’kudarc’ (Kokorev 1938: 78). A mai szlengben is sok származéka van e tőnek: стоять на стрёме ’őrködik’ (falaz), стрематься, застрематься, обстрематься ’fél, megijed’. Számos szó állandó metaforaként éli túl a századokat a szlengben. Lev Tolsztoj használja a diákszleng спустить ’levizsgázik’ szavát az „Ifjúság”-ban: „a többi vizsgát minden igyekezet, sőt izgalom nélkül raktam le” (1958, 1: 217 - Németh László ford., 205-6).* Ugyanezt a szót ’elad’ (vagyis ’rásóz’) jelentésben használták a 19. század végén az antikváriusok (MoszkSztar. 1989: 253).
Az ezoterikus kontinuitás nem csupán a nyelvben, hanem a magatartás poétikájában is megmutatkozik. Változnak például a koldulás formái, de a lényeg ugyanaz: olyan retorikai eszközök összességeként él tovább, melyeknek a célja pénz kipumpolása a járókelőkből, s ehhez nemcsak verbális eszközöket használnak fel, hanem mást is, például a „testbeszédet”. Itt a pózok poétikája a fontos: valamennyi a szerencsétlenség, a kitaszítottság, a pusztulásra ítéltség eszméjét hivatott visszaadni. Mozgásokat, mozdulatokat is alkalmaznak, azt mímelik, hogy remeg a kezük, a fejük, kihívóan mutogatják nyomorék tagjaikat.
Széles történelmi távlatban kimutathatók a szleng típusai és „műnemei”, vagyis olyan csoportjai is, amelyek a szomszédos, rokon szakmáknak felelnek meg. Az egyik csoportba tartozhat például az ókori gályarabok és az orosz hajóvontatók szlengje, a bizánci eunuch háremőröké és a párizsi selyemfiúké, az ókori római házi rabszolgáké és az orosz nemesek lakájaié (emlékezzünk Firsz alakjára Csehov „Cseresznyéskert”-jében). Rendkívül érdekes lehetne például összehasonlító tipológiai vizsgálatnak alávetni a hetérák és a későbbi korok prostituáltjainak a szlengjét, a gladiátorok és a későbbi nyilvános viadalok harcosainak a szlengjét vagy mondjuk a hivatalnokokét a sumeroktól és egyiptomiaktól fogva egészen a szovjet korbeliekéig stb.
Ám térjünk vissza a szleng zártságára!
Az első (általunk ismert) titkos beszédrendszert tükröző szövegek között azokat az okkult teozófiai dialógusokat találjuk a 2-3. századból, amelyeket a gyakran az egyiptomi Thot istennel azonosított Hermész Triszmegisztosz „Kinyilatkoztatás”-ainak tartanak.* A napjainkig fennmaradt hermetikus hagyomány kialakította a maga kultúráját és nyelvét. A teozófiai-ezoterikus hagyomány egyik fő posztulátuma a beavatottság, a kiválasztottság imperatívusza. A teozófiai szleng csak kevesek számára lehet hozzáférhető. A múlt nagyszámú hermetikus szlengje, közte például a püthagoraszi, gyakorlatilag nem maradt fenn. A napjainkban divatos titkos beszéd jellemző példája a jógik, asztrológusok, parafenomének, ufológusok, teozófusok stb. szlengje. Ma mindez kezd már titkosból nyitottá válni, s ez általában is jellemző a rombolások és válságok korszakaira. Az eredetileg csupán a hermetikus arisztokrácia számára létrehozott „titkos doktrína” plebejizálódik, kikerül a tömegek közé. Így kerülnek például a jógázók vagy az asztrológusok szlengjéből a mai orosz köznyelvbe az olyan szanszkrit vagy latin és görög eredetű szavak, mint a karma, asrám, kumari, akasi, csakra, kundalini, adzsna, szutratma, szusumna, asztral, mental stb., mégpedig - mivel a jelentésüket csak viszonylag kevesen ismerik - gyakran parodisztikusan lealacsonyított kontextusban, például от пивка в астрале завис (tkp. a sörtől asztralba lóg) ’berúgott’, я тебе сейчас чакры-то прочищу (tkp. majd mindjárt kipucolom a csakráidat) ’megütlek, behúzok egyet’ stb. A szleng nyitottá válásáról azonban majd később szólunk.
Az antik eredetű teozófiai ezoterikus titkos beszéd (és titkos írás) a legjellegzetesebb példája a szlengnek mint zárt rendszernek. Az ókor egyébként is nagyszámú olyan titkos misztériumot és kultuszt ismert, amely a hermetikus komplexumra épült. Mondhatni, a hermetikum szerepét a múlt kultúrájában máig sem értékelik érdeme szerint. Pedig elegendő arra utalni, hogy a föníciai kereskedők írásmódja - amelyre a görögök, a rómaiak, majd a mai civilizációk nagy részének az írása épült - az egyik feltevés szerint tulajdonképpen titkos írás, sajátos kereskedői kód volt, amely a későbbiek során elvesztette titkos jellegét.
A titkos beszéd és a hermetika a középkori kultúra egyik uralkodó vonása volt. A hermetizmus sajátos kvintesszenciája az alkimisták általános (ezen belül verbális szleng-) jelrendszere volt (ld. pl. Poisson 1915, Rabinovics 1979). Meggyőződésük szerint mindenkit, aki elárulja a szakmai titkot, villám sújt halálra. Hozzájuk hasonlóan sajátos hermetikus kultuszt űztek a középkori költők is. A nagy retorikusok például a költői közösségeket „a költészet kamaráinak” nevezték. Míg az alkimisták a bölcsek kövének megtalálásával voltak elfoglalva, a költők az ősnyelvet keresték, Ádám emberek által elveszített „nyelvét”. (Erről ld. Kondakova 1990.) A hermetikus kultúra és nyelv ilyen rendszerét képletesen szólva alkimistának is nevezhetjük. Az alkimista kultúra (a kémiaitól eltérően) a szellem keresésére összpontosít, apokaliptikusan koncentrált, egyfajta mániákusság vezérli. Egy gondolat, egyetlen eszme, egy szleng kultúrája ez. Az alkimista által előhívott valamennyi kémiai reakció egyfajta végső mozzanat keresésére irányul. Ugyanilyen gondolati irányultság jellemzi az első keresztényeket, a manicheusokat, az orosz óhitűeket, a jakobinusokat, a bolsevikokat is. A „kémiai” kultúra viszont már nem ismer ilyen koncentráltságot, reakciói szétszórtak, nincsenek összefogva egyetlen apokaliptikus nyalábba.
A hermetikus motívum minden korszakban jelen van. A középkorból átkerül a „felvilágosult” kolostorokba (például a Port Royal janzenistáihoz), az írók, filozófusok, tudósok köreibe (elegendő felidézni az orosz „Arzamasz” irodalmi társaság tréfás hermetikáját), egészen a 20. századig, napjainkig.
Milyen motívumok képezik a hermetikus komplexum alapját? Három motívumot és ennek megfelelően három szintet különböztethetünk meg benne.
2.1. A logoszelvû hermetika
Nevezzük ezt feltételesen a legfelső hermetikus szintnek. Itt a kasztjelleg, a kiválasztottság dominál, egyfajta arisztokratikus közösség, egyelvűség, valamely egyetlen eszme körüli egyesülés, mégpedig olyan ügy körül, amelyet a csoport tagjai nem annyira életbevágóan fontosnak, mint inkább a legfelsőbb rendűnek, az anyagi élethez képest eszményinek tekintenek. Ez a motívum idealisztikus jellegű, jóllehet rendszerint valamilyen gyakorlati tevékenység is alátámasztja. Az ezen a szinten egyesülő emberek nem elsősorban „szak-társak”, inkább „baj-társak”, azonos hitet vallanak, akik ugyanazt az eszmét (bálványt, istenséget, ideológiát) szolgálják és védelmezik a beavatatlanoktól. A legfelső szintű hermetika a legrégibb hagyományokhoz, az ókor misztériumaihoz és kultuszaihoz kötődik.
A nyelv, a titkos beszéd síkján a hermetika ontológiailag a szó logoszelvű koncepciójára épül, amely összefogja és egymástól függővé teszi a nevet (logosz) és a tárgyat (erről Rozsgyesztvenszkij 1969: 5-9). Innen ered a szómágia, az a hit, hogy a tárgyakra hatást lehet gyakorolni a szavakon át, innen az alapnyelv keresése, melynek segítségével az emberek által elrontott, bemocskolt világot vissza lehet vezetni az aranykorba. A hermetikusok, a hermetikus „összeesküvés” tagjai dialektikusoknak tartják magukat a szó platóni értelmében16, vagyis hogy ők a kiválasztottak, akik a Szó-Logosz-Igazságot az Isten (Platón szerint Nomothetész, Onomathetész, azaz a Törvényadó, illetve a Névadó) kezéből vették át, ezért az Ő nevében van felhatalmazásuk a Logosz továbbadására másoknak (miután előzetesen megvitatták a maguk szűk körében), például a demiurgosz mesterembereknek, akik a neveket majd a konkrét területeken felhasználják. A dialektikus arisztokraták tisztában vannak az „igazság-szó” valódi értékével, és kötelesek védelmezni azt a be nem avatottaktól, a démosztól, a plebsztől, amely megszentségtelenítheti a hermetikus szentélyt.
Úgy véljük, a legfelső szintű hermetika virágkora valóban a klasszikus ókor és a középkor volt, ám maga az eszme sohasem szűnt meg élni.
