I. A SZLENG MINT KULTURÁLIS JELENSÉG. A SZLENG A KULTÚRÁBAN

I. A SZLENG MINT KULTURÁLIS JELENSÉG.
A SZLENG A KULTÚRÁBAN

1. Alapkérdések

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt a szleng ontológiai alapjait, létének, exis­tence-ának filozófiáját. Meg kell mondani, hogy az idevonatkozó interpretációk merőben ellentmondanak egymásnak. A szlengszó egyrészt titkos, ezoterikus nyelvi elem, melynek értelme csupán a beavatottak szűk köre számára hozzáférhető (ilyen a szabadkőművesek szlengje), a másrészt viszont az utca nyelvének szerves része, amelyet a modern megapolisz teremtette körülmények között a legkülönbözőbb szakmájú, életkorú és nemzetiségű emberek milliói használnak. Egyfelől egy szlengszó év­ez­redekig is elélhet (például az antik „cinikus trópus”), vagy leg­alábbis néhány évszázadig (mint a francia clochard-ok vagy az orosz ofenyek, vándorkereskedők nyelve). Másfelől viszont kérészéletű szó, amely kifejező erejének kimerülésével már el is hal. Egyrészt olyan expresszív töltelékszó ez, amelyet a „Tizenkét szék”-ben Kannibál Ellocska ismételget (mel­les­leg az ő мрак ’haláli’, парниша ’hapsikám’ stb. szavai^* máig is élnek), másrészt pedig a kor kétségtelen emblémája, mely remekül visszaadja egy-egy idő­szak hangulatát, (mint a borbélyok, pincérek, konfliskocsisok, csavargók, antikváriusok, madár­keres­ke­dők stb. jellegzetes szavai, amelyeket a moszkvai nép­élet krónikásai gyűjtöttek össze (ld. pl. Kokorev 1938, Belouszov 1927, Moszk­Sztar. 1989, UsedsM. 1964, Ivanov J. 1989, Giljarovszkij 1980, Szkav­ronsz­kij 1993).

Az ehhez hasonló „humboldti” antinómiákból még nagyon sokat fel lehetne sorolni a szleng ontológiai alapjának meghatározásaiban. A szleng státusa sem a társadalom, sem a kultúra szférájában, de magában a nyelvben sincs megnyugtatóan meghatározva.

Mi a szleng a társadalomban? A lexikon definíciója szerint „valamely korlátozott szakmai vagy társadalmi csoport különleges nyelve” (LingvESz. 1990: 43). Csoporton érthető itt a prole­tariátus mint osztály (amint ezt Jaku­binsz­kij [1930] értette), a lakatosok mint szakma, a víz­vezeték-szerelő lakatosok mint egy szűkebb szakma, egy konkrét gyár lakatosai egy másikéitól megkülönböztetve, a lakatosok egy bizonyos nemzedéke stb. A tagolás a végtelenségig folytatható. Végső fokon be kell majd vallanunk, hogy minden családnak sőt minden egyes embernek is megvan a maga szlengje, vagyis idioszlengje, szleng idio­lek­tu­sa, az adott egyed dialektusa.⁸

