A szleng mint teljesen nyitott rendszer. A rabelais‑i komplexum

4. A szleng mint teljesen nyitott rendszer.
A rabelais‑i komplexum

Mint már rámutattunk, mind a hermetikában, mind a cinizmusban jelen vannak az önfeltárul­kozás, a plebejizáció tendenciái. Képletesen szólva, bármely hermetikus képződmény előbb vagy utóbb klausztrofóbiás lesz. Még a szabad­kő­művesek is (mégha csak száz évente egyszer is), de fel szokták fedni titkaikat. A cinikusok számára viszont szinte norma a mindennapos önfeltárulkozás. E tendencia remek metaforája Diogenész hordója: a filozófus ebben lakik, ám nap mint nap kibújik belőle, hogy jelen lehessen a téren. A hordó a hermetika és a cinizmus kölcsönhatásának metaforája, melyben benne van az önfeltárulkozás tendenciája.

Hogyan megy végbe a szleng teljes feltárulkozása és miben fejeződik ki?

A nyitott szleng legfőbb jegye az, hogy teljesen hiányzik belőle mind a hermetikára jellemző összefogó doktrína, mind pedig a kritikus filozofálgatás, vagyis a cinizmusra jellemző reflexiók. A nyitott szleng egyetlen „filozófiája” a józan ész, amely a nevetséges poétikájában, a nevetésben nyilvánul meg.

Az ilyen nevetés jellegének meghatározása rendkívül bonyolult feladat. E nevetés a leg­teljesebben és mindent felölelően a Bahtyin által elemzett karneválban (Bah­tyin 1990) jelenik meg. A Rabelais regényében művészileg megkonstruált karnevál egy összetett, de harmonikus jelrendszer, amelyben a vizuális szertartási és más alrendszerek mellett a szleng rendkívül fontos helyet foglal el. A karnevál fő hőse a lealacsonyító és felemelő, gyilkos és újjászülő nevetés. A nevetés tulajdonképpen azonos az élettel, amely születésből és halálból áll. A születés és a halál egyenjogúak, azonos nagyságrendűek (ambivalensek), a nevetés egyenlíti ki, hozza egyensúlyba őket. Egyszerre láttatja mindkettőt: a születésben a halált, a gyilkosságban a fogantatást stb. A karneváli, rabelais‑i szleng telítve van ún. altesti képekkel (fallosz, fenék, has), a lakoma, a részegeskedés, a konyha, a fiziológiai funkciók (széklet, vizelet) képeivel. Mindez úgyszólván „vidám anyag”. Diogenész hordója jelképesen boroshordóvá változik egy „he­ted­hét országra szóló lakoma” kedvéért.³⁸ Így megy át allegorikusan a cinizmus a rableziánizmusba, a karneválba.

A szlengben az abszolút nyitottság tendenciáját rabelais‑i komp­le­xumnak vagy rableziánizmusnak³⁹ nevezzük

Itt a következő probléma vetődik fel: vajon csupán a középkori karneválra jellemző‑e a karneváli, groteszk, gyilkos és újjászülő nevetés, vagy ma is élnek még annak legfontosabb vonásai a városi tömegszlengben, tehát jellemző‑e a mai összvárosi szlengre is a rabelais‑i komplexum?

Bahtyin véleménye szerint az igazi karneváli nevetés csupán a középkorban őrizte meg univerzális jellegét, utána már elaprózódott, kimerült, s a formái felolvadtak a mindennapi életben. A mai szitkozódásokról például ezt írja: „A mai trágár káromkodások és átkozódások csak e testfelfogás [az ambivalens koncepcióról van szó, amely a testet egyidejűleg láttatja elhalásában és születésében - V. J.] holt és tisztán negatív jelentésű csökevényei. A »kacskaringós« káromkodások számtalan változata vagy a »menj a……-ba« típusú kifejezések teljesen a groteszk ábrázolás módszere szerint fokozzák le azt, akit szidalmaznak, vagyis abszolút topográfiai értelemben testi »lent«-be, a szülés, a nemi szervek zónájába, a testi sírba (vagy a testi pokolba) küldik a címzettet megsemmisülni - és újjá­születni. Azonban ebből az ambivalens, újjászülő jelentésből a káromkodások úgyszólván semmit nem őriztek meg; a puszta tagadást, a tiszta cinizmust és a sértést képviselik: az új nyelvek gondolati és értékrendszerében és az új világképben ezek a kifejezések tökéletesen izoláltak: csupán forgácsai valamilyen idegen nyelvnek, amelyen hajdanában még értelmes dolgokat lehett mondani, de ma már csak értelmetlenül sértegetni lehet.” (Bahtyin 1990: 35 - Könczöl Csaba ford., 38-9). Ugyanott teszi még hozzá: „Mindamellett oktalan képmutatás volna tagadni, hogy bizonyos (minden erotikától mentes) báj ma is van a káromkodásokban. Mélyükön ma is parázslik valami a régi karneválok féktelenségéből és szókimondásából. Eddig senki nem vizsgálta azt a komoly kérdést, hogy minek köszönhetik kimeríthetetlen nyelvi erejüket.”

Bahtyin koncepiójában benne van az, amit az aranykor koncepciójának nevezhetünk. Az általa vizsgált kor (a középkor és a reneszánsz) és maga a tárgy is (e kor népi kultúrája) egyfajta aranykornak tűnnek Bahtyin számára, míg a népi kultúra későbbi fejlődését (benne a szlenget is) már romlásnak, lealacsonyodásnak, kilúgozódásnak érzi. Bahtyin, miközben elismeri az újkor számos érdemét (például a 19. századi realizmust), tagadja, hogy a mindennapok kultú­rája ma­napság még mindig ugyanolyan teljes és gazdag lehetne, mint volt Rabelais korában.