A racionalizmus, vagyis a józan észre való apellálás ellenére ösztönösen a hermetikus eszme vezérelte Descartes, Leibniz és más újkori filozófusok tevékenységét is. „Ádám nyelvét” ők racionális matematikai formulákba öltöztetik, pragmatizálják, és mindez végső fokon majd az eszperantóba torkollik. A hermetikus alap azonban fennmarad. A 17. század „univerzális nyelvtana” viszont, a „ráció” ellenére, visszájára fordított alkimista traktátumként jelenik meg előttünk, amelynek az a feladata, hogy meglelje a grammatika valamely végleges, utópikus receptjét.
A nemzeti irodalmi nyelv normákba foglalásának, kodifikálásának mai eszméje, s a tisztaságának védelméért folytatott fáradhatatlan munkálkodás szintén megőrizte a legfelső szintű hermetika utóhatását (vagy ha tetszik, atavizmusát). A mai filológus, aki szabályokat alkot a nyelvművelés számára, a nyelvtanító és nyelvvédő didaktikus tulajdonképpen déd- és ükunokája a logoszelvű dialektikusoknak és unokája az alkimistáknak. Bármennyire sokkolja is közlendőnk magukat a normaalkotókat, meg kell mondanunk: az ő munkájuk is csak a saját szlengjük (az ún. irodalmi nyelv) védelmezése a többitől, amelyik mind „barbár és alacsonyabb rendű”. Ezzel nem kívánunk senkit sem értékelni, csupán konstatálunk. Ha úgy tetszik, Puskin vagy a turgenyevi nőalakok nyelve sokkal közelebb áll szívünkhöz, mint a tolvajnyelv vagy a rakodómunkások mosdatlanszájúsága. Ám ez is, az is a nyelv realitása, és ismerjük el: rakodómunkás jóval több van Oroszországban, mint bölcsészhallgató. És míg az utóbbiak a tulajdon szlengjüket (a normát) a rakodómunkásokéval a „magasabb - alacsonyabb” (vagy „jobb - rosszabb”) elve alapján vetik ösze, a rakodómunkások Turgenyevet nem olvassák, vagy ha igen, a maguk módján értelmezik, a bölcsészkarról viszont halvány fogalmuk sincs, és nem is kíváncsiak rá.
Az olyan elképzelés, hogy a nyelvben valamiféle hierarchia uralkodik, és Turgenyevtől az obszcenitás felé haladva a sor az alacsonyodás, a romlás felé vezet, egy, a bölcsész szívét fölöttébb melengető, ám teljesen hamis képet eredményez, mivel Turgenyev nyelve és az obszcenitás két teljesen azonos nagyságrendű érték. Az orosz kultúra általános kontextusában teljesen mértékben osztjuk azt a véleményt, hogy az értelmiség, a „hivatalos” orosz hermetikusok, sajnos, mind az orosz történelemről, mind az orosz valóságról teljesen torz elképzelést nyújtanak.17 Ugyanez mondható el az orosz nyelvről is. E témában sok mindenre magyarázatot adhat az orosz értelmiség egészének, valamint szlengjének hermetizmusa. Ez azonban már egy másik kutatás tárgya. Térjünk vissza a legfelső szintű hermetikához.
A legfelső szintű hermetika mindig lelkesítő erőként szolgált nem csupán a filológusok és költők, de a politikusok számára is, különös tekintettel a társadalmi földcsuszamlások, kataklizmák korára.
Mit tesz legelőbb is Marat, Danton és Robespierre, amikor hatalomra kerül? Új elnevezést ad mindennek. A szavak mágikus erejébe vetett hitüktől vezérelve ugyanígy cselekszenek a bolsevikok is. A tulajdonnevek helyett pártfedőneveket vesznek fel, s nem csupán a konspiráció kedvéért, hanem kifejezetten idealisztikus hermopoétikai meggondolásokból is.
Kétségtelen és igen jelentős e hermopoétikai elem a romantikusoknál, majd később a szimbolistáknál, futuristáknál és más költészeti és filozófiai áramlatoknál is.
A költészet és az irodalom, csakúgy mint általában a kultúra, erőteljesen hermetizálódik az átmeneti korokban, például a 20. sz. első harmadában, amikor az irodalmi társulások (a szimbolistáktól és az akmeistáktól a futuristákig, imaginistákig, a nyicsevósokig és az oberiusokig stb.) szinte militáns rendekké alakulnak: mindegyikük azzal van elfoglalva, hogy kialakítsa a saját hermopoétikáját, a saját szlengjét, amelyet a többi társulások tagjai gyakran alig értenek. Jellemző, hogy maguk a költészeti hermetikusok is, amikor felnőnek, már alig-alig értik meg saját fiatalkori szlengjüket. Blok például a „Tizenketten” táján már többször bevallotta: nem emlékszik, mit akart mondani korai szimbolista műveivel.
A friss hermetikai hangnemek megtalálására irányuló törekvés a költőknél a visszatekintés erősödéséhez vezet, a tekintélyeket egyre csak a hermetika múltjában keresik. Végbemegy a hermopoétikák szellemi találkozása. Az akmeisták „a költők céhének” nevezik magukat (ez fölöttébb emlékeztet a középkor céhes hermetikájára), a szimbolistákat a középkori allegorikus kód ejti meg (például Blok „Rózsa és kereszt”-je és „A rózsa regénye”), egyesek nyíltan lelkesednek az okkultizmusért, a teozófiáért, a gyakorlati mágiáért (Belij, Brjuszov), hallatlan népszerűségre tesz szert a hellénizmus sokszínű hermetikus mozaikja (Kuzmin, Mandelstam). Különösen a forradalom után lesz igen népszerű a szónak mint az életépítés eszközének eszméje. E szellemi hangulat hermetikus-mágikus alapja nyilvánvaló. Az ősi, primitív mágikus képzetekhez való visszatérés ez. A szó, akárcsak évezredekkel előtte, hatással van a tárgyra, rokonszenvre épülő szál fűzi ahhoz, külsőleg pedig mindez a realitás felé fordulásként tudatosodik. Amint Loszev írja, „az elvont gondolkodás mélységeiből és magaslatairól visszatértünk az eleven emberi élethez; közben azonban rájöttünk, hogy ez a nyelvelemzés teljesen újszerű viszonyt alakított ki bennünk a nyelv iránt, jelesen azt most már az életépítés eszközeként fogjuk fel” (1982: 24). Polivanov számára a nyelv az életre való ráhatás munkafolyamata (pl. 1968), Jakubinszkij pedig az osztályharc eszközét látja benne (pl. 1986; az „osztálynyelvekről” ld. uő 1930, 1931a, 1932) stb., stb.
Az alapjában hermetikus, logoszelvű, elsődlegesen mágikus tendencia, bármennyire is paradoxnak tűnik, elválaszthatatlan része a kifejezetten tudományos történeti-összehasonlító nyelvészetnek. E tekintetben jellemző például Schleicher hite abban, hogy az ősnyelv kézzelfogható realitás (lásd nevezetes meséjét*). Itt a hermetikus mágia egyfajta történelmi fénytörésben valósul meg, mintha egy író úgy írna egy történelmi regényt, hogy teljesen meg van győződve a rekonstruált részletek, párbeszédek stb. hitelességéről. Schleicher hisz a tudomány (Logosz) és annak tárgya közötti mágikus kapcsolatban; Logosza hatást gyakorol a tárgyára, reálissá, kétségtelenné teszi önmaga, a hermetikus nyelvész számára.
Különösen jelentős méreteket ölt a hermetika a 20. század szűkre szakosodott tudományaiban. Elegendő itt a marrizmusra gondolnunk, ahol a hírhedt négy elem (szal, ber, jon, ros) már-már szinte mágikus varázsszóként cseng.* Jellemzőek e tekintetben a strukturalizmus szélsőséges megnyilvánulásai is a maguk szerfölött bonyolult szakmai zsargonjaival*, a metanyelv (vö. ősnyelv, filozófiai nyelv, Ádám nyelve, egyetemes grammatika stb.) iránti érdeklődés és sok más egyéb, aminek az áttekintése azonban sok helyet igényelne.
A legfelső szintű hermetikának van még egy fontos tulajdonsága: a szertartásosság, a mágikus cselekvések, a misztériumok, a bonyolult processzuális szemiotika iránti vonzódása. Emlékezzünk, milyen bonyolult eljárással avatták Pierre Bezuhovot szabadkőművessé a „Háború és béké”-ben.* Az ilyen procedúrák ősi szinkretikus alapra vezethetők vissza. Mindegyik hermoszisztéma ilyen misztériumra törekszik. A forradalmi korszakok is tele vannak misztériummal (bár itt szintézis figyelhető meg a hermetikus és a népi, pontosabban álnépi, utcai kultúra formái között, a forradalmi misztériumok kezdeményezői mindig a hermetikus forradalmárok). Fontos tehát megjegyezni, hogy a hermetikus szleng nem csupán szóbeli jelenség, hanem olyan összetett jelrendszer is, amely rendszerint verbális misztériális jelleggel bír, ami ismét csak ősi eredetét bizonyítja.** Nem könnyű persze felismerni, hogy Delphoi szédítő misztériuma rokonságban áll, mondjuk, az úttörőavatással, a memphiszi papok varázslatai pedig tipológiailag rokonjellegűek egy párttaggyűlés rendjével, ám hermetikai mélyszerkezetük feltétlenül azonos.
