• Lévi-Strauss
  • Wittgenstein
  • Chomsky
  • Szent Ágoston
  • Szig = f(q 1 , q 2 , q 3 t)
  • A szimbólum = A 1 0 B 1
  • Az ikon: A 3 B 3
  • Az országos széCHÉnyi könyvtár füzetei a képi informáCIÓ




    Download 0.73 Mb.
    bet7/13
    Sana25.03.2019
    Hajmi0.73 Mb.
    1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   ...   13


    2.3 A jel tudománya


    Az ember a legfontosabb jelhasználó élőlény, vagy C.W. Morris szellemes meg­fogalma­zásában: “Az ember a legfőbb jelhasználó állat.” Morris szerint az emberi kul­túra egésze jelek­ből, illetve e jelek használatából áll, vagy más oldalról: az emberi civilizáció léte jelektől és jelrendszerektől függ. Az emberi szellem működése elvá­laszthatatlan a jelek funkcio­nálásától; a társadalmi lét alapját olyan jelrendszerek adják, mint a beszéd, az írás, a vizuális jelrendszerek, a művészetek stb.106 A jelekkel, jelhasználattal, a jelölő rendszerekkel foglal­kozik a szemiotika. Tekintve, hogy a sze­miotika tudományelméleti besorolásáról a viták még nem dőltek el, fogadjuk el Horányi Özséb mértékletes megfogalmazását, mely szerint a szemiotika egy integráló jellegű, interdiszciplináris stúdium.107 Morris szerint viszont a szemiotika viszonya a többi tudományhoz kettős: részben önálló tudományként illeszkedik közéjük, részben pedig más tudományok eszközéül szolgál. Mint minden tudományág, a szemiotika felosztható elméleti, leíró és alkalmazott részre, illetve más megközelítésben: szintaxisra, szemantikára és pragmatikára.108

    A szemiotika kialakulására igen sok tudományág - így a matematika, a filozófia, a logika, az általános nyelvészet stb. - hatással volt: a pszichológiából például sok, a világ tudati képére vonatkozó empirikus kutatási eredményt vett át. A kommunikáció­elmélet főleg a pragmatika kérdéskörén belül hozott hasznot a jelhasználatra, illetve a jel genezisére irányuló vizsgálatokkal. Az információelmélet ún. klasszikus, kvantitatív ága a mennyiségileg mérhető aspektusok elemzéséhez járult hozzá.

    A szemiotika - bár alapjában véve a társadalomtudományokhoz sorolható - a ter­mészettudo­má­nyok egzaktságára, objektív módszerek alkalmazására törekszik. A sze­miotika (melynek neve a francia nyelvterületeken szemiológia) Európában erősen a nyelvészeti, Amerikában inkább a pragmatista szemlélethez kötődik. Alapvetően Saussure nyelvészeti fogalomkészle­tével dolgozik. Bár a szemiotika a behaviorizmus alapján áll, később szembekerült mind ezzel, mint a többi neopozitivista szemléletű irányzattal. Az a vita, amely a nyelvészet és a szemiotika egymáshoz való viszonyát lett volna hivatott eldönteni, sokáig tartott, de néhány évtizede mindkettő a teljesség igényével lépett fel. Ennek egyik látványos megnyilvánulása a nyelv abszolutizálása volt. Lévi-Strauss például az egész társadalmat a nyelv mintájára fogta föl, Barthes pedig az irodalmat éppen úgy, mint az étkezést, a kritikát vagy akár a divatot - nyelvi funkciónak tekintette. Barthes karteziánus mintára kijelentette: “Írok, tehát vagyok”, illetve: “Beszélek, tehát vagyok.”109 Vagy Wittgenstein megfogalmazásában: “Nyel­vem határai világom határait jelentik.”110 Barthes azonban már látta a nyelv abszolu­tizálásának korlátait is (“nem mi beszélünk, hanem a nyelv”) - ezeken a korlátokon a generatív nyelvészet megteremtésével először Chomskynak sikerült túllépnie.