Ám amikor a népi kultúrának a mindennapi életben való feloldódásáról beszél, a példákat az irodalomból veszi, nem pedig magából a mindennapok kultúrájából. Az irodalom viszont az életnek csupán a görbe tükre. A kérdést ezért talán így lenne célszerűbb megközelíteni: az újkorban nem akadt még egy új Rabelais, nem született meg egy olyan zseniális mű, amely művészileg szintetizálta volna a népi nevetéskultúrát, egyszerűbben szólva, ezzel senki sem foglalkozott, a hivatalos kultúra pedig tagadta a létezését, ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem is létezett, vagy hogy elkorcsosult volna. Ugyanez vonatkozik kacskaringós káromkodásainkra is. Ha lenne ma káromkodásszótárunk, benne tízezernyi részletesen leírt egységgel, azok elemzése alapján le lehetne vonni következtetést a szleng elkorcsosulásáról. Ilyen szótárunk azonban máig sincs. Ezért csak az a konkluzió vonható le, hogy nincs jogalapunk tagadni a teljesértékű rabelais‑i nevetési komplexum létezését a mai szlengben.

Nem túl meggyőző érv az sem, hogy sok országban ma már egyszerűen nem is léteznek karneválok mint a népi kultúra formái. A karnevál nem azonos a népi kultúrával, csupán annak egyik legpregnánsabb megjelenési formája. Mint Bahtyin megjegyzi, valóban éppen néhány nyugat-európai országban (főleg a nagyvárosokban) alakult ki leginkább a karnevál (1990: 242).^* Itt Franciaországról és Olaszországról van szó, részben Németországról, azon belül Nürnbergről és Kölnről: ott forrtak leginkább egybe a különböző népi ünnepi formák. Más országokban ez nem következett be. Ilyen Oroszország is. Nagy Péter próbálta mesterségesen meghonosítani a nyugat-európai karnevált (például a bolondok ünnepét), ám ez egyáltalán nem vezetett sikerre. Az olyan orosz ünnepi formák, mint a farsang, a húsvét, a (böjttelen) karácsonyi ünnepkör vagy a vásárok, nem öltöttek komplex jelleget, elszigeteltek maradtak. Ez azonban nem kisebbíti a nevetéskultúra jelentőségét Oroszországban.⁴⁰ Akadályozhatják a nevetéskultúra központosulását az olyan mozzanatok is, mint a földrajzi, domborzati, éghajlati viszonyok, a szokások és a hagyományok.

A nevetéskultúra teljességéhez és gazdagságához egyáltalán nincs szükség arra a testi gátlástalanságra, arra a - mondjuk így - szervi nyitottságra, amely a nyugat-európai karneválok sajátja volt, különösen a latin országokban. (Felté­te­lez­hető, hogy az afrikai vagy a latin-amerikai népek karneválja még szertelenebb.) Lehetséges, hogy a katolikus országok karneválja részben visszája volt a katolicizmus egyik legerőteljesebb és bizonyos értelemben talán fájdalmas élményének, az eucharisztiának, az Úr teste magukhoz vételének. A pravo­szlá­viá­ban ez talán nem ilyen erőteljes, mert benne a testnek nincs ennyire központi jelentősége, elvontabban értelmezik, a pravoszlávok számára fontosabb a kép, az arc, s talán ezért nem gyökerezett meg a népben a Nagy Péter korabeli ünnepek tes­tisége. Nagy Pétert, mint tudjuk, talán éppen a karneválok idején lezajlott bot­rányok miatt nevezte el a nép Antikrisztusnak. (Ezeket a karneválokat a cár egyébként protestáns népektől vette át, ahol ezek későbbi keletűek, ezért negatív, „szatirikus”, egyoldalú, jobbára pápaellenes, antikatolikus eredetűek voltak.)

A latin népeknél tehát a karnevál nem tekinthető olyan abszolút kánonnak, amelyben a népi nevetéskultúra teljessége és gazdagsága kifejeződik. Amit viszont Bahtyin ennek ambivalen­ciája­ként jellemzett, az bármely kultúrában jelen van, bár különbözőképpen realizálódhat bennük.

El kell ismerni: korunkban a karnevál abban az értelemben feloldódott a mindennapi életben, hogy Rabelais korához képest már mind térben, mind időben, de akár a mindennapi életben is jóval szétforgácsoltabb. A mai népi nevetéskultúra diszkrét jellegű lett: az ún. nemhivatalos érintkezés több száz műfajára bomlott szét. Különösen jellemző ez Oroszországra, ahol a mindannapi érintkezés etikettje annyira szabályozatlan. A mai Oroszország még ismeri azokat a kifejezetten középkori szellemű műfajokat, amelyek Nyugaton már rég kivesztek. Vegyük például az ivás (nevezzük szimpozionnak) és a verekedés műfajait s ezek kiterjedt szleng­poétikáját. Nyugaton e műfajok már régen kívül kerültek a civilizált érintkezés keretein. A szimpozion poétikája például ott szigorúan szabályok közé van szorítva, hiányzik belőle az ivásnak az a mozzanata, amely az orosz nevetéskultúrában kulcsszerepet játszik, az, hogy váratlan és bárhol történhet. A nyugati ember vagy otthon iszik vagy a bárban, a kávéházban. A spanyol fiatalságnak (az ottani társadalom legkevésbé „formalizált” részének) van egy szleng kifejezése, az ir de tapas, ami azt a teljesen „civilizált” hagyományt jelenti, hogy egyik bárból a másikba járnak egy pohár borral, amelyet valami harapnivalóval (például egy szendviccsel) fednek le. Ez a hagyomány ott nagy szabadosságnak, fenenagy hetykeségnek, szinte zabolát­lan­ságnak számít. Orosz dimenzióba áttéve viszont mindez nagyon enyhének és színtelennek tűnik.

Moszkva a maga kapualjaival, kis parkjaival, lépcsőházaival, különösen az esti órákban, szinte telítve van egyfajta ünnepi, karneváli hangulat elektromos kisüléseivel. Aki a fiatalságát a moszkvai kapualjakban töltötte, az mind egyet kell hogy értsen velünk. Az emberre mindenütt egyre csak az a „veszély” leselkedik, hogy berúg, vagy összeverekszik valakivel. Az esti órákban Moszkva tele van részegekkel. A civilizált ember szemszögéből nézve ez disznóság. Ám kifejezetten karneváli, középkori disznóság. A mai orosz mindennapi kultúra bizonyára még mindig őriz számos középkori vonást, és az orosz ember mentalitásában sem kevés a középkori elem. A karnevál iránti vonzódás, az orosz archetípus karneváli jellege nem egyszer tűnt fel az orosz irodalomban. Bunyin így ír erről az „Arszenyev életé-”ben:

„Ó, ez az örökös orosz ünnepvárás! Mennyire érzékiek vagyunk mi, mennyire szomjazunk az élet mámorára - nem egyszerűen élvezetére, hanem éppenséggel mámorára -, mennyire vágyódunk a szüntelen részegségre, korhelységre, mennyire unjuk a hétköznapot és a tervszerű munkát! Oroszország az én koromban szokatlanul nagyszabású, tevékeny életet élt, a dolgozó, egészséges, erős emberek száma nőttön-nőtt. De hát nem a tejjel-mézzel folyó patakokról, a gátlástalan szabadságról, az ünnepről való ősi ábrándozás volt az orosz forradalom egyik legfőbb oka? És miféle általában az orosz protestáns, lázadó, forradalmár, aki mindenkor képtelenül elszakadt a valóságtól és lenézte azt, s a legcsekélyebb mértékben sem akarta alárendelni magát a megfontolásnak, a józan észnek, a lassan folyó, jelentéktelen, szürke munkának? Hogyhogy? Kormányzósági irodában szolgálni, holmi szánalmas obulussal hozzájárulni a közügyhöz! A világért sem - »kocsit nekem, kocsit«!” (Bunyin 1982: 147 - Gellért György ford., 84-5).

Bunyin itt azt a fontos kérdést veti fel: mi a szerepe az ünnepi rabelais‑i elemnek, a rabelais‑i komplexumnak a forradalomban? Művészi formában sokan érintették már ezt, ám tudományosan még senki sem vetette fel. Számos emlékezésből tudjuk, hogy a forradalmat sokan éppenséggel karneválnak, spontán forradalmi ünnepnek tekintik. Nem véletlen, hogy a bolsevikok pontosan erre az elemre építették a maguk propagandájának a poétikáját, s szántak oly nagy szerepet a karneváli jellegű felvonulásoknak, ünnepi gyűléseknek. Sok visszaemlé­kezésben, főleg a fehéreknél, találkozunk ezzel a kifejezéssel: пьяная солдатня (részeg bakanép). Bunyin is a már idézett „Elátkozott napok”-ban többször írja le tele ingerültséggel a forradalmi karnevált: „Megint zászlók, menetek, megint ünnep - »a proletariátus és a Vörös Hadsereg szolidaritásának napja«. Rengeteg részeg katona, matróz, csavargó…” (Bunyin 1990: 126 - Zappe László ford., 115). „Előfordul például, hogy az egykori Krími Szálló kapuján (szem­ben a Csekával) kijön egy csapat katona, a hídon pedig asszonyok mennek: erre az egész csapat hirtelen megáll, és feléjük fordulva, röhögve vizelni kezd” (Bunyin 1990: 97 - Zappe László ford., 89). Mind­ez jellegzetes karneválkellék, csupa olyan, ami Rabelais regényének kontextusában meghatott könnyeket fakasztana a középkor-kutatók szeméből.

Ám térjünk vissza a szimpozion műfajához. Az orosz nyelvben ennek hallatlanul gazdag szlengtöltete van. Itt van mindjárt a pohár elnevezése (мерка tkp. mérce, черепок tkp. cserép­szilánk, книжка tkp. könyvecske, губастый tkp. szélesajkú, аршин tkp. rőf, аквариум tkp. akvárium stb.) és a vodka, a bor, a sör számos elnevezése, vagy a ’részeg’ (синяк tkp. vér­aláfutás, уксус tkp. ecet stb.), ’részegen’ (в лоскут tkp. foszlánnyá, на рогах tkp. szarvakon, на четырех tkp. négyen, в сосиску tkp. virslire stb.) jelentésű szavak hosszú szinonimasora Lássunk néhány ’iszik, berúg’ jelentésű szlengszót: шарахнуть (tkp. bedob), вдолбить (tkp. bever), царапнуть (tkp. megkarcol), садануть (tkp. megüt), опохрабриться (tkp. felbátorodik), рассосать (tkp. szétszív), квасить (tkp. bekovászol), глушить (tkp. elkábít), жрать (tkp. befal), кушать (tkp. be­eszik), принять (tkp. befogad), дринькать (tkp. bedrinkel), травиться (tkp. megmérgezi magát), хряпнуть (tkp. beszop), лечиться (tkp. gyógyítja magát), лакать (tkp. lefetyel), налимониться (tkp. becitromol), поддавать (tkp. bead), зашибать (tkp. bever), залить за хобот (tkp. az ormánya mögé önt), принять на грудь (tkp. mellre vesz), нагазоваться (tkp. begázol), керо­си­нить (tkp. bepetrózik), сходить в ресторан „зеленый кустик” (tkp. a »zöld­bokor« étterembe megy), вздрогнуть (tkp. megrezzen), хлопнуть (tkp. pukkant), накатить (tkp. begurít), нарезаться (tkp. bevágódik), огреть (tkp. megcsap), уговорить (tkp. meggyőz), набодаться (tkp. megdöfődik) vagy az olyan hangutánzókat, mint a дюдюнькать, наузюзюкаться stb.

Valamennyi felsorolt téma tehát archetipikus jelleggel bír az orosz nevetéskultúrában, ezért természetes, hogy évtizedeken át végtelenül gazdag szleng­anya­got generált. Az orosz karnevál (ünnep) beleolvadt a mindennapi élet sűrűjébe, ezért nagyon nehezen szabályozható. Nyugaton ez éppen fordítva van. Még az időben behatárolt középkori karnevál is inkább az élet fegyelmezettségének, szabályozottságának mutatója volt. A karneváli nevetés erősen koncent­rálva volt, viszont utána, amikor az ünnep lezajlott, már semmiféle nevetési „roha­mok­nak”, visszaesésnek nem volt helye. A nyugati ember ott és akkor tréfálkozik és nevet, ahol és amikor ez helyénvaló.

Az orosz nevetéskultúra elvileg másként szerveződik. Ennek ismerete nélkül lehetetlen megérteni egész szlenganyagunkat. Az orosz ünnepnek éppen a szabályozatlansága, bárhol, bármikor lehetséges előfordulása és állandó jellege, „közép­ko­ri­sá­ga” kölcsönzi azt a fő báját, amelyet nehéz lenne eltagadni, s amely annyira vonzza a külföldit Oroszországban, és taszítja az elkötelezetten „civi­li­zált” embert. A karnevál itt nem csupán elvontan ambivalens, hanem konkrétan disznó­módra meghitt jellegű is. Ki meghittséget lát benne, ki meg disznóságot. Ez ízlés dolga.