Mint már rámutattunk, a legfelső szintű hermetikusok nem csupán őrzik Logoszukat (ez a konzervatív-megőrző tendencia), hanem a gonosz által uralt világ megjavítására is törekszenek (ez a demokratikus prófétikus tendencia). Sem a szabadkőművesek, sem a teozófusok, sem pedig a tolvajok nem tudták megőrizni az igazságukat a beavatatlan (vagy felvilágosulatlan) plebsztől, az utcától, a söpredéktől. A plebsz az ő hermetikus szlengjükön szólalt meg, kivitte a szent Logoszt az utcára, és Bahtyinnal szólva, „ambivalensen” lefokozta, „az altestbe” küldte azzal, hogy „feltámadjon, új életre keljen”.* Valamennyi hermetikus szlengre fatálisan ez a vég vár. Kivételeket a történelem aligha ismer.
A nyelvészet, sajnos, szinte egyáltalán nem szentel figyelmet a logoszelvű szlengeknek, pedig ezek rendszeres kutatása a nyelvfilozófia és a szociolingvisztika külön ágává fejlődhetne. A nyelvészek segítséget nyújthatnának abban, hogy értelmezzék filozófiai ismereteink problémáit, a tömegeket vonzó ideológiák, valamint a tömegpszichózis születését és fejlődését a forradalmi korszakokban stb.
2.2. A szakmai hermetika
A legfelső szintű, logoszelvű, mágikus hermetika szintjéről bocsátkozzunk alá az anyagi, társadalmi-mindennapi, más szóval szakmai vagy tágabban anyagi-tevékenységi szintre. A hagyomány fenntartásának ideális motívumai itt még fennmaradnak, viszont eltűnik az alkimista mániákusság, és vele a prófétikus jelleg. A beavatatlanok számára fenntartott titkosság motívuma olyan pragmatikus meggondolásokban hígul fel, mint például a konkurencia elleni harc (a szakmai szlengekben) vagy a hatalom elleni védekezés (a tolvajnyelvben). Nem állíthatjuk, hogy ezen a szinten teljesen eltűnik a kiválasztottság. Az arisztokratikus tendencia még fölöttébb erőteljes, mint például a bűnözők körében. A középkorban a tolvajarisztokrácia nem csupán megszabta az argó normáit, hanem a diákság közvetítésével megtanította erre az utódait is. Ez a rendszer olajozottan működött (ld. Larin 1931: 119). Az arisztokratizmus minden szakemberre jellemző. Emlékezzünk csak az asztalosra Csehov „Kastanká”-jában („Látod, Kastanka, te csak egy rongy féreg vagy, semmi egyéb. Az emberekhez képest csak az vagy, ami az ács az asztaloshoz képest…” - Lányi Sarolta ford., 510) vagy Martinra, a kádárra E. T. A. Hoffmannál. Ugyanígy veti meg a koldus, a csavargó, a csöves a békés nyárspolgárt, vagy nézi le a magát valamilyen ellenzéki csoporthoz soroló fiatalember a мажор-t (’káderfi’), a kispolgárt, a nyárspolgárt. A hermetikus arisztokratizmus át meg átszövi az egész szépirodalmat. Amit az iskolában rendszerint „A művészet témája X. Y. alkotásaiban” vagy „A költő és a tömeg” vagy „A kispolgáriság elleni harc X. Y.-nál” stb. címszó alatt tanultunk, az valójában nem csupán a magas művészetért vívott harc a művészet üldözői ellen. Ez mindenekelőtt a részben felsőbbrendű, részben szakmai hermetika megnyilvánulása, az a hermetikus arisztokratizmus, amely ezernyi alakban valósulhat meg („A Költő és a csőcselék” témája Puskinnál, a Sólyom és a Sikló antitézise Gorkijnál). S a Költő és a Sólyom szlengje élesen különbözik a csőcselék és a Sikló szlengjétől. Ontológiailag az ilyen szembeállítás semmiben sem különbözik a vagányok és a vagánykodók (a tolvajvilágban), a galeritagok és a ficsúrok (egyes mai társadalmi csoportokban), a romák és a gádzsók (a cigányoknál) stb. szembenállásától.
Részben ezzel magyarázható a költők érdeklődése a cigányok iránt. Puskin elbeszélő költeményét („Cigányok”) rendszerint a romantikának az egzotikum iránti érdeklődésével szokták magyarázni. Ám talán nem csak ez a fontos (számos jócskán egzotikus nép van még): nem kis szerepet játszhatott a cigányok és a romantikusok hermopoétikájának szellemi találkozása is. Analóg jellegű a romantikus Gorkij vonzódása a csavargók iránt (ismeretes, milyen hermetikus közösségben éltek ezek), valamint általában az irodalom érdeklődése a legkülönfélébb hermetikus közösségek iránt.
Ám a szakmai hermetizmus esetében mégis valami gyakorlatibb, földhözragadtabb arisztokratizmussal van dolgunk. Éles határvonal természetesen nem húzható a legfelső szintű és a szakmai hermetizmus között. Ez a határ igen bizonytalan. A szintek megkülönböztetése hipotetikus. Közöttük az átmenet folyamatos.
Melyek hát a különbség mutatói?
Mindenekelőtt: a legfelső szintű hermetikára vegytiszta formájában az jellemző, hogy nem tükrözi a környező reális, „nem hermetikus” valóságot. Sőt, a „mi - ők” („mieink - idegenek”) ellentéte a legfelső szintű hermopoétikákból gyakorlatilag hiányzik. Az alkimisták például igyekeznek nem is beszélni a nem-alkimistákról: egyszerűen tudomást sem vesznek róluk. Minél lejjebb szállunk azonban a szakmai szlengek szférájában, annál erőteljesebben érvényesül az adott ellentét: a szlengek többsége számára egyfajta univerzáliaként jelentkezik, a szlengesült prosztorecsije szférájában pedig már olyan agresszív sértésekben ölt testet, amelyekben az „idegenek” elnevezései útszélien gúnyos, általános szidalmazó tónusban jelentkeznek.
Továbbá: a legfelső szintű, logoszelvű szlengek nem érintik az élet tárgyi-mindennapi oldalát, úgyszólván dematerializálódtak. Például a fennmaradt alkimista értekezések tulajdonképpen a kémiai reakciók olyan allegorikus leírásai, amelyeket szavakkal vagy vegyi képletekkel is vissza lehetett volna adni, ők viszont egy kémia tankönyvet reprodukáltak szlenges (képi-költői) nyelven. Az egyikben például ezt olvassuk: „A munkát napnyugtakor kezdd el, amikor a vörös férj és a fehér feleség az élet szellemében egyesül, hogy szerelemben és nyugalomban élhessen a víz és a föld pontos arányainak megfelelően. A szürkületen át haladj nyugatról észak felé, válaszd el a férjet a feleségtől, osszad el őket tél és tavasz között. A vizet változtasd fekete földdé, a tarka virágok közepette emelkedj fel kelet felé, amerről a telihold jön fel. A purgatórium után megjelenik a nap, fehéren és ragyogva. A telet a nyár követi. Az éjt a nap. A föld és a csillagok levegővé változnak. A sötétség szétoszlik. Feltűnik a világosság. A gyakorlat nyugaton kezdődik. Az elmélet keleten. A bomlás kezdete kelet és nyugat között.” (idézi Rabinovics 1979: 64). Itt az alkimisták hermopoétikus nyelvén az ólom és a higany, a „fehér feleség” és a „vörös férj” reakciója van leírva, mely az arany, „a nap” megtalálására irányul. Ez a reakció általános világnézeti, világfölötti jellegű. Valamennyi alkimista szlengszó, amelyekben elvont értelmek egész nyalábjai rejtőznek, olyan filozófiai oppozíciót (tél és nyár, kelet és nyugat, férj és feleség, föld és víz stb.) alkot, amely a kínai „jin” és „jang” (test és lélek) oppozícióval rokon. A vegyi reakció leírása egyben a világrend leírása is. A leírás időn kívüli, az alkimista teljesen elvonatkoztat a kor, a politika, a mindennapi élet reáliáitól: mintegy az eleaták nyomán csupán az igazságnak (alétheia) van alárendelve, nem pedig a véleménynek (doxa). Számára, akárcsak Parmenidész vagy Zénón számára, a világ változatlan és gömbalakú, az alkimista csupán a nyugalom abszolút pontját (a bölcsek kövét) keresi. Az ideiglenes, a halandó, a hiábavaló bármely beavatkozása csupán eltávolítja őt az Igazságtól. A legfelső szintű hermetika a nyugalmi állapotra törekszik mind a szavakban, mind a fogalmakban. A belső hagyományt a világnézet, a mélységi ontológiai konzervativizmus erősíti.