Továbbá: milyen a szleng státusa a kultúrában? Elmondhatjuk: ez a kérdés ilyen formában még soha nem vetődött fel. A szlenget általában a priori olyasvalaminek tekintik, ami kívül esik a hivatalos kultúra keretein. A vele kapcsolatban álló szférákat fakultatívként, fordítottként, árnyékszerű, kulisszák mögötti területként stb. kezelik. S ha egyes szlengeknek (például a bohém művészekének) el is ismerik létjogosultságát, másokat kizárólag a gonosz és az antikultúra aurájában láttatnak (az alvilági argó). Másként szólva, egyenlőségjelet tesznek a szleng hordozói és maga a szleng közé. Amilyennek ítélik magukat a hordozókat, olyannak tartják a szlenget is. Valójában viszont az derül ki, hogy a nyelv fejlődésének egy konkrét szakaszában minden összekeveredik: a világirodalom klasszikusai (Villon, Rabelais, Cervantes, Shakespeare, Charles de Coster, Pet­ro­nius, Arisz­to­pha­nész, Grimmelshausen, Hašek stb.) mind sok-sok szlengszót használnak, és a társadalmi rendszer „alján” a bölcsészkarok végzős hall­ga­tói találják magukat. A szlenggel kapcsolatban álló területeket rendszerint „ala­csony, minden­napi, tö­meg­kultúrának”^*, „szubkultúrának”, „alja kultúrának”, „pár­huzamos kultúrának” stb. szokás nevezni. Ám valóban annyira egységesen „ala­cso­nyabb ­ren­dűek” len­nének ezek? A társadalom „aljához” való tartozás egy­általán nem teszi az embert szleng­használóvá. Gorkij „Éjjeli menedékhely”-ében (orosz címe „На дне”, tehát ’lenn a mélyben, az élet alján’) hamiskártyások, proletárok, lecsúszott arisz­tok­raták, volt értelmiségiek is vannak. Ám a darab nyelvében alig találunk szlenget. A menedékhely lakóinak nyelvi portréját az író a nyersebb stílusú, az alantasabb nyelvrétegbe tartozó eszközökkel festi meg. Ugyanakkor a kulturális piramis csúcsán lakozó hiperintelligens Brodszkij nyelvében számos alvilági argó kifejezést találunk. Általában: a modern esztétika (például a poszt­modern) szinte kötelezően írja elő a szleng­szavak betűzdelését a műbe, míg a „kis­­pol­gá­ri” esztétika éppen ellenkezőleg, „magasztos romantikát” igényel. Vagy­is a dolog nem olyan egyszerű, amilyennek első megközelítésre tűnik. A szleng és a kultúra viszonya rendkívül összetett probléma.

És végül a nyelv rendszerében ugyancsak valamiféle köztes helyet foglal el a szleng. A nyelvészek makacsul „lefelé” taszigálják, a kodifikált irodalmi nyelvből a társalgási nyelv felé, majd onnan a prosztorecsijébe, sőt tovább, talán a hallgatás tartományába.

A szleng tehát, akárcsak a temetetlen halott lelke, nem találja helyét sem a szociológiai, sem a nyelvészeti, sem a kulturológiai sírban. Talán jobb is ez így. Ám éppen a tudományos kielégü­letlenség talaján keletkeznek a tudománykörnyéki mítoszok a szlengről mint a hamvaiból feltámadó főnix madárról, mint a bolygó hollandiról stb.

Hol van hát a kiút ebből a helyzetből?

Először is - véleményünk szerint - hipotetikusan el kell ismerni, hogy a szlengnek ezernyi, tízezernyi és százezernyi változata létezik, s ezeknek egymás között sem időben, sem térben, de a társadalmi hierarchián belül sincsenek világos, kijelölhető határai. Egy valamely szlenget elkülöníteni csak feltételesen lehet. Például a „diákszlenget”, mely időben elválaszthatatlan a múlt század közepén Pomjalovszkij által leírt papi szemináriumok zsargonjától, mely sokban érintkezik a mai diákzsargonnal. Térben, életkori és társadalmi vonatkozások tekintetében viszont nagyon heterogén: jelentősen különbözik egymástól a moszkvai és a pétervári iskolák, líceumok és internátusok szókincse, a kis elsősök és a „nagy” hetedikesek beszéde stb.

A szleng határairól szólva szélsőséges példaként megemlíthető egyfelől az egyes vagy éppen egyetlen ember szlengje (amilyen például Puskin nagybátyjáé, Vlagyimir Lvovicsé volt, akinek elmés mondásai annak idején valóságos divatot teremtettek az irodalmi szalonokban), másfelől egy egész ország szlengje egy korszakban (például az, amit az ellenzéki nyelvhasználat a homo sovieticus ún. bikkfanyelvének nevezett).