Lássuk most már közelebbről a rabelais‑i komplexum jellegét. Ez természetesen már nem egészen azonos annak középkori változatával. Fentebb megkíséreltük bemutatni, hogy nem „rosszabb” annál. Ám miben rejlik a sajátos jellege? Vegyük e célból szemügyre a szitkozó­dások műfaját, amelyben Bahtyin szerint már csupán a „tagadás” és a „cinizmus” maradt fenn.

Nyugaton a középkorban az útszéli szó (szitkozódás, káromkodás, mindenféle istenkáromlás, esküdözés stb.) jelentős helyet foglalt el az ember életében, a mindennapok népi kultúrájában. Erről Bahtyin részletesen ír. A legkülönfélébb, egymással versengő szitkozódó stílusok léteztek. A középkori Franciaországban például a gascogne-i, az angol, a bretagne-i és burgundiai stílusok versengtek egymással, s különösen elismert volt e tekintetben a burgundiaké (Huizinga 1988: 176-7; Szerb Antal ford., 282). (Ehhez hasonlóan a 20. századi orosz városi szlengben is több szlengstílus áll egymással versenyben: az odesszai zsidó, a grúz, az alvilági, a makaróni angol stb.) A nyugat-európai szitkozódás jellegzetes sajátossága az istenkáromlás. A spanyol Antonio Machado szerint „az istenkáromlás a népi vallás része, ezért ne bízzatok az olyan népben, amely nem képes az istenkáromlásra, az ilyen nép hajlamos a hitetlenségre” (Machado 1975: 182).

Az orosz szitkozódásban az istenkáromlás nagyon szerény helyet foglal el. Kivételként talán az olyan kifejezéseket említhetjük, mint a в бога душу мать (tkp. [b…om] az anyád istenét), a бог не нищий, любит тыщу (tkp. az Isten nem koldus, az ezrest szereti) gyermeki kérést, hogy valaki többet adjon valamiből, vagy ezt a tolvajnyelvi kifejezést: поймать бога за яйца (tkp. megfogja az Isten tojását), ami feltehetőleg diszfemizmusa annak, hogy поймать бога за боро­ду (tkp. megfogja az Isten szakállát), vagyis megragadja a szerencsét. Gyakorlatilag nincs istenkáromlás a nevezetes orosz szitkozódásokban sem. A mat (мат), az orosz obszcenitás („anyázás”) valószínűleg nem állt kapcsolatban a nevetés azon formáival, amelyek tipológiailag az európai karnevál formáihoz kapcsolódhatnak. A mai mat archaikus állapotában inkább az ősi pogány szó­mágia része lehetett, s a kereszténnyé lett pogányságban (húshagyó hét stb.) nem eresztett gyökeret. Ezen kívül az obszcén szitkozódás valószínűleg az erdei pogány démonokkal való érintkezésre szolgált, míg a mezők és folyók elemeihez kevesebb köze volt.

Zelenyin szerint „az obszcén szitkozódás (…) az erdei szellemtől védelmez, s ez az oka annak, hogy az ilyen szitkozódás széles körben elterjedt az orosz nép körében” (Zelenyin 1991: 415). Az orosz (szláv) pogányok között, mint bárhol másutt a pogányok között, megtalálható az istenkáromlás, ám a pravoszláv hagyománynak ez nem lett annyira része, mint az európainak. A mai orosz hétköznapi szleng­szitkozódás tehát némiképpen más forrásokra és más ontológiai premisszákra vezethető vissza, mint nyugati analógiái.

Az orosz szitkozódás közismerten gazdag. Salamov például ezt írja a lágerre vonatkozó emlékezéseiben: „Hallottam ifjúkoromban, gyerekkoromban egy anek­dotát, hogyan boldogul az orosz ember egy külországi utazást elbeszélve egyetlen szóval, annak különféle hangsú­lyaival és kombinációival. A gazdag orosz káromkodások, kimeríthetetlenül sokféle sértő árnyalatuk nem gyerekkoromban és nem ifjúkoromban tárult fel előttem. A káromkodásról szóló anekdota (itt a lágerben - V. J.) úgy hangzott, mintha valami intézeti növendéklány beszélné el. De én nem kerestem más szavakat.” (Salamov 1990, 1: 282 - Rab Zuzsa ford., 344).

Salamov az orosz szitkozódáson belüli szóalkotás gazdagságáról beszél. Ez a sajátosság közvetlenül következik magának a nyelvnek a struktúrájából. Összehasonlításképpen: a francia például a szóalkotó modellek tekintetében jóval szegényesebb, viszont ott szinte végtelenek a szójáték lehetőségei, ami a homonimák bőségével magyarázható.

Ám az obszcenitás és a szitkozódás gazdagsága nem csupán a szóképzésben fejeződik ki. Jurij Annyenkov ír emlékezéseiben azokról a ma már zömmel kiveszett, vagy legalábbis írásban nem rögzített retorikai körmondatokról, amelyek e szférában valaha léteztek. Jeszenyinről írja: „Azután rákezdett obszcén körmondatára. Virtuóz módon, egy szuszra, egyetlen elakadás nélkül elmondta Nagy Péter nevezetes »kis cifrázóját« (37 szó), benne azzal a bizarr képpel, hogy »mint a borzas sün a visszájára« (ежом косматым против шерсти воло­са­тым), azután pedig a »nagy cifrázót« is, ami kétszázhatvan szóból állt. A kis cifrázó talán még nekem is eszembe jutna. A nagy cifrázót azonban Jeszenyinen kívül már csak a barátom, a »szovjet gróf«, a Nagy Péter-specialista Alekszej Tolsztoj tudta…” (Annyenkov 1990: 167-8).

Mi lehet a filozófiája az ilyen, akár ötezer azonos tövű szót⁴¹ és 260 szavas körmondatot is tartalmazó szitkozódásoknak, melyeknek „szerzői és előadói” között koronás fők is találhatók? Aligha lehet azt csupán a sértési szándékra korlátozni.