Egészen más képet mutat a hermetika a szakmai szinten. A szakmai, céhbeli, anyagi-tevékenységi szlengek maximálisan a mindennapi élethez, a korhoz, a helyhez kapcsolódnak, a kor levegőjét árasztják, és maguk is attól függenek. Bennük találjuk meg a mindennapi élet legapróbb árnyalatait, azt, amit történelmi, „országismereti” anyagnak szokás nevezni. Ezek az életmódhoz kötődő szlengek. A kor illatát árasztják, s minden szlengszavuk mögött egész kulturális háttér rejtőzik. Vegyünk egy konkrét példát! Ivanov, a 20. század eleji moszkvai népélet és nyelv jeles kutatója a különböző szakmák képviselőinek beszédéből hoz példákat. A borbélyok például azt mondták (Ivanov J. 1989: 190-3): на ладони кудри растить (tkp. a tenyerén dús üstököt nevel) ’a kopasz kliensnek bogáncsolajat vagy nyírpárlatot masszíroz a fejbőrébe a hajnövekedés serkentése céljából’; барина прикончить (tkp. elteszi láb alól az úrfit) ’pattanást vagy kelést nyom ki, majd egy megtüzesített szögfejjel kiégeti’; божий дар убрать (tkp. eltakarítja az isteni adományt) ’a kopasz fejrészt bekeni olajos hajkenőccsel, kencével, diófaolajjal vagy akár csak faggyúval, majd az oldalán még növő hajszálakkal eltakarja’; обрить в щётку (tkp. kefére borotvál) ’szándékosan kellemetlenséget okoz a vendégnek, jelesül a borotválás közben a borotvát minél egyenesebben tartja, tudniillik ettől néhány óra múltán gyulladásba jön a levágott szőrszálak hagymája, vörös foltok jelentkeznek’ stb.
Mint látjuk, alig néhány szlengkifejezés, és máris belemerültünk a régi élet atmoszférájába, annak minden apró részletével. A mindennapi szlengek rendszeres vizsgálatára eddig még senki nem vállalkozott. A „szavak és dolgok” (Wörter und Sachen) nyelvészete nem koncentrált a szleng problémáira. Bármilyen furcsának is tűnik, a szakmai szlengekkel nem a nyelvészek, hanem a etnográfusok foglalkoznak. Pedig a szakszlengek kutatása külön irányzatot teremthetne a nyelvészetben, egyfajta nyelvfiziológiát, amely a nyelvészettel, a történettudománnyal, a néprajzzal és a pszichológiával is kapcsolatban állhatna.
A szakszlengek kutatása nem csupán a letűnt korok mindennapi életéről (például a moszkvai kakasviadalok résztvevőinek nyelvéről: MoszkSztar. 1989: 190-206) szolgáltathat anyagot, hanem fényt deríthet az egyes korok közötti kapcsolatra is, vagyis magyarázatot nyújthat saját korunk megértéséhez is.
A letűnt korok mindennapi életének és szlengjének minden apró részlete és árnyalata hálás anyag lehet a tudomány számára. A nüanszok nem ismerete a múltlátás torzulásaihoz vezethet, s csupán pőre sémákat, dogmákat eredményezhet. Az árnyalatok, a részletek néha döntő fontosságúak lehetnek egy-egy globális jelenség értelmezéséhez. Lássunk néhány közismert példát!
A középkori etikett szerint a fennkölt hölgy, a szerelem és a hódolat tárgya feltétlenül szőke kellett hogy legyen. Ez az oka annak, hogy a barna nőket a képeken és a versekben mint „szőkefürtű”-eket ábrázolták, illetve énekelték meg. A középkori lovagregények (roman courtois) alapján, ha az ott olvasottakat szó szerint értjük, arra a következtetésre kell jutni, hogy az egész „előkelő társadalom” (köztük a nemes férfiak is) csupa merő szőke egyedekből állt, ami sem történelmileg, sem antropológiailag nem állja meg a helyét. E helytelen konklúzióra a professzionális courtois hermetika és a courtois szleng nem ismerete vezet. A „fényesfürtű” költői szlengkifejezés nem más, mint a mai „szép, gyönyörű” stb. hozzávetőleges szinonimája. Shakespeare, aki fellázadt a courtois hermetika ellen, a CXXX. szonettben polemikus módon egy barna asszonyt énekel meg („Urnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt | ajkánál a rőt koráll ragyogóbb. | Fehér a hó? Az ő keble sötét. | Drót a haj? A haja fekete drót.” - Szabó Lőrinc ford., 140), s ezzel barbár hírébe keverte magát egészen Voltaire koráig.
Egy másik példa. Hosszú időn át a trubadúr költőknek tulajdonítottak olyan rokonszenves dolgokat, mint „az igaz érzések felfedezése”, „a természet iránti finom érzék”, az „őszinteség” stb. Mindez igaz, ám csupán részben. Valójában aligha találunk az irodalomtörténetben még egy olyan (ahogy ma mondanánk) „agyonformalizált” hermopoétikát, mint amilyen az övéké volt. Verseikben minden egyes költői kép (pontosabban professzionális hermetikus szlengszó) az etikett-egésznek a része, és nincs bennük hely a véletlen, „friss” szavak számára, amint, mondjuk, egy KB-ülésen sincs helye a kártyának. Mindez egyáltalán nem csökkenti a trubadúrköltészet értékét, csupán elmélyíti annak megértését.
A professzionális szlengek ismeretére tehát feltétlenül szükség van. Sajnos azonban távolról sem minden szlenget rögzítettek. Számos professzionális hermoszisztéma csupán közvetve rekonstruálható, amennyiben sikerült őket morzsánként összegyűjteni.
A szleng ismerete gyakorlati jelentőséggel is bír. A mai fogyasztók, vagyis a vásárlók számára is hasznos lehet a letűnt Moszkva kereskedőszlengjének ismerete, különösen azoké a szavaké, amelyek a hamis mérés útján történő becsapást jelentették (Ivanov J. 1989: 167-9). Példák: с походом (tkp. túráztatva) ’a mérlegcsészében történő észrevétlen manipuláció révén’, на бумажку (tkp. papírra) vagy на пакет (tkp. zacskóra) ’amikor két papírba csomagolják az árut, hogy nagyobb legyen a súlya’, на бросок (tkp. rádobva) ’gyorsan a mérlegre dobva’, на пушку (tkp. ágyúra) ’a vevő figyelmének elvonásával’, втёмную (tkp. sötétbe) ’hogy a vevő rosszul lássa, mit mutat a mérleg’, на путешествие (tkp. utazásra) ’a vevőt a pénztárhoz küldik, miközben a mérlegelés folyik’, на нахальство (tkp. arcátlansággal) ’a súlyokkal való manipuláció’, с подначкой (tkp. ügyesen) ’a kézimérlegen ügyes mozdulatokat végeznek az ujjaikkal’, на время (tkp. időre) ’az árut gyorsan teszik a mérlegre és veszik le róla’, пиротехника (tkp. pirotechnika) vagy радуга (tkp. szivárvány) ’egyik árut a másikra cserélik’, ассортимент (tkp. választék) ’a jó áruhoz rosszat tesznek hozzá’, семь радостей (tkp. hét öröm) ’valamennyi manipuláció egyidejű alkalmazása’. Érdekes információt nyerhetnek a vevők a mai eladók használta szlengszavakból is. A спутник ’egy darab áru, rendszerint hús, amelyet a mérés közben hol a mérlegre dobnak, hol pedig észrevétlenül levesznek’, поддув vagy с поддувом, поддувки (tkp. fújás, ráfújva) ’az elektronikus mérleg különböző pontjaira fújnak, s ettől a fizetendő összeg változik’, охлаждёнка (tkp. hűtött áru) ’a fagyasztott húst forró vízzel leöntik, s ettől a súlya hirtelen megnő’ stb.
A szakmai szlengszó három elemet kötelezően tartalmaz: az első az ezoterikum, a beavatatlanok számára megnyilvánuló titkosság (ennek szerepét egyébként nem kell eltúlozni), a második a tulajdonképpeni professzionális elem, amely a szlenghasználó szakmai tevékenységéhez közvetlenül kapcsolódik, míg a harmadik a nevetési* elem, amely a kliensre, az „idegenre” irányul.
A legfelső szintű hermetika rendszerint komoly, nem tartalmaz nevetési komplexumot. A „papjának”, hacsak nem szakrális nevetésről van szó, nincs min nevetnie: ő a valóságot nem ismeri, a szertartással, papi szolgálatával van elfoglalva.
A szlenghasználó professzionista viszont leszáll „az égből a földre”, amely ugyanolyan vétkes, mint ő maga is, s közvetlen, anyagi függésbe kerül az emberektől, a társadalomtól. Képletesen szólva, az idealista költőből tárcaíró riporter lesz, aki tovább is érzi magában a költői vénát. Innen fakad kényszeredett iróniája a világ iránt, amely - jóllehet ő maga megveti - mégiscsak eltartja.
Mint már rámutattunk, a legfelső szintű logoszelvű hermetizmusban a fejlődés dialektikus mozzanata abban nyilatkozik meg, hogy él benne a próféciára, a gonosz hatalmában lévő világ megváltására irányuló, s az ezoterizmussal ellentétes tendencia, s végső fokon ez vezet a zárt csoportnak és szlengjének „szétmosódásához”, elkorcsosulásához és pusztulásához.
A szakmai szlengben viszont úgy fejeződik ki a dialektika, hogy a professzionista demiurgosz (mesterember), bár munkája, vállalkozása, valamint nyelve hermetizmusának megőrzésére törekszik, naponta szembe is kerül azokkal, akiktől meghitt titkát őrzi. Ez az összeütközés nem forradalmi jellegű, csupán mindennapi, hétköznapi folyamatként valósul meg, mint egy „zsánerkép”, mint a mester és megrendelője közötti, tisztán emberi érintkezés. Ez az érintkezés elkerülhetetlen, s előbb-utóbb kölcsönhatáshoz vezet, az éles határ elmosódását, az érintkezés hivatalos akadályainak megszűnését eredményezi. Nem véletlen, hogy éppen azok a szlengek a legéletképesebbek, amelyek vagy a „nomád” vagy az aszociális tevékenységgel kapcsolatosak, vagyis az olyannal, amely korlátozza az idegenekkel való mindennapi érintkezés szféráját; jellemző az is, hogy e kétfajta tevékenység gyakran egybeolvad (vándorkereskedők, koldusok, lumpenek stb.).