Ilyen megközelítés mellett a szleng bármely válfajának kiemelése a kutatás szigorúan vett tudo­mányos aktusából csupán fiktív munkafogás lehet. A fogalmak tisztázása céljából tekint­sük a szlenget a különböző konkrét, térben és időben variálódva létező „nyelvek” (zsargonok, szlengek, szociolektusok stb.) invariánsának. Az invariáns és annak konkrét realizá­ciói közötti viszony a nyelv és a beszéd, a fonéma és a beszédhang viszonyára emlékeztet. A szleng műszó fogalmába tehát általános elvont tartalmat viszünk, míg az olyan szókapcsolatok, mint az orosz futuristák szlengje, a hentes-zsargon, a cinikusok szlengje, az amerikai gains-ek szlengje, a húszas évek csavargó gyerekeinek szlengje, a 80-as évek moszkvai szlengje stb. konkrétabb, tér- és időbeli támpontokra, keretekre utaló tartalmat hordoznak, de nem valami abszolút módon konkrétat jelentenek, hanem csak megközelítően konkrétat, olyat, ami a munkahipotézishez kell. E megközelítő jelleg mértéke, akárcsak a mikroszkóp beállításáé, változhat. Például a madridi jerga (Madrid város szlengje) általánosítottabb terminus, mint a madridi ifjúsági bárok jergája, ahhoz hasonlóan, amint az [a] hang általánosítottabb fogalom, mint a lágy mássalhangzók közötti pozícióban álló [ä].

Másodszor, ha az általánosított invariáns egység (szleng) fogalmát használjuk, fel kell vetni struktúrájának kérdését is.

A szlenget rendszerint szókincsként, lexikonként, pontosabban glosszáriumként, panoptikum­ként, furcsaságok felsorolásaként képzelik el. Gyakorlatilag mindig a szókincs keretében tanul­mányozzák. Általánosan elfogadott tétel, hogy nincs külön szlengnyelvtan és szlengfonetika. Larin szerint „a szleng a vegyes nyelvek közé tartozik (az én kiemelésem - V. J.), különösen használóinak bilingvizmusa miatt. A szlengeknek megvan a saját hang­tanuk és alaktanuk, bár egyik sem különleges, nem eredeti. Ám elvileg nem különböznek a (szintén mindig vegyes) irodalmi nyelvektől, csupán relatíve mennyiségileg különböznek azoktól” (1977: 185). Aligha véletlen, hogy a szlen­get a nemzeti nyelvhez képest másodlagos rendszerként jellemzik.

Ez a másodlagos, „vegyes” jelleg természetesen csupán a leginkább mozgó területen, a szókészletben képes megmutatni viszonylagos eredetiségét. Jellemző, hogy a szleng különböző szótárakba való szétcsoportosítása sohasem jár eredménnyel. Ezeknek a szlengszótáraknak az anyaga keresztezi egymást, átfolyik egymásba. A szleng szókészlete nagyon mobilis, a szavak hol megjelennek, hol eltűnnek, új jelentésben és más területeken születnek újjá, majd ismét eltűnnek, kifacsaródnak, a paronímiai attrakció alapján „keresz­te­ződ­nek” stb., stb. A szleng állománya ötven év alatt szinte teljesen megújul. Ám megmarad szlengnek, s a nyelv hordozói egyértelműen szlengként fogadják be, tehát a stilisztikai felismerhetősége (konnotáltsága) változatlan marad. Egyes tegnapi szlengszavak elveszíthetik stilisztikai színezetüket, s holnap beolvadhatnak a köznyelvbe. Ám a szleng mint egész, függetlenül lexikai telítettségétől, megőrzi a „hangnemét”. Ugyanígy van az élő szervezetben is: a fizikai burok alkotó­részei rövid idő alatt lényegében kicserélődnek, de külsőleg ez a szervezet a környezete számára változatlan marad. Ivan Ivanovics, jóllehet vére felfrissült, levágott körme és haja kinőtt, mégis Ivan Ivanovics maradt a rá jellemző tekintettel, hanglejtéssel és kialakult szokásaival, amelyek persze idővel szintén változhatnak.

Nem a szókészlet tehát a lényeges, hanem az azt létrehozó mechanizmusok.