Bahtyin élesszemű meglátása szerint az „igazi nevetés mindig ambivalens és egyetemes, nem tagadja, hanem megtisztítja és kiegészíti a komolyságot. Megtisztítja a dogmatizmustól, az egyoldalúságtól, a megcsontosodástól, a fanatizmustól és a kategorikuságtól, a félelem és rettegés elemeitől, a didaktikusságtól, a naivitástól és az illúzióktól, az egysíkú és egyértelmű ábrázolás durva leegyszerűsítéseitől, az ostoba harsánykodástól. A nevetés nem hagyja, hogy a komolyság megdermedjen és kiváljon a lét nyitott teljességéből.” (1990: 137 - Kön­czöl Csaba ford., 154). Éppen abban érezzük a mai rabelais‑i komplexum lényegét, hogy antitézist alkot a világot komolynak és befejezettnek tekintő hermetizmussal. A nevetés a szlengben arra késztet, hogy a világot kialakulásában, fejlődésében, dialektikájában szemléljük. A szleng mozgékony­sága, belső összetételének likviditása annak az ontológiai beállítottságnak közvetlen következ­ménye, amely szerint a világ befejezetlen.

A szlengszó nem olyan kifejezés, amelynek pontos jelentése van. Nyelvfilozófiai tekintetben inkább jelentés, mintegy a szlenghasználó világlátásának egysége, amely a szóban próbál alakot ölteni. Ezért egészen törvényszerű, hogy a szleng rendszerében jóval kevesebb a jelentés és sokkal több a szó. A rabelais‑i szleng fogalmi apparátusa a nevettető archetípusok fölöttébb korlátolt számát foglalja magába, viszont ezeknek az archetípusoknak a realizálódása a gyakorlatban végtelen.

Ugyanez mondható el a középkori rableziánizmusról is. Ha Rabelais cinikus-intellektuális szlengjének hallatlanul gazdag színpalettáját most figyelmen kívül hagyjuk, akkor egész, többezer szót kitevő tulajdonképpeni karneváli-rabelais‑i szókincse (a politikai, filológiai, társadalmi, filozófiai travesztiái) alig néhány archetipikus (a mindennapi élet dimenziójából nézve fiziológiai) téma körül forog. Ezek: az evés, az ivás, a természetes funkciók, a nemi élet és az altest, tágabban pedig a test általában vett attribútumai.

A szleng kozmosza tehát az emberi test, illetve Bahtyin szerint az össznépi, karneváli test. A szlenget tulajdonképpen alig érdekli az ezen túl eső világ, melyről csak annyiban szerez információt, amennyiben annak köze van a testi élethez. Az emberi testhez azonban potenciálisan mindennek, az egész világnak köze van. Ezért a szleng a világ immanens próbára tétele az emberi test prizmáján át, mintegy nyelvi kísérlet arra, hogy az egész világot egy hatalmas emberi testnek láttassa. A szleng tehát a világ nevetésen át meg­valósuló antro­po­mor­fi­zá­lása, szó szerint inkarnációja, testté változta­tása. A szleng a világot a test közvetítésével nevetségessé teszi, s a világ ezáltal szűnik meg félelmetesnek, idegennek lenni. A szleng mélyszerkezeti mágiája abban nyilatkozik meg, hogy az teljes szó-, hang-, szóképzési és retorikai arzenáljával a test grandiózus nevetésmetaforájává válik.

Külsőleg, a felületen ez a filozófia éppen ellenkezőnek látszik: a testrészek, a fiziológiai funkciók stb. a szlengben különböző komikus elnevezéseket kapnak, vagyis a testet nevezzük el a világ tárgyairól, s ekkor az egész szleng csupán egyetlen végtelen, értelmetlen és ostoba metaforizálásnak tűnik. Ám nézetünk szerint az értelme ennek éppen fordított: a világ válik egyetlen hatalmas emberi testté, s a test az a nevettető prizma, amelyen át a világ interpretációt nyer.

Seregnyi a falloszra épülő elferdített szólást és közmondást ismerünk: В чужих руках … всегда толще ’A más kezében a f… mindig vastagabb’. Лучше … в руке, чем синица в небе ’Jobb ma egy f…, mint holnap egy túzok’ stb.

Sok ebből a körből építkező csasztuska is közszájon forog, például

На окошке два цветочка - | Голубой да аленький. | Никогда не поменяю | Большой … на маленький. ’Ablakomban két kis virág, | Muskátli és pipitér. | Én biz sose cserélném el | a nagy f…t a kicsiért’.

Мой милёночек с тоски | …ем выбил две доски. | Возрастает год от года | Мощь советского народа. ’A kedvesem bánatában | f…ával tör üveget. | Évről évre gyarapodik | a szovjet nép ereje’.

Как на Киевском вокзале | … валялся без волос. | Пока волосы искали, | … на яйцах уполоз. ’Egyszer kinn az állomáson | egy f… szőr nélkül legelt. | Ám amíg a szőrt keresték, | a f… csendben elszelelt’.

На горе собака воет, | Под горой щенок ворчит. | Жена мужа хоронила - | Из могилы … торчит. ’Kutya vonyít fenn a dombon, | Lenn a síkon eb csahol, | Eltemettem férj-uramat, | s f…a kibújt a sírból’.

Freudot az ilyen és ehhez hasonló szlengkifejezések olvastán bizonyára seregnyi új alkotói ötlet rohanná meg. Elmélete, a pszichoanalízis alapján született következtetései azonban teljesen hamisak lennének. A rableziánizmusban nincs és nem is lehet erotika, és még kevésbé pornográfia. Hiszen az erotika is, és a pornográfia is végső fokon „komoly” dolog, nem tesz mást, mint a környező dolgokban mániákusan keres valamiféle megfeleléseket, jelképeket. Az erotikus, pornográfikus világszemlélet először is kifejezetten szelektív jellegű (főleg a formák megfelelései a fontosak a számára), azonkívül „komoly” is, azaz nem keresi a nevettető visszakapcsolást a világ és a test között.

A консенсус ’penis’ szlengszó például rabelais‑i síkban többdimenziós lá­tásmódot eredményez: mindenekelőtt egy tisztán nyelvi játék van benne, nem beszélve arról, hogy testi módon figuráz ki egy barbarizmust annak tudálékos politikai komolysága okán. Az erotikának itt semmi keresnivalója, hiszen azt nem érdeklik sem a nevettető kontaminációk, sem a politika.