    Jakobson a nyelvi jel saussure-i értelmezésének magasztalásával szemben a sztoikus filozófusok elméletét hozza fel bizonyítékul: már tizenkét évszázaddal ezelőtt úgy tekintették a jelet (semeion), mint a jelölő (semainon) és a jelölt (semainomenon) viszonyából létrejött entitást. A sztoikusok elméletét Szent Ágoston fejlesztette tovább: nála a signumot a signans és a signatum alkotja.111

    Morris a jel funkcionálását szemiózisnak nevezi, amelynek összetevői: jelölő, de­szignatum, interpretáns, illetve interpretáló. A szemiózis hármas viszonyában a három korrelátum: a jelölő, deszignáló és interpretáló szemantikai, pragmatikai és szin­taktikai dimenzióban egyaránt vizsgálható.112 C.S. Peirce a szemiotikát tulajdonképpen logikának tartotta, amely nem más, mint a jelek kvázi-szükségszerű vagy formális tudománya. Szerinte a jel valakinek a tudatában jelet hoz létre, ez a létre­hozott jel az előző jel értelmezője. A jelnek helyettesítő funkciója van (representa­men): valamit valaki számára valamely minőségben helyettesít. A jel azonban “csak helyettesítheti és értelmezheti a tárgyat”.113

    A fenomenológia elvei és analógiái alapján Peirce a jeleket három trichotómia szerint osztja fel: eszerint a jel lehet:


    • minőségjel, egyszeri jel, törvényjel;

    • ikon, index, szimbólum;

    • réma, tétel, argumentum.

    Az ikon a tényleges hasonlóság függvényében az általa jelölt tárgyra csak saját jellemzőivel utal, amely a tárgy lététől függetlenül is fennáll. Az index a tényleges érintkezéstől függ; az általa jelölt tárgyra utal, de a tárgy is hatást gyakorol rá. Éppen ezért nem lehet minőségjel. A szimbólum a jelölt tárgyra törvényjel segítségével utal, ezért mindig törvényjel. A szimbólum eszméket társít a “megtanult érintkezés” alap­ján. A szimbólum nem függ a hasonlóság vagy a fizikai érintkezés meglététől, illetve ennek hiányától. A harmadik felosztásból a réma a minő­ségi lehetőség, a tétel (propo­sitio) a tényleges fennállás, az argumentum pedig a törvény jele.

    A fent vázoltak alapján Peirce a jelek tíz osztályát alkotta meg:



    • minőségjel

    • ikonikus egyszeri jel

    • rématikus index jellegű egyszeri jel

    • tétel jellegű egyszeri jel

    • ikonikus törvényjel

    • rématikus index jellegű törvényjel

    • tétel + index jellegű törvényjel

    • rématikus szimbólum

    • közönséges tétel jellegű szimbólum

    • argumentum.114

    M. Krampen a jelet a társadalom kommunikációs funkciójából eredő konven­ciónak tekinti. A jel és a jelölt között lehet, illetve nem lehet hasonlóság; viszo­nyukban a kölcsönös meg­állapodás a meghatározó. Krampen felhívja a figyelmet a jel jelentésének történeti jellegére: ugyanaz a jel mást jelent/jelenthet ma és tegnap. A leképezés a történelem folyamán egyre adekvátabb lett. A leképezés során létrejövő képmás a visszatükröző funkció alapján több mint strukturalista hasonlóságot mutat a leképezett tárggyal. Krampen szerint fontos egy­mástól megkülönböztetni a vissza­tükröző, illetve a jelfolyamatot. A képmások az anyagi világ visszatükrözésére, a jelek viszont a visszatükrözések kommunikációjára szolgálnak. Gondolat­sorát az építé­szeten, mint az emberhez szóló jelentést tartalmazó jelrendszeren vezeti le a követ­kezőképpen: az építészeti jelnek is megvan a kollektív értelmezésben kimutatható törté­neti jellege. Ha az építészetet kommunikációnak tekintjük, itt is észrevehető a gondolatok, mint az eszmék külsődleges, anyagi burkának, illetve mint ezek vissza­tükröződéseinek megléte. Egy adott társadalomban létrehozott épületek anyagi formája “beburkolja a társa­dalom saját valóságára vonatkozó gondolatait” és egyúttal ezek visszatükröződéseit, mégpedig azáltal, hogy a valóságnak e meghatározott szektoraira vonatkozó gondolatvilágot anyagi formával veszi körül.115 Victor Hugo a Gutenberg előtti kor “általános világírásának” nevezte az építészetet. Szerinte a XV. századig az építészet volt az emberiség átfogó kultúr­törté­nete.116

    A szemiotikát az információelmélethez M. Bense hozta a legközelebb. Jel és információ című tanulmányában először a jel fogalmát és többszempontú triadikus felosztását adja meg. Bense szerint minden jel, amit jelnek nyilvánítunk, de csak az jel, amit annak nyilvánítunk, és amit jelnek nyilvánítunk, az többé nem tárgy, hanem hozzárendelés.117 Az első hármas felosztás: egy adott dolog eszközként egy tárgyhoz egy értelmező számára rendelődik hozzá. Ehhez a triadikus jelviszonyhoz egy hármas jelfunkció társul:



    • realizáció - tárgyviszony

    • kommunikáció - eszközviszony

    • kódolás - értelmező viszony.