A szóalkotás egy módját, a szavak, kifejezések és szövegek keletkezésének a rendszerét tekintjük szlengnek, a poétikai művészet eljárásainak rendszerét, röviden, a poétikát, annak egy válfaját. Amint az orosz szimbolizmus nem azonos a szimbolisták többkötetes szótárával, az orosz szleng sem azonosítható az orosz szleng szókincsével. A szimbolizmust nem csak a szimbolisták versei alkotják, ez túlságosan szűk értelmezés lenne. A szimbolizmus magában foglalja mindazt, ahogyan a szimbolisták verset írtak, ahogyan éltek, benne van ebben a magatartásuk, a fényképeik, benne önvallomásaik és másokról írt érteke­zéseik is. Tehát egy összetett kulturális kozmosz ez, melynek a középpontjában a szövegek állanak, míg a perifériáin a különböző leágazások. Ugyanez mondható el a szlengről is. A hogyan a fontos, nem a mi. A mi a szlengben halandó, elfolyó és labilis, míg a hogyan állandó, és ezredévről ezred­évre változatlan marad. Jegyezzük meg: itt nem a forma és a tartalom viszonyáról van szó. Felfogásunk szerint mind a hogyan, mind a mi a forma különböző megvalósulásai: a mi az eredmény, az adottság, a hogyan pedig az alkotás folyamata, módozata.

A szlenget tehát olyan poétikai (a szöveg felé nyitott, tehát retorikai) rendszernek tekintjük, amely a számtalan variáns generálásának invariáns rendszere.

Fejlődik‑e ez a rendszer?

Ha válaszolni tudnánk erre a kérdésre, az egyenértékű lenne azzal, hogy eldöntöttük azt az antik vitát, amely minden létező fejlődéséről szólt. Hogy tudni­illik ugyanabba a szlengbe, mint a folyóba, nem léphetünk kétszer egymás után (amint Hérakleitosz tanította). Vagy hogy a szleng mozdulatlan és gömb­alakú, s bármely változása csupán a változás illúziója (Parmenidész szerint). Hagyjuk a döntést a filozófusokra! Csupán azt szögezzük le, hogy a szleng fejlődésének kérdése a nyelvfejlődés egészének része.

Vessünk a dologra egy pillantást a következő nézőpontból: van‑e a nyelvben még valami más is, mint a számtalan szleng? Ha belegondolunk, nincs. Talán a normatív irodalmi nyelv? Az sem más, mint annak az osztálynak (csoportnak, rétegnek stb.) a szlengje, amelyet rendszerint értelmiségnek neveznek, s amely vette magának a bátorságot, hogy normalizálja a nyelvet. A „normatív szleng” számos előnnyel rendelkezik a többivel szemben: megnyilvánulásának sokféleségében népszerűsítik, rögzítik, folyamatosságát biztosítják. A legfontosabb pe­dig az, hogy az övé az „ellenőrző részvénypakett” az írásbeliség és a sajtó terén. Az, hogy a szlengnek nincs saját hangtana és nyelvtana, nem egészen igaz. Egyszerűen mind a hangtant, mind a nyelvtant csupán a „normatív szleng” anyaga alapján dolgozták ki, és automatikusan, gépiesen kiterjesztették a többire (a nyelvjáráskutatás menti némi­leg ezt a helyzetet). Ugyanígy, a latin prizmáján át szem­lélték a nyelvészek hosszú századokon át a vulgáris latin változatait, amint a misszionáriusok is a maguk nyelvtanához mérték az Újvilág népeinek nyelvét.

Az irodalmi nyelvek és a szleng fejlődését minden valószínűség szerint a kultúrák fejlődésének kontextusában kell vizsgálni.

A nemzeti kultúra nem tekinthető valamely egy tömbből kifaragott dolognak, mert olyan „rendszerek rendszere”, amelyek mindegyike a maga sebességével fejlődik, és a maga irányában halad. A kultúra általános fejlődése úgyszólván a kulturális alrendszerek, „a kultúra kvantumai” fejlődési vektorainak összegéből alakul ki. A kultúra rendszerét tehát nem lehet a kultúrára alkalmazni.

Amint a kultúra különféle alrendszereinek is megvannak a maguk fejlődési sajátosságai, úgy a különféle szlengek is a maguk sajátos útján fejlődnek, s a fejlődésük és kölcsönhatásuk nyomán keletkező összegző vektor alakítja ki a nemzeti nyelv általános fejlődését. Az orosz nyelv 19. századi fejlődése például a nemesi, raznocsinyec (nem nemesi származású értelmiségi), kispolgári, szeminarista, forradalmár-nihilista stb. szlengek kölcsönhatásának bonyolult rendszere volt. Lényegében erről írt Vinogradov „A 17-19. századi orosz irodalmi nyelv fejlődésé”-ben (Vinogradov V. 1978: 419-524).