Amint a fenti listából kitűnik, a fallosz univerzális emblémájába a világ legkülönfélébb elemei beletartozhatnak: növények és állatok nevei, munkaeszközök és hangszerek, katonai reáliák, az evés, színészek és politikusok nevei, a nép­költészet reáliái stb. Mindez nevetség tárgyává válik, inkarnálódik, az al­test­be helyeződik át. Elmondható, hogy potenciálisan az egész világ egy nevetséges fallosszá lesz, a fallosz emblémája révén próbálják ki, újítják meg.

Szinte végtelen azoknak a nyelvi egységeknek a száma, amelyek ebbe az emblémába bele­tartozhatnak. A szleng a rabelais‑i komplexum révén megpróbálja felölelni a felölelhetetlent, rögzíteni az emberi testben a világ képi-nevettető tükröződéseinek végtelen mennyiségét. Ennek alapját a világ egységének gondolata alkotja. Az archaikus mentalitás, a mitológiai gondolkodás az egész világot egységes testnek tekinti. Számára a folyók az erek, a hegyek a csontváz és a csontok, az erdők a haj stb. A világ egységes, ezért a világban egy tetszőlegesen kiválasztott pont segítségével minden meghatározható, például a májból jósolni lehet (ahogy ezt az etruszkok tették). Innen ered az elemek, a bolygók, a princípiumok szabályos megfelelése is (a Nap - a férfi elv - az arany - a tűz; a Hold - a női elv - az ezüst - a víz).

A szleng külsődleges eklekticizmusa, likviditása mögött a világ sokrétűségében tükröződő egységének ősi elve lakozik.

Rendkívül fontos leszögezni, hogy a nevettető szlengprizmán átbocsátott világnak része maga a nyelv is, mint e világ ténye. Ebből származik végletes degradálása, kiforgatása, parodizálása, travesztálása. Talán éppen az orosz szlengre különösen jellemző ez. A nyelv - főként a hivatalos nyelv - mint a környező világ jelensége természetesen bármely nemzeti szlengben ugyanúgy nevetség tárgyává válhat, mint az összes többi jelenség. Az orosz szlengnek azonban sajátja az a nyelvközpontúság, amely annyira csodálkozóba ejti a másnyelvűeket. Mindez különösen vonatkozik az obszcenitásra. Az egész orosz nyelvtan átszűrődik a fallosz obszcén (és egyéb) elnevezésein. Másrészt az egész nyelvtan is egyetlen komikus fallosz lesz, s az egész nyelv elfér a fallosz emblémájában. Egy egyetemes fallikus nyelvtan születik, mely megkísérli, hogy a világ kategóriáinak egész gazdagságát magába foglalja.

Itt kifejezetten a fallosz emblémájáról van szó, mert annak legnagyobb a befogadóképessége. Vannak persze a mai orosz szlengben más, kevésbé erőteljes és nem ennyire szerteágazó emblémák is. Ilyen mindenekelőtt a fenék és a has, kisebb mértékben az arc, a fej, a száj, a szem, az orr, a kéz, a láb és a női nemi szervek. A szlengtopológia (szintén Bahtyin szólt erről: 1990: 351-2)^* a „dom­bo­ru­latokra” (orr, fallosz, kidülledt szem stb.) és a „homorulatokra” (száj, fenék, vagina stb.) vezethető vissza. Az egyéb emblémák (például a hát, a nyak, a köldök, a hónalj, a fejtető, az ádámcsutka, a comb, a sarok stb.) megterheltsége jóval kisebb.

A fallosz, a has (ritkábban a száj és a garat) és a fenék (vagy ritkábban a női nemi szervek) alkotják a nevetés három fő emblémáját: 1. azt, amely vagy amellyel a cselekvést végrehajtják (ez a nevetés szubjektuma vagy eszköze); 2. azt, amely magába fogad valamit (ez a nevettető locus tiszta alakjában, a tér egész világát magába foglaló nevetséges eszméje); 3. azt, amire a cselekvés irányul (ez a nevetés objektuma, mely a passzivitás eszméjét foglalja magába).

E triász a rabelais‑i nevetés szempontjából archetipikusnak tekinthető. A falloszhoz mint általában az aktivitás megtestesítőjéhez olyan tulajdonságok tartoznak, mint az ügyesség, a ravaszság, a leleményesség. A has, mint a mindent befogadó tér, az erővel, féktelenséggel kapcsolódik össze, melyet felhígít a lustaság és részben a jóindulatú ravaszság. A fenék (mint főként passzív, szenvedő objektum) a passzivitás általános eszméjét hordozza (bár néha a hassal kon­taminálódik). E gondolati váz köré épül a nevetés poétikája. A jeles Nyiku­lin, Vicin és Morgunov színésztrió például, amely több remek filmvígjátékban együtt jelenik meg, s már népi anekdoták hőse lett, éppen ezt a három princípiumot testesíti meg: Nyikulin a „ravasz fallosz”, Vicin az örökké szenvedő és elporolást eltűrő „sovány fenék”, és Morgunov a „falánk has”. Ehhez felesleges bármit is hozzátenni, ebben kiteljesedik az öntörvényű nevetési kozmosz.

A szubjektum (fallosz), a locus (a has) és az objektum (a fenék) a cselekvésben egy predikatív jellegű szlengemblémasor révén egyesül. Mindenekelőtt a nemi aktus emblémája ez, melynek univerzális jellege kétségtelen. Ezzel asszociálódik a verés, az evés, az ivás, ritkábban a székelés, a beszéd stb. emblémája. A szlengben gyakran figyelhető meg a következő irányultság: egymás mellé kerül a nemi aktus, a verés és az ivás gondolata (pl. вмочить kb. ’beteper’, за­са­дить kb. ’bevág’ stb., közel áll hozzájuk a test helyváltoztatásának, a járásnak az emblémája), másrészt a székelésé és a beszédé (высрать tkp. kiszar stb.), illetve az evésé és az értésé (слямзить ’kapcsol’ stb.).

Ennek megfelelően a cselekvés három csoportjáról beszélhetünk: 1. aktív cselekvés (ez az objektumra irányul, jellemző, hogy az ivás emblémája általában itt jelenik meg), 2. valaminek a kiürítése, szekréciója, 3. valaminek a bekebelezése, elnyelése. Természetesen mindegyik csoporthoz számos kisebb emb­léma is tapad, például az elsőhöz a „sikert ér el”, „gólt rúg” stb., a másodikhoz a „bö­fög”, „gázokat bocsát ki” stb., a harmadikhoz a „haszonra tesz szert”, a „le­nye­li a sértést” stb.