A szakszlengek palettája rendkívül tarka. A történelemben olykor ezernyi foglalkozás is megjelenik a maga szlengjével, hogy azután váratlanul le is tűnjön a színről. A legjellemzőbb példákat a késő középkorból hozhatjuk.18 A 15. századi burgundiai udvar, mely később Európa valamennyi udvartartásának mintaképe lett, a bonyolult udvari etikett alapján a foglalkozások fantasztikusan szerteágazó szakosodását hozta létre. Ilyen tisztségek voltak a személyzeten belül (s akik ezeket betöltötték, máshoz nem is értettek): a világításra utasítást adó, a tűz felelőse, a fő kenyértálaló, beosztott kenyérfelszolgálók (szám szerint félszáz), főpohárnok és ötven közönséges e szakmabéli, levesfelszolgáló, húsfelszolgáló (mellette természetesen más-más szolgálta fel a halat, a tojást stb.), hússzeletelő, hússütő (mellette halsütő stb.), mártáskészítő, gyümölcsfelszolgáló, hússzurkáló, fűszerszámos, főlovászmester (ő nyújtotta oda a királynak a kardját is, vagyis ő már széles profilú szakember volt), fő kutyafelügyelő, címerhordozó, kürtös heroldok, mindkét nembéli udvari bolondok (szám szerint harminc, s mindegyiknek megvolt a maga szűkebb nevettető profilja), a páncélingeket díszítő festő, a fűszerhordozó, az édességhordozó, a serlegtörölgető, a páncéling-törölgető, külön orvos, aki az énekesek hangjára felügyelt (ez utóbbiak nyers húst ettek) stb.
Nincs okunk kételkedni abban, hogy a burgundiai udvart a szlengkifejezések tarkasága jellemezte. Egy-egy szakma képviselői titokban lenézték a többieket, sértő gúnyneveket találtak ki rájuk, és igyekeztek felkapaszkodni az udvari szamárlétrán. Vagyis a szakszlengek e hallatlanul gazdag mozaikja nem volt más, mint a külső élet szigorú és fényűző hierarchiájának visszája. A burgundiai hercegség bukásával ez az egész udvari sereg beolvadt a középkori lumpenek tengerébe, egy részük pedig más udvarokhoz csapódott. Akárhogy is történt, de a szlengek százai haltak el, módosultak, vagy pedig beleömlöttek másokba.
Nagyon nehéz tehát pontosan rekonstruálni a szakszlengek történetét. Először is, mert a szlengszavak nem maradnak fenn, elpusztulnak a történelem során. Másodszor, ha fenn is maradnak írásos formában, gyakran eltorzított jelentésben rögzítik őket, csak „negatív anyagként”, stilisztikai fogásként.19 S ekkor már nem szlengkifejezéssel van dolgunk, hanem csak a szerző görbe tükrében megjelenő interpretációjával. Harmadszor, mint már írtuk, a szakszlengek oly szoros kapcsolatban állnak a mindennapok reáliáival, hogy szinte lehetetlen elszakítani őket egymástól, a mindennapi élet pedig fölöttébb változó jelenség, különösen az olyan országban, mint Oroszország.
A szlengszó nem csupán a mindennapi életről hordoz információt, hanem a szlenghasználónak, pontosabban a társadalmi csoportnak ehhez a mindennapi élethez való viszonyáról is. Sajátszerű, hogy a népélet leírói rendszerint a szlengkifejezéseknek az első, objektív oldalára koncentrálnak. Számukra az az érdekes, hogy az ilyen és ilyen reáliákat így és így nevezték. A nyelvészet viszont a másik, a szubjektív oldal iránt mutat érdeklődést, s magát a szlengkifejezést az expresszivitással, az emocionális komponenssel azonosítja.20 Az ebben megnyilvánuló aránytalanság nyilvánvaló.
A szakszlengszó szinte mindig inkább historizmus, mint archaizmus, bár gyakran éppen amannak az elemeit hangsúlyozzák benne, vagyis arra figyelnek fel, hogy már kikopott a használatból, nem pedig arra, hogy valamely, a használatból kikerült reália áll mögötte. Ez már önmagában is csökkenti a szlengszó történeti jelentőségét, a mindennapi élet, az erkölcsök, a kultúra és a történelem kutatásában betöltött szerepét. A szó mögött nem látják meg a tárgyat, a kulturológiai hátteret. A nyelvész számára a szlengkifejezés csupán egy expresszív töltelékszó, amely nyugodtan helyettesíthető bármely másikkal. A szleng fejlődésének vizsgálata ezért afféle szalmacséplésnek tűnik: tegnap az emberek az egyik szlengszóval fejezték ki az érzelmüket, ma pedig egy másikkal, holnap majd egy harmadikkal, ennyi az egész. A népélet kutatója számára a szlengkifejezés egy megkövesedett képződmény, a Léthébe dobott drága amulett, amelyet nem lehet onnan kihalászni. Valójában viszont a szlengkifejezés egyszerre foglalja magában a történelmet és az érzelmet, ezért expresszív historizmusnak tekinthető. A szlengkifejezés expresszivitása nem elvontan általános emberi: a kor és a nép ad neki sajátos színezetet, csak éppen meg kell tudni ragadni ezt a színezetet. Kutatása (még a maié is) csupán pőre kombinatorikát szülhet, ha az a nép történelmének, a kornak, a korszellemnek a figyelembevétele nélkül történik. Ha viszont sikerül korának belső miliőjébe helyezni, nyomban megelevenedik, lélek költözik belé.
Bahtyin például kimutatta, milyen expresszív töltete volt a szifilisz és a köszvény szavaknak a Rabelais korabeli népi kultúrában. Ezek a betegségek „vidám nyavalyák”-nak számítottak, mert a bőséges, mértéktelen élvezet (evés, bor, nemi élet, tétlenség) eredményeként tettek rájuk szert, innen eredt például a szifilisz elnevezése, a gorre, grand’ gorre ’fényűzés, pompa, buja gazdagság’ (1990: 179).* E betegségeket ezért nagy tiszteletben tartották, hiszen tulajdonosaik „nagy természetéről” tanúskodtak.
Arról már nem is beszélünk, hogy mennyire szerves része a szleng a dokumentáris és művészi szövegnek. Tartalmának pontos expresszív-történeti megfejtése nélkül nem lehet megállapítani sem a dokumentum pontos tartalmát, sem a szerző művészi elgondolását.21 A szakmai szlengszavak ismerete ezért a textológus számára kötelező. A szlengkutatás tehát a textológiának is szerves része.
Mint az elején írtuk, a hermetika nyelvi oldalát nem szabad valamiféle glosszáriumként elképzelni, mert valamennyi szint nagy szerepet játszik benne, nem csupán a szókincs.22 Arról, hogy valamely szó a szakszlenghez tartozik, a legfinomabb árnyalatok is tanúskodhatnak.
Az oroszban például a пере- ’át’ igekötő az egyik mutatója annak, hogy egy szó a szakmai hermetikához tartozik. Amikor a hivatásos szakács azt mondja, hogy a húst meg kell sütni, nem a пожарить ’megsüt’, hanem a пережарить ’átsüt’ igét használja. A mérnök nem azt mondja: a vizet ’meg kell melegíteni’ (подогреть), hanem hogy ’át kell melegíteni’ a kellő hőfokra (перегреть). Vagy egy másik példa: a valutaüzérek - vagy legalábbis egy részük - a számnevek után az adott szakma számára „szakrális” megnevezéseket „egységesen” ragozzák, nem egyeztetik. A dollár jelentésű грин a pénzszámolás közben tehát így hangzik: один гринá (ehelyett: один грин), два гринá, пять гринá (ehelyett: пять гринов) stb. Lehet ezt alacsony műveltségükkel is magyarázni, tekinthető egyfajta játékos „sikknek” is, ám - szerintünk - mindkét magyarázat elégtelen, mivel csupán lokális jellegű. Létezik egy általános nyelvi (és általános magatartási) tendencia, amely a nyelv és a magatartás hermetizációjára irányul. Ennek rendkívül széles a realizálódási skálája: a kiejtési sajátosságoktól és a külső gesztusoktól a testtartáson és a járásmódon át a mondatfelépítés sajátosságáig, a szavak eltorzításáig és az életformáig terjed. Vagyis a nyelvi és nyelven kívüli eszközöknek hallatlanul gazdag rendszere szolgál arra, hogy az egyén kifejezhesse egy adott zárt csoporthoz való tartozását.
Az egyén tudatosan vagy öntudatlanul, aktívan vagy passzívan is hangsúlyozhatja ezt a hovatartozást, de ilyen mutató feltétlenül létezik. A punkok ирокез nevű taréjfrizurája, a matrózok kacsázó járása, az bűnözők tetoválása23, a valutás один гринá-ja, az idős professzor régi moszkvai nyelvi normája, a szabadúszó művész lazán nyakba vetett sálja, a ljuber nevű agresszív ifjúsági csoportosulás tagjának széles nadrágszára, vagy Makszim Gorkij volgai tájszólási o-zása*, mindez arra utal, hogy az adott egyed egy bizonyos zárt társadalmi csoporthoz tartozik (vagy szeretne tartozni), vagyis a nyelv és viselkedés hermetizmusára. Tehát az egész szemiotikai rendszer (a szleng, a hermetika, a hermoszisztéma, a hermopoétika) hermetikus jellegű jelekből áll, amelyek lehetnek verbálisak vagy nem verbálisak is. A hermoszisztémákat komplex módon még senki sem kutatta. E problémával külön tudomány, a hermetológia hivatott foglalkozni, mely a szociológia, a pszichológia, a nyelvészet, a kulturológia és a szemiotika határterületén helyezkedik el.