Tegyük hozzá: nem minden szlenget jegyeznek fel. A szlengek egy része, mint valami zárvány, belekerül a szövegekbe, más részüket egyáltalán nem rögzítik.

A szleng fogalma, terminusa a középkorból származik. Az egész probléma­köre is csupán a középkor kapcsán jelentkezik a tudományban. Helyes‑e ez a megállapítás? Igen is, meg nem is.

Helyes, amennyiben az egyes konkrét nyelvek fejlődése felől nézzük. A mai irodalmi nyelvek a középkorban alakultak ki, innen számítják a nem irodalmi nyelveket (szlengeket) is. Például sok mai francia argotizmus (szlengszó) még Villon korából származik.

Viszont a történelmi-tipológiai szemlélet felől nem helyes. Például a cinikus kultúra és a cinikus szleng viszonya a görög-latin antikvitás hivatalos nyelvéhez és kultúrájához teljesen megfelel a középkor⁹, az új és legújabb kor analóg antitézisének.

A szleng annak a poétikának a válfaja, amely immanensen sajátja az emberiség nyelvi- és viselkedéskultúrájának, mert ez utóbbi létezéséhez csupán két szociokulturális tényezőre van szükség: a munkamegosztásra a tudatosult (s a középkorinál szélesebb értelemben vett) céhkorporációk szintjén, valamint az árucsere alapján létrejövő integrációs folyamatokra. Ebből az állításból hipotetikusan feltételezhetjük bizonyos protoszleng poétikák meglétét már a sumer, akkád, egyiptomi stb. nyelvekben is, nem beszélve a görög város­államokról, Rómáról és Bizáncról.

Rómában például létezett a latinnak egy sajátos protoszleng stilisztikai hierarchiája: a városi (urbanitas), a falusi (rusticitas) és a „határvidéki”, az elrontott (peregrinitas). E felosztást természetesen nyelvjárástani síkban is vizsgálhatnánk, azonban éppen a nyelvjáráskutatás szolgál nagyszámú szlenganyaggal.

A protoszleng poétikák homályosságát, elmosódottságát nem csupán az írásbeli források elégtelensége vagy hiánya okozza, hanem az is, hogy hiányzik belőlük az irodalmi/nem irodalmi nyelv számunkra megszokott antitézise. A sumer hivatásos íródeákok hatalmas listákat hagytak ránk a legkülönbözőbb tárgyak és fogalmak leírásával, ám még csak eszünkbe sem jut elválasz­tani ezekben a szlen­get a normától: a kutatók mindent lelkesen felvesznek a rekonstruált sumer nyelvbe. Itt szó sincs stilisztikai játékról. Pedig a sumer civilizáció is ismerte, nem csak a miénk, a társadalom megoszlását palotákra és kunyhókra, templomra és piactérre, hivatalos és nem hivatalos nyelvre és kultúrára.

Tehát tekintsük axiómának azt az állítást, amely esetleg dilettantizmusnak is tűnhet, hogy a szleng mindig létezett. Akkor viszont hogyan egyeztethető össze a szleng maradandósága és mulandósága, a nyugalmi állapot és a dinamizmus, Parmenidész és Hérakleitosz?

Nézetünk szerint a szlengben ha úgy tetszik, dialektikusan él egymás mellett a konzerva­tiviz­musra, a zártságra és az ezoterikus jellegre, valamint a dinamizmusra, nyitottságra és demokra­tizmusra való törekvés. E két tendencia harca képezi az alapját a rendszer fejlődésének, vagy más szempontból nézve, a stabilitásnak, az örökös létezésének. A tendenciák harcát vázlatosan három létállapotra lehet visszavezetni: 1. az abszolút zártság, 2. a félig nyitottság, vagyis egyfajta köztes állapot, 3. az abszolút nyitottság. Ezek az állapotok időben váltakozhatnak, átfolyhatnak egymásba, a fontos csak az, hogy a szleng fejlődésének bármely, önkényesen kiválasztott mozzanatában mindhárom tendencia - ha különböző arányban is - de egyidejűleg jelen van.

Vizsgáljuk meg részletesen e tendenciákat!