Három térbeli és három időbeli archetípussal van tehát dolgunk, s ezek körül forog a rabelais‑i nevetés. A szubjektum (nevezzük fallosznak) rendszerint aktív cselekvést végez, a cselekvést átviszi a környező világra. A locus (a has) elnyeli a környező világot. Az objektum (nevezzük fenéknek) magára veszi a környező világ valamennyi „sértését” és kiüríti a test excrementumait. Hogy mindez ne maradjon ilyen vázlatszerű, ahhoz a rabelais‑i szleng alapos vizsgálatára van szükség.

A mai szleng rabelais‑i komplexuma tehát nem más, mint a külső világ „ártalmatlanná tétele” annak nevetségessé tétele révén, vagyis arra irányuló kísérlet, hogy a világot nevetséges emberi testté változtassa annak valamennyi fiziológiai funkciójával együtt. A szlengben észrevétlenül tovább él a nevettető mágikus varázslat eleme, a „röhögtető bűvige”. Ahogyan ez Hlebnyikov hasonló című versében kifejeződik:

Hej, röhhenni, röhögők!

Röhhenteni, rötyögők!

Mit röhécseltek röhizve, mit röhékeltek rökögve?

Röhhintsetek rá rötyögve!

Hej, röhögtető röheje röhejes röhécselőknek!

Hej, röhögd ki rökögését röttyintő röhöncsölőknek!

Röhökki! Röhökki!

Röhögj, röhhints, röhikézz, röhögőzz!

Röhögnökök, röhögöncök!

Hej, röhhenni, röhögők!

Röhhenteni, rötyögők! (Hlebnyikov 1986: 54 - Tellér Gyula ford., 279-80).

Az igazi népi rabelais‑i szleng szemszögéből Hlebnyikov verse egyfajta mesterséges eufemiz­mus. Ha viszont a röh- (смех‑) tövet a fallosz, a fenék, a nemi aktus stb. bármely elneve­zésével helyettesítjük, már a nevettető mágikus szitkozódás klasszikus esetével állunk szemben.

A mai rabelais‑i szleng céljai elvben ugyanazok, mint az archaikus szlengéi. A köztük levő különbség a következő.

Az ősi karnevál és szlengje valóban egyetemes jellegű volt abban az értelemben, hogy benne a mindennapi élet és a lét egységet alkotott. A lét örök attribútumai (nap, hegyek, föld, virágok, folyók, szőlő stb.) egy sorban álltak a minden­napi élet tárgyaival (ruházat, edények stb.). Az archaikus szleng a nevetéssel valóban az egész világot elbűvölte, a naptól az éjjeli edényig. Másként szólva, a min­dennapi életforma és a lét nem vált széjjel az emberi tudatban. A mai szleng­ből viszont már hiányzik az egyetemes természeti lét síkja. Itt már nincs helye a csil­lagoknak, az esőnek, a viharnak, a földnek stb. A mai szlenggel nem rajzolható (írható) le egy tájkép, mert az csupán csendélet ábrázolására teremtetett. Szleng­jének világa - jóllehet maga a karnevál városi esemény - nem urbánus jellegű. A falu, a természet nincs elválasztva benne a várostól. Az ősi karnevál jó­részt a paraszti folklórból ered. A paraszti, természeti élet ritmusában él. Ezért, mondhatni, a városi és a falusi kultúra szintézisét jelenti. A mai rabelais‑i szleng viszont kifejezetten urbánus jelenség. A mai szleng kozmosza a városi életforma, nem pedig a természeti lét.

Feltételezhető, hogy hasonlóan urbanisztikus jelleggel bírt (a korok különbségéből adódó korrekciókkal) az ókori megapoliszok, például Babilon és Róma szlengje is.

Beszélhetünk a szleng különböző urbanizálódottsági fokairól is. A mai francia szleng például jóval urbanizáltabb, mint az orosz. Itt már régen megleljük például az autó számos elnevezését (bahut, caisse, chignole, chiotte, guimbarde, hotte, tacot, teuf-teuf, tire, toto, trotinette, tulette, veau stb.), aminek az orosz analógjai csak az utóbbi évtizedekben jelentek meg (блядовозка kb. kurvaszállító, колёса tkp. kerekek, коляска tkp. kocsi, мотор tkp. motor, тарахтелка kb. csühögő, точило köszörű stb.). Ugyanakkor - bár furcsának tűnhet - a francia szlengben jóval több a mindennapi élettel kapcsolatos archaikus szleng­maradvány is. Az ’esik az eső’ jelentésre tucatnyi szlengszó van, mint a pleu­vasser, pleuviner, pleuvoter, pluviner, il douille, il flote, il lance, il vas, il tombe des cordes, il pleut comme vach(e) qui pisse stb. (ld. pl. Grinyova-Gro­mo­va 1987: 636, 638). Az oroszban viszont csak alig néhány ilyen jelentésű okka­zio­nális kifejezést találunk, például тучкина пися (tkp. a felhő pisije) vagy a при­мочки (tkp. a lótolvaj megbüntetése: nedves zsákot húztak rá, és úgy verték).

Ám ha el is mondhatjuk, hogy a mai rabelais‑i komplexum megkopott, talán el is korcsosodott az ősi szlenghez képest, ez csupán a mai ember nyelvi és kul­turális „degradálódásának” általános kontextusában érvényes. A mai szleng­hasz­náló városi ember már nem tudja megkülönböztetni a szajkót a vörösbegytől, s ez törvényszerűen tükrözödik a nyelvében is, mégpedig nem csupán a szleng­ben, hanem az irodalmi nyelv ismeretében is. Amit korábban mindenki tudott, azt ma már csupán a szakemberek ismerik. Ugyanakkor persze hatalmas mennyiségű kifejezetten új és urbanisztikus információ is megjelent.

Nem állíthatjuk tehát, hogy a mai szleng az archaikus állapothoz képest beszűkült vagy éppen kitágult volna. Egyszerűen más lett. Az ősihez képest a mai szlengben csupán a nevetséges emberi test nem változott, amely változatlanul a kozmosz központja és tengelye maradt. Mint Hérakleitosz dámajátékot játszó kisfiúja: a világ változik, csak a nevető ember marad ugyanaz.