Minden ember nyelve és viselkedése telítve van a hermetikus kifejezésekkel (szó szerint hemzseg tőlük). Ha a spekuláción meggazdagodott tegnapi mérnök tüntetőleg „Snickers”-t kezd vásárolni, ez a kisszerű újgazdag hermoszlengizmusa. Amikor az orosz katona az egyébként lapos derékszíjcsatot meghajlítja, ez a leszerelő tipikus hermetizmusa stb. A hermetológia van hivatva arra, hogy komplex leírást adjon az egyén vagy a társadalmi csoport hermoszisztémájáról, felfedje az embert a társadalomhoz, illetve a kultúrához kapcsoló láthatatlan szálakat, megrajzolja az ember nyelvkulturológiai és társadalmi arcképét, titkos és nyilvánvaló nyelvi és kulturális preferenciáit, vonzódási és taszítási pontjait.
A szlenget a nyelvben és a viselkedésben együttesen, komplex módon kell kutatni. Banális igazságnak tűnhet, hogy például egy szobabelső, az ember külseje és beszédmodora egyaránt értékes információt nyújthat az emberről és kulturális preferenciáiról. Olyan tudomány azonban, mely az emberi élet egész jelrendszerét a környező kultúrával alkotott kölcsönviszonya szempontjából vizsgálná, nincsen. Ezzel csak részben foglalkozik a szemiotika.
Sőt, még a kifejezetten nyelvi szlengek terén is fölöslegesen szintekre bomlik a nyelvészet.
Például az ún. zsargonokról szólva gyakran használják a titkos (vagy mesterséges) nyelvek terminus technicusát.24 Ezen azt a rendszert értik, amely a „természetes” beszéd „szándékos” eltorzításának fogásaival él. A szándékosság és a mesterséges jelleg szavak a titkos beszéd poétikáját értékelőleg jellemzik, vagyis a beszéd „természetessége” szempontjából. Az olyan csoportok nyelvi poétikája, mint a 20. század eleji csavargók, a vándorkereskedők, a szabók, a szíjgyártók, az örmény cigányok (bosák; Papazjan 1901) vagy a harkovi vakok (Ivanov V. 1883), akár még formailag is rokonságban áll az olyan poétikai rendszerrel, mint Hlebnyikov „értelmen túli nyelve” (zaum). A szakirodalom azonban ezeket a jelenségeket különböző rubrikákba sorolja. A semleges szóképzés-t szótermelés-nek nevezik, ha a zsargonokról van szó (Bondaletov 1980), de a költői idiostílus esetében már szóalkotás-ról beszélnek (Grigorjev 1986), jóllehet a hlebnyikovi neologizmusok és a professzionális szlengizmusok akár csak felületes vizsgálata is kimutatja a poétikai eljárások formai hasonlóságát. Hlebnyikov „alkotása” és egy szabó „termelése” különböző esztétikai rendszerekbe kerül (akár csak a hlebnyikovi és a puskini szleng), ha viszont eltekintünk az esztétikai értékeléstől, mindkét szleng egyenrangú hermopoétika lesz.
Érdekes probléma a hermoszisztémáknak a nyelvek és kultúrák kölcsönviszonyában való funkcionálása. A hermoszisztémák (szlengek) tartozhatnak csak egy kultúrához (például az orjoli szíjgyártóké), vagy lehetnek interkulturálisak is (például a hippiké). A hermoszisztéma interkulturális részéhez általában a nyelven kívüli rész tartozik. Ilyen például a punkok, kábítószer-fogyasztók, homoszexuálisok, üzletemberek stb. öltözködése és viselkedési stílusa. Ám valószínűleg lehet interkulturális maga a nyelv is. Jellegzetes példája ennek Európában a középkori tolvajnyelv, amely a nemzetközi érintkezés sajátos nyelveként funkcionált. Rekonstruálása ma már reménytelen dolog lenne, viszont elemei fellelhetőek a későbbi interargotikus kölcsönszavakban, például az orosz бобы és a német Bohnen (tkp. babszemek) ’pisztolygolyó’, az orosz дядя és a francia oncle (tkp. nagybácsi) ’börtönőr’, az orosz медведь és a lengyel niedżwiedż (tkp. mackó) ’páncélszekrény’, az orosz успокоить és a francia apaiser (tkp. megnyugtat) ’megöl’ stb. Ezt a jelenséget egyébként több kutató a párhuzamos metaforafejlődés és a bűnözői mentalitás hasonló jellege következményének tartja. (Erről részletesebben ld. Larin 1931: 125-6.)
És mégis el kell ismerni azt a tényt, hogy az ENSZ által elfogadott nemzetközi nyelveken, valamint az eszperantón és a többi mesterséges nyelven túlmenően (nem beszélve a nyelvészek által jól megismert olyan „kikötői nyelvekről”, mint a szabir, a petit nčgre, a broken English, a ruska norsk, a Beach La Mar, a pidgin English*) még a hasonló hermoszisztémák, szlengek nagy tömege létezik, s ezek is jelentős szerepet játszanak a közvetlen nemzetközi érintkezésben.
Mielőtt áttérünk a következő részre, még egyszer hangsúlyozzuk: a logoszelvű és a szakmai hermetika a poétikai eljárások olyan rendszerét alkotja, amelynek célja a szöveg és a magatartás hermetizációja, az egyén adott csoporthoz tartozásának hangsúlyozása, s ez a jelrendszer lehet mágikus (a logoszelvű szlengekben), rafináltan a kiválasztottaknak szóló, választékos vagy egyszerűen titkos jellegű (a szakmai szlengekben). Mind a delphoi jós, mind az alkimista, akárcsak a költő, a bérkocsis vagy a csavargó, elvben ugyanazokat a poétikai eljárásokat használja, csak éppen más-más céllal. A beszédtorzulás is, Püthia „isteni őrülete” is hasonló eszközök révén jön létre, mint a moszkvai csövesek tettetett epilepsziája. Ám míg Püthia jósol, a csöves egyszerűen csak inni szeretne. Beszélni viszont eközben mindketten majdnem egyformán beszélnek.
2.3. A játékos (családi-baráti) hermetika
Ha a legfelső, logoszelvű hermetika alapját az ideális, a mindennapi életen, sőt a léten kívüli mozzanatok képezik, a szakmai hermetikáét pedig a gyakorlati feladatok, a harmadik hermetika (nevezzük legalsó fokúnak) a spontán vagy rekreatív, szórakoztató, játékos hermetika szintjeként jellemezhető.
A rekreatív hermetikának tulajdonképpen nincsenek tudatos feladatai, amint nem rendelkezik ilyennel a játszadozó kutyakölyök sem. Ez, ha úgy tetszik, egy öncélú hermetika, a szabadidő játékos eltöltése a szabadon, spontán kialakuló csoportban.
A nyelvészek gyakran hajlamosak arra, hogy bármely szlenget kollektív játéknak tekintsenek (például Jespersen 1946 és mások), az abban megnyilvánuló expressziót pedig öncélúnak. Ez a meghatározás érvényes ugyan a rekreatív szlengekre, de a szakmaiakra csak részben. A logoszelvű szleng teljesen tudatosan és célirányosan expresszív jellegű. Az, hogy bármely szlenget játéknak tekintenek, részben a szleng általánosan szűk értelmezésével függ össze. Másrészt viszont a kultúrának azzal az elterjedt játékkoncepciójával, amely szerint a kultúra jelenségeinek ha nem is a teljes, de legalábbis a többségi köre játékstruktúrával bír. Ez a kulturológiai koncepció Platón „játékos kozmoszára” és Kant „játékállapotára” vezethető vissza, divattá pedig valószínűleg Huizinga nyomán vált (Huizinga 1992). Ez a játékfelfogás nagyon tetszetős és ragályos, segítségével minden könnyen interpretálható, mondjuk Barkovtól, a 18. századi obszcén költőtől Rabindranath Tagoréig, ám általa a jelenségek csupán bizonyos (igaz, akár jelentős) mélységig szemlélhetők, nagyobb mélységen túl viszont már nem.
És mégis: melyek a rekreatív hermetika ontológiai alapjai? Talán két embléma juthat itt eszünkbe: a gyermekkor (a gyermekek játéka) és a család.