    A három jeloperáció a következő:

    • adjunkció - ez a jelek, jelsorozatok láncolata;

    • iteráció - a jel jelének vagy a jel jele jelének képzése;

    • szuperizáció - a jelek jelalakokká, jelstruktúrákká, illetőleg szuperjelekké való átalakítása.

    A hármas jelviszonyhoz további három részviszony rendelhető hozzá:

    • tárgyviszony: ikon, index, szimbólum;

    • eszközviszony: minőségjel, egyedi jel, törvényjel;

    • értelmező viszony: réma, dicent, argumentum.

    A triadikus jelfunkció részletfunkciói:

    • realizáció: konstruktív, prezentatív, reprezentatív;

    • kommunikáció: diszjunktív, szelektív, folytonos;

    • kódolás: analóg, digitális, kopulatív.

    Egy további triadikus felosztás szerint minden jelnek van három összetevője:

    • szubsztancia,

    • forma,

    • intenzitás,

    amelyek meghatározzák a jelek anyagi kategóriáit.

    Bense az információ áramlásának bemutatására Meyer és Eppler sémáját alkalmazza:



    ahol az Exp - expediens a kibocsátó, Cs - a kommunikációs csatorna, Perc - per­cipiens pedig a felfogó. Az információ kibocsátója és felfogója kommunikatív kap­csolatban van egymással. A kommunikáció hordozója, közvetítője a szignál (Szig), amely tér-idő függvényként is meg­határozható.



    Szig = f(q1, q2, q3 t)

    A szignál tér-idő függvényként való definiálásával eltűnik a klasszikus ismeret­elméletben oly fontos megkülönböztetés az esemény és a tárgy között: a szignál eb­ben az értelmezésben egyidejűleg hordozza mindkét jellemzőt: esemény­tárgy lesz. A szignál a jel és az információ hordozója, illetve közvetítője is egyben.

    Bense a halmazelmélet módszereivel is érzékelteti a szignálok, illetve az ezek halmazaiból álló repertoárok viszonyát. Kiindulásul a jel hármas tárgyviszonyát vizsgálja, amely - mint fentebb látható - szimbolikus, indexjellegű és ikonikus lehet.

    A szimbolikus viszony: “üres” halmaz.



    A szimbólum = A1 0 B1

    Az indexiális tárgyviszony: “unió”.



    Az index: A2 B2

    Az ikonikus tárgyviszony: “metszet”.



    Az ikon: A3 B3

    Nézzük, hogyan alkalmazza az eddigieket Bense a megismerés információ-elméleti magya­rázatára. Ha elfogadjuk, hogy a megismerés a tudatlanság megszüntetésével egyenlő, fogadjuk el azt is, hogy a tudatlanság éppúgy, mint annak megszüntetése csak esetek, események, állapo­tok repertoárján belül értelmezhető. A to­vábbiak kifejtéséhez Bense MacKay Nomenclature of Information Theory című munkáját idézi. MacKay különbséget tesz a metrikus, a strukturális, illetve a szelektív információ között. A metrikus információ a tapasztalásnak az adott sémában lévő, a metrikus információval ekvivalens súlyát méri; megadja a séma súlyát és sűrűségét, amelyből a struktúrája formálódik. A metrikus információ egysége a metron. A struk­turális információ nem egy séma elemei számának a mérésére, hanem a köztük való különbségtevésre, csoportokba, osztályokba rendezésére hivatott, egysége a logon. A szelektív információ - melynek fogalma Shannon elméletére vezethető vissza - ebben az értelmezésben a szemiotikai ábrázolás “konstrukciós folyamata bonyolultságának szám­szerű indexe”, és nem az ábrázolásra, hanem a folyamat létrehozására vonat­kozik. Tulajdon­képpen egy kettes alapú negatív logaritmus, amennyiben a végrehaj­tandó lépések (döntések) száma megfelel log2-nek. Egysége egy bináris szám, a bit, amely meghatározza egy alternatíva két egyenlően valószínű kimenete közötti választást.118 Bense így foglalja össze fejtegetéseit: az index jellegű megismerést (más szavakkal: okozati-empirikus megfigyelést) metrikus, az ikonikus megismerést (a kép­szerű, szemléletes képzetet) strukturális, a szimbo­likus megismerést (mint axioma­tikus, elvont levezetési technikát) pedig szelektív informá­cióként értelmezhetjük.



    Katalog: 03100

    Download 0.73 Mb.
    1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   ...   13




    Download 0.73 Mb.

    Bosh sahifa
    Aloqalar

        Bosh sahifa



    Az országos széCHÉnyi könyvtár füzetei a képi informáCIÓ

    Download 0.73 Mb.