Ezt a tendenciát tehát rableziánizmusnak neveztük el. Az elnevezés persze jelképes: ugyanúgy lehetne Démokritosz-komplexum is (a nevető Démokritosz) vagy akár Hippokratész-komplexum is, azé, aki a nevetés gyógyító erejét hirdette. Ám mindketten egyfajta racionális mozzanatot vittek a nevetésbe. Mindketten azt vallották, hogy a nevetés hasznos. A mai pszicholingvisztika, amikor a nyelvben (és a szlengben) megnyilvánuló nevetést vizsgálja, éppen a hippok­ra­té­szi gondolatot, a nevetés gyógyító hatását (mai terminológia szerint „stresszoldó képességét”) szokta hangsúlyozni. E vonatkozásban a nevetés szerepét nem lehet túlhangsúlyozni. Például az 5. században, a késő Római Birodalomban egy Salvianus nevű presbiter így írta le az Örök Városban uralkodó hangulatot: „Ki tudna a cirkuszra gondolni, amikor a fogságba esés veszélye lóg a feje fölött? Ki lenne képes nevetni, amikor a vesztőhelyre viszik? A rablánc árnyékában a rettenet fog el bennünket, s ugyanakkor vigadunk és kacagunk a halálfélelemtől. Az ember azt hihetné, hogy Róma egész népe bolondgombát evett, s most haldoklik és nevet.” (idézi Fjodorova 1979: 249).

A rómaiak azzal próbálták feloldani a stresszhatást, hogy nevettek. Salvianus a hivatalos kultúra nevében, mint hazafi, iszonyattal ír erről. Feltételezhető, hogy éppen ebben az időszakban (az erjedés, a fellazulás évtizedeiben) különösen aktivizálódott Rómában a hétköznapok kultúrája, a plebejus szleng, ekkor lett a nevetés különösen harsány, ekkortájt éledt fel a „lakoma pestis idején” archetípus.

A szlengnevetés hippokratészi magyarázata azonban - még ha igaz is - jelentősen beszűkíti annak ontológiai bázisát.

Mert bár részben igaz, de mégsem maradéktalanul, a szleng ellenzékiségének a gondolata. Bahtyin is ír arról, hogy a káromkodások, az átkozódások stb. „egy­fajta argót képviselnek a hivatalos nyelvhez képest” (1990: 207).^* A szleng valóban szembenáll a hivatalos nyelvvel, de csupán oly módon, ahogyan a görbe tükör ábrázolata áll szemben azzal az emberrel, aki felvidulást keresve belépett az elvarázsolt kastélyba. A szleng a hivatalos nyelvvel dialektikus egységet alkot. A szleng nem valamiféle parazita módon burjánzó kinövés, nem nyelv­rontás, hanem a nyelv nevettető laboratóriuma.

A cinikus komplexum kapcsán már szó esett arról, hogy a történelem bizonyos szakaszaiban a nyelv és a kultúra normái fellazulnak, mert kétségbe vonják őket. Miként Salvianus az 5. században, Bunyin a 20. századi Oroszországban, a forradalom idején írja iszonyattal és utálattal: „Az új irodalmi alvilág, amelynél már aligha lehet alább süllyedni, valami »Zenélő doboz« nevű förtelmes kocsmában ütött tanyát - spekulánsok, hamiskártyások és örömlányok falják a száz­rube­les húsos palacsintát, teáscsészéből isszák a pálinkát, a költők és írók pedig (Aljoska Tolsztoj, Brjuszov meg a többiek) felolvassák nekik a maguk és mások műveit, kiválasztva a legocsmányabbakat. Azt mondják, Brjuszov felolvasta a Gav­ri­liász-t^*, szóról szóra az egészet, azt is, amit ki szoktak pontozni. Aljosa nem átallott engem is meghívni, hogy felolvassak, nagy honoráriumot adunk, azt mondja.” (Bunyin 1990: 32 - Zappe László ford., 34).

Hasonló kép tárul elénk ma is. Gacsev a nyelv mai barbarizációjáról a következőket írja: „A társadalomban egy újfajta hierarchia, a fejekben a fogalmak új rendje (ideológia) van kialakulóban. Akárcsak a középkorban. Most folyik az eredeti felhalmozás, a tömeg az utcákon, a gyűléseken üvöltözik (öntudatra ébred a humusz-ember is, felfogja végre saját anyagi jellegét, önnön anyagi érdekét), dinamizmus és karnevál közepette keni be szarral a templom oldalát. Mind­ez törvényszerű stádiumba lépett. S mindenben ott tombol az eleven rendezetlenség. A nyelvben is: a gyűléseken és a parlamenti tudósításokban halljuk a sok hebegő és pösze beszédét, amint naponta törik kerékbe a ortoépiát… Mintha maga az anyag és a természet ébredt volna fel és törne ki jajveszékelésben a különböző nyelveken, bár mindez oroszul folyik; törik és pusztítják a nyelvet, újra és újra belemerítik a lét ősi plazmájába. Botrány ez? Az bizony, de ugyanakkor a szabadság és az alkotás jele is.” (Lityeraturnaja gazeta, 1990. aug. 8.).

Nagyon fontos látnunk, hogy a barbarizálódó korok rabelais‑i nyelve az írásos emlékekben nem direkt módon tükröződik, hanem az intellektuális cini­kum vagy a tudományos hermetika prizmáján át. A rableziánizmust a herme­ti­ka és a cinizmus interpretálja. A tulajdonképpeni utcai, szóbeli rable­ziá­niz­must a maga vegytiszta alakjában, közvetlenül szinte sehol sem rögzítik. A szleng­szótárak többsége például rögtön kettős interpretációt tartalmaz, vagyis kétszeres torzítást követ el: a hermetikus filológus a maga hermetikus filológiai szabályai szerint írja ki a szlenganyagot a kortársi szépirodalomból és sajtóból, azaz hermetikusan interpretálja a cinikusok által már egyszer interpretált anyagot. Ez az oka annak, hogy korunkban annyira el vannak ferdítve a szleng kutatásának alapjai, s annyira ingatagok.

Az általunk áttekintett három szlengkomplexum közül a rabelais‑i az, amelyet eddig a legkevésbé ismerünk, jóllehet „mennyiségileg” meghaladja a másik kettőt.