A család az a természetes, ösztönösen kialakuló társadalmi csoport, amelyben az ember élete elkezdődik és lezárul. Minden családnak, ha az igazi család, nem pedig egy házassági szerződés szomorú következménye, megvannak a maga jellegzetes szavai, kifejezései, gesztusai stb., megvan a maga családi szlengje, a családi hermetizmusainak rendszere. Ez nem csupán tükrözi a sajátos családi világot, hanem annak alapjául is szolgál, s csupán a tagjai értik meg igazán. Ugyanez mondható el más olyan csoportokról is, amelyekben az emberek egymásra vannak utalva. A rekreativitás (pihenés, szórakoztatás) eleme, mint mondottuk, jelen van a szakmai szlengekben is, ám a családiban mélységesen intim, személyes jelleget ölt. Amíg a szakmai hermetika szférájában az egyéni pszichológia a közösségi, kollektív pszichológiát tükrözi, a családi hermetika az egyéni pszichológiák személyes, minden esetben más-más, utánozhatatlan ötvöződését jelenti. Természetesen itt is vannak azonosságok, szlengpanelek, például sok feleségnek szokása, hogy a férjét a vezetéknevén hívja, a férjek pedig nyuszikám-nak (заяц) vagy kicsim-nek (малыш) nevezik a feleségüket stb. Ezek a szlengpoétizmusok azonban nem kifejezetten családon belüli jellegűek: a nők a férjüket általában a barátnőik körében hívják a vezetéknevükön, míg a nyuszi-k és a kicsi-k inkább annak a tömegkultúrának a sablonjai, amely a filmekben, klipekben jeleníti meg a családi-rekreatív szleng e mintapéldányait. Sok mai család „lusta” arra, hogy megteremtse a maga családi szlengjét, és a tömegkultúra kész sablonjaival él, s ettől (is) színtelen, monoton lesz az ilyen családok belső világa. Ami a szappanoperák családi perpatvaraiban elsőként szemet szúr, az az, hogy hőseiknél teljesen hiányzik a családi szleng. Ezért az a benyomásunk, hogy nem is családtagok, hanem valamilyen vasúti fülkében véletlenül összefutott utasok civakodnak a képernyőn. A családi szleng nem csupán „mellékterméke” a normális családnak, hanem az az elem, amely strukturálja azt. Sőt, nemcsak a családot, hanem a szoros baráti kapcsolatot is. Puskin ún. baráti lírája annyira rekreatív-hermetikus jellegű (különösen a líceumi korszakban), hogy részletes szlengkommentárok nélkül szinte meg se lehet érteni. Hasonlóan rekreatív-hermetikus jellegűek a barátaihoz, a feleségéhez stb. írt levelei is.
A hermetika valamennyi szintjének megvan tehát a maga specifikuma, jóllehet valamennyi szintjük átjárható: a logoszelvű hermetikában előfordulhatnak a szakmainak az elemei, a szakmaiban a rekreatív elemek stb. Vannak mesterségesen létrehozott hermetikai monstrumok is, ezek valamennyi szintet egyesítik magukban. Ha például e szempontból elemzünk egy „tipikus szovjet közösséget”, megleljük benne mindhárom szint elegyítésének kísérleteit azok, hogy úgy mondjuk, eredetien szinkretikus egységében. Egy ilyen közösség egyrészt olyan, mint egy pártszervezet (ez a legfelső, logoszelvű hermetikum), viszont szakmai jellege is van (ez a szakmai hermetikum), ugyanakkor „összetartó család” is (ez a rekreatív hermetikum). Más országokban is megfigyelhető ehhez hasonló, például Japánban, ahol „a cég szolgálata” egybekapcsolódik a professzionalizmussal és a virágzó vadmeggyekhez közösen („családi keretben”) történő utazással. Az ilyen szinkretikumot kultiválják az amerikaiak is.
Ám térjünk vissza a családi-baráti szlenghez. Rendkívül pontosan írja le az ilyen hermetikumot Lev Tolsztoj. Az „Ifjúság” 29. fejezetében (Viszonyunk a lányokhoz) ezt olvassuk:
„Az egyes emberekben, jobban vagy gyengébben kifejlett általános szellemi képesség, érzékenység, művészi érzék mellett, van különböző társadalmi körökben s főként a családokban egy különleges, jobban vagy kevésbé kifejlett képesség, amelyet én megértésnek [Tolsztoj kiemelése - V. J.] nevezek. A lényege ennek a képességnek a megállapodásszerű arányérzék, s a dolgoknak megállapodásszerű, egyoldalú szemlélete. Egy kör vagy egy család két tagja, akikben megvan ez a képesség, mindig csak egy bizonyos pontig engedik meg az érzések kifejezését, azon túl már mindketten a frázist látják: ugyanabban a percben látják meg, hol ér véget a dicséret és kezdődik az irónia, hol ér véget a vonzalom és kezdődik a képmutatás: ami más megértésű emberek közt teljesen másképpen festhet. Két azonos megértésű embernek minden tárgy egyformán elsősorban a nevetséges vagy szép, vagy mocskos oldalával szökik a szemébe. Hogy ezt az egyforma megértést egy kör vagy egy család emberei közt megkönnyítse, kialakul egy nyelv, beszédfordulatok, sőt szavak, s ezek a megértésnek azokat az árnyalatait határozzák meg, amelyek mások számára nem léteznek. (…) Vologya közt és köztem például a következő szavak, isten tudja, hogyan, ilyen értelemmel rögződtek: mazsola azt a hívságos óhajt jelentette, hogy meg akarom mutatni, hogy pénzem van; siska (bütyök, ami közben az ujjakat össze kellett fogni s a két s-et különös módon hangsúlyozni) valami frisset, egészségest, előkelőt, de nem elegánst jelentett; egy főnév, ha többesszámban használtuk, jogtalan vonzódást jelentett ez iránt a tárgy iránt stb., stb. Ez a jelentés azonban inkább az arckifejezéstől, a beszélgetés általános értelmétől függött…” (Németh László ford., 264-5).
Tolsztoj igen pontosan „megértésnek”, „egyoldalú szemléletnek” nevezi a hermetikát. Az emberek kölcsönös megértése a családon belül (vagy barátok között) nem absztrakció, nem „megértés” általában. Ez a környező világról alkotott nézetek olyan ezernyi egybeeséséből áll, melyeknek realizálódását családi vagy baráti hermetizmusként jellemezhetjük. Mindegyik szó vagy gesztus közös pszichológiai beállítottságot, értékelést, közös életfilozófiát takar.
A hermetikus játék csak annyiban játék, amennyiben a nézetek azonosságának állandó játékos megerősítéséből áll. A családi hermetikumok állandóan újra meg újra játsszák a filozófiájukat, minden alkalommal pontosítva és kiegészítve azt. A családi élet tehát nem csupán a „mindennapi életet” jelenti, hanem annak közösen lejátszott interpretációját is. Mégpedig rendszerint nevettető interpretációját, amely „harcol” a mindennapi élettel, helyesebben meghittebbé, kamarajellegűbbé teszi azt.
A családi és baráti hermetizmusok gyakran szolgálnak a nevetséges, a mulatságos indikátoraiul. Tolsztoj idézett regényében* (a Nagymama c. fejezetben) a tizenöt éves hősök, Nikolaj és Ljubocska abban a „rendkívül vidám hangulatban” vannak, „amelyben minden egyszerű esemény, minden szó, minden mozdulat megnevettet. (…) Alig nyugszunk meg egy kicsit, én Ljubocskára pillantok s kimondom azt a titkos kis szót, amely egy idő óta divatban van nálunk, most már mindig nevetést vált ki, s újra kacagásra fakadunk.” (Németh László ford., 166, 167).
A világ nevettető interpretációja új nevettető elnevezések egész rendszerét igényli. A mindennapi élet (a családi lét) kulcsfontosságú objektumai és szubjektumai olyan beceneveket, ragadványneveket kapnak, melyeket csak a hermetikai „összeesküvés” tagjai ismernek. Jelena Belozjorszkaja-Bulgakova (Mihail Bulgakov második felesége) ír arról emlékezéseiben, hogy a Bulgakov családban számtalan ilyen becenév és ragadványnév volt. Az Obuhov köz 9. alatti ház udvarán álló szárnyépületet a családban Galambdúc-nak (Голубятня) nevezték, az író bőröndjét kutyakölyök-nek (щенок), magát Maká-nak hívta, a feleségét pedig Kószá-nak (Босява). „A családjukban nem kevés ilyen saját szó és szólás volt. Amikor valamelyiküknek fel kellett állni az asztaltól, ahol még maradt valami finom falat, akkor az arra kérte a szomszédját: »Őrizd kicsit!« (Постереги). (…) A humor, a szellemesség, egymás támogatása s a jellemszilárdság volt a család összetartó kovásza. S ez különösen az üldöztetés korszakában volt nagy segítségére Bulgakovnak…” (Belozjorszkaja-Bulgakova 1990: 121) „A legnehezebb mozzanatok gyakran tükröződnek M. A. tréfás céduláin. Amikor mint állampolgárt már szinte megsemmisítették, vagyis mint írót lehetetlenné tették, ő elhatározta, hogy a kormányhoz, magához Sztálinhoz fordul. Az egyik fennmaradt cédulán ez áll: »Nem ad…m fel, harc… fog…«” (Belozjorszkaja-Bulgakova 1990: 163).
Bulgakovot mint írót nem kis mértékben éppen a családi szleng alakította ki. A rekreatív hermetika, mint alább még megkíséreljük bemutatni, stílusának egyik domináns vonása lett.
A családi, baráti szleng az egyik pólusa a rekreatív hermetikának. A másik pólusa a gyermekkori játék. Ha a családi, baráti hermetikának maximálisan egyénített a pszichológiai töltete, a gyermeki játékhermetika viszont úgyszólván vegytiszta játék. Minden gyermeki játék25 a benne résztvevők körének meghatározásával (sorshúzás, kiszámoló) kezdődik, azt a játék közvetlen aktusa követi, míg végül a résztvevők köre széteshet vagy megváltozhat. A gyerekek könnyen összeállnak, ha néhány percre elfogadják a játékszabályokat, vagyis hermetizálják a létüket, azután pedig elválnak, hogy már más szabályok szerint játsszanak. A tiszta rekreatív hermetikára való képességük abszolút jellegű, vagy legalábbis közel áll ahhoz. Az ember gyermekkorában a legalkalmasabb bármely hermetikus kód (ezen belül a verbális) elsajátítására. A gyermek utánzó hajlama, „majomkodása” e szempontból a hermetizmus iránti abszolút képességet jelenti. Jellemző módon minél fiatalabbak a szleng hordozói (iskolások, főiskolások stb.), annál fogékonyabbak a rekreatív hermetika iránt, vagyis annál frissebb bennük a gyermekkori játék emléke. Viszont minél inkább felnőttek, minél idősebbek, annál kevésbé fogékonyak a hermetikus poétikák iránt. Csak viszonylag kevés felnőtt őrzi meg a hermetikusan „bolondozni tudás” képességét.
Az ókorban az emberek valószínűleg még teljes mértékben megőrizték a kollektív játék iránti gyermeki képességüket. Később ez a képesség beszűkült, s sajátosabb szférákban oldódott fel. A középkori karneválokon például az egész nép egyesült a karneváli szertartásban. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez össznépi hermetika volt. Az ókorból ránk maradt rekreatív rendszerekkel a folklór foglalkozik. E rendszereknek a múltban való életképességét azok szakrális jellege magyarázza. Mind a logoszelvű, mind a szakmai, mind pedig a rekreatív szlengnek valószínűleg közös szinkretikus gyökerei vannak. Korunkban ezek már szétváltak, de meghagyták egymásban a nyomaikat. Bármely szlengnek, bármely hermoszisztémának megvannak mindhárom szintű reflexei, ám közülük az adott pillanatban csupán az egyik dominál.
A hermetikus szintek befolyási övezeteinek eloszlását vázlatosan a következőkben látjuk.
A logoszelvű szlengek az ember szellemi tevékenységéhez, a szentélyhez, a templomhoz, a miséhez, a templomi vagy más hasonló szertartáshoz, a művészethez, a filozófiához tartoznak azok legmagasabb rendű rendeltetésében, vagyis ezek az emberek ideálkeresésének megnyilvánulásai. A szakmai szleng a céhhez, a munkához, a munkaidőhöz, a mindennapi élethez, az anyagi javak termeléséhez kötődik. A rekreatív, játékos szleng a pihenést, a szabadidőt, az ünnepet, a családi, baráti összejövetelt szolgálja.
A köztük lévő határok, mint már rámutattunk, átjárhatóak. A ráérős bohémek hajlamosak a művészet magasabb rendű szolgálatának profanizálására, a szakmai szleng imitálhatja a játékot, bár kifejezetten pragmatikus célokkal teszi ezt, míg a rekreáló csoport parodizálhatja a logoszelvű szlenget stb.
A hermetika szintjeinek, a hermetikus szleng regisztereinek kölcsönviszonya, egymásra gyakorolt hatása a nemzeti nyelvek, az irodalmi nyelvek és kultúrák fejlődésének elidegeníthetetlen részét alkotja.
Hogy hogyan valósulnak meg a hermetikus poétikák az irodalomban, annak Bulgakov nyújtja remek példáit. Ha műveinek kompozícióját és nyelvét témánk szempontjából vizsgáljuk, igen sajátos kép tárul elénk.
„A fehér gárdá”-ban (és különösen „A Turbin család napjai”-ban, tekintettel a színdarab adta szcenikai kamarajellegre, vagyis a hermetika adottságaira) az egész poétikai-nyelvi rendszer a családi hermetika körül alakul ki. A forradalom vihara a maga nyelvi kakofóniájával szinte nap nap után zúdul rá a család hermetikus terére, de képtelen azt maga alá temetni. A kis családi-baráti kör szlengje, melyet tagjai aktívan használnak, szinte bevehetetlen erődnek bizonyul az élet és a nyelv forradalmi barbarizációjának tengerén. A családi hermetika, amelyet az élettől „a krémszínű függönyök” választanak el, segíti tagjait a talponmaradásban. A család, a maga poétikájával, egész jelrendszerével (benne a nevezetes lámpaernyővel a szoba közepén) a józan ész (benne a nyelvi józanság) egyetlen támpontja marad. Az őrülten viharzó elemek és a családi meghittség állandó összeütközése, a kívülről behatoló mozzanatok finoman ironikus fénytörése a játékos családi szleng tükrében olyan varázst kölcsönöz a szövegnek, amelynek hatása alól aligha vonhatja ki magát bárki is.
Bulgakov műveiben rendszerint igen meghitt a hangulat, mert egy stabil, a családival rokon hermoszisztéma található bennük. Nem egy művében éppen az alkotja a cselekményt, hogy e rendszert más, attól idegen rendszerek teszik próbára, de összeütközésükből legtöbbször az adott rendszer kerül ki győztesen. A „Kutyaszív”-ben például Svonder és Sarikov Filipp Filippovics Preobrazsenszkij lakásának hermetikájára tör, ám ez utóbbi fennmarad. A professzor a mű végén is a „Sevillától Granadáig…” kezdetű hermetikus himnuszt dudorássza, ugyanazt, amit a mű elején.
Bulgakov stílusát az összes többi stílus rekreatív hermetikus interpretációjaként lehet jellemezni: mintha ironikusan újramesélné a családi körben azt, amit egyetlen nap alatt átélt. A családi hermetizmus derűje Bulgakov nyelvében leküzdhetetlen, annak a tengelyét alkotja.
Lássuk röviden két másik regényét!
A „Színházi regény”-ben maga a játék tárul fel előttünk valamennyi hermetikus regiszterben. A színház is sajátosan szintetikus képződmény, amelyben egyedülállóan van képviselve mindhárom hermetikus szint. Először is „templom” ez, ahol a „magas művészetet” szolgálják. Ugyanakkor „céh” is, amely egyesíti a szakmabeliet, szakma, pénzkeresetet biztosító hely. Végezetül „család” is, szoros, családiasan intim kapcsolatban álló emberek közössége, akik itt élik ki a maguk szenvedélyeit, szövik intrikáikat, mutatják meg sajátos humorukat, rendezik „bulijaikat”. Talán nincs még egy olyan hely, ahol ily szeszélyesen fonódnának össze mindezek a kódok. És tulajdonképpen erre az összeszövődésre épül az író szövege is. Az elbeszélő fokozatosan vezet be ebbe a sajátos, rejtelmes világba, amely eleinte templomnak, logoszelvű hermoszisztémának tűnt a számára. Ám kiderül: itt minden összekeveredett, akár a portrék a falakon, ahol a művészet klasszikusait a technikai személyzettel együtt, össze-vissza látjuk. Itt található meg a magyarázata annak a vonzódásnak is, amelyet Bulgakov egész életében a színház iránt érzett. Az íróra ontológiailag jellemző a hermopoétikákkal való játék, s ennek sehol sincs olyan gazdag anyaga, mint a színházban.
Végül „A Mester és Margaritá”-ban következetes játékos szembeállításban ütközik egymással a legfelső, wolandi hermetika és a városi nyelv közege (ha csupán a moszkvai fejezeteket vesszük). Woland környezetének nyelvi varázsa jelentős mértékben éppen a legfelső szintű hermetika ragyogó profanizálásában ölt testet. Mindazt, amit a legfelső hermetika szlengjén kellene kinyilatkoztatni, Woland, Behemót, Korovjov és Azazello is a moszkvai városi szlengen fogalmaz meg. A kandúr blablája, akárcsak az egykori karnagy üres fecsegése mély logoszelvű tartalmat rejt: az életről, a halálról, a szerelemról, a sorsról szól. Ők mindig a legbonyolultabb vallási, filozófiai, világnézeti témákról vitáznak, de külsőleg mindez csupán piaci szószátyárkodás, ám együtt az intim, rekreatív szleng bájával. A nyelvi bolondozás mögött az olvasó tévedhetetlenül felismeri a magasszintű „szövegalattit”. Ezt a szövegalattit még máig sem sikerült véglegesen dekódolni: ennek a lehetőségeit a kutatók mindenütt keresik: a Bibliában csakúgy, mint a különböző apokrifokban, vagy az albigensek titkos nyelvében és a középkori regények hermetikájában. „A Mester és Margaritá”-ban ezenkívül számos hermetikus jelkulcs is el van rejtve: a „gribojedovi” (írói), a diliházi, a két címszereplő intim hermetikája és sok egyéb, kisebb, kevésbé jelentős. Ez a hermetikus paletta alkotja a hátteret a jerusalaimi fejezetek számára, amelyek már egészen más retorikai tónusban íródtak. Vagyis Bulgakov regénye bonyolult egység, a hermoszisztémák sokaságának olyan szövedéke, amelynek a szerző rekreatív hangneme ad sajátos színezetet.
Ezzel a szleng hermetikájának a vizsgálatát befejezzük. A téma gyakorlatilag kimeríthetetlen. A hermetikára való törekvés a nyelv és a kultúra egyetemes minősége, ahhoz hasonlóan, amint a szisztolé (összehúzódás) is a szívműködés elválaszthatatlan része. Lehetetlen megnevezni a nyelvben és a kultúrában található hermetikusszleng-rendszerek pontos számát, le lehet viszont írni e rendszerek hermetizációjának a folyamatait és létezésük törvényszerűségeit. E rendszerező leírás a jövő feladata.